Coming out MÁSKÉPP – avagy létezik-e jobboldali kisebbségpolitika?

2021. július 11. 18:07

Hojdák Gergely
Vendégszerző
A szivárványos zászló minden kisebbség jelképe akar lenni – miközben „másnak” lenni is sokféleképpen lehet.

Mivel bármilyen magasröptű gondolatmenetet a személyes érintettség hitelesít leginkább, hadd kezdjem néhány szubjektív megjegyzéssel. E sorok írója gyerekkora óta az egyik legsúlyosabb beszédhibával, dadogással küzd.

A dadogás egy genetikai és neurológiai probléma, amely a külső környezet (stressz) hatására erősödhet. Dadogóként nap mint nap találkozom olyan csodálkozó, olykor lenéző vagy akár megalázó reakciókkal, mint más kisebbségek tagjai – legyen szó nemzeti vagy etnikai, szexuális vagy éppen fogyatékos kisebbségekről. Emiatt az átlagosnál bizonyára nagyobb érzékenységgel viseltetem a kisebbségek helyzete iránt –

mégsem tudok azonosulni az olyan kizárólagos igényű mozgalmakkal, mint a mindenkit térdeltetni akaró BLM,

vagy a mindent szivárvánnyal borító – és ekképp a piac számára kiválóan homogenizáló – LMBTQ.

Miközben, ismét hangsúlyozom, az egyedi életsorsokra nagyon is nyitott vagyok, és az sem zavar, ha egy kisebbség önmaga reprezentációjára külön jelképet használ.

Úgy látom, hogy ez a kizárólagosság az egyik fő jellemzője a baloldali (és egyébként a szélsőjobboldali) identitáspolitikáknak, mivel ezek az egyéni és kollektív sérelmeken alapulnak. Ennek a jakobinus-marxista kiindulású sérelempolitikának a középpontjában a forradalom mindig már a küszöbön álló víziója, azaz a társadalom (vélt) alap-felépítmény viszonyainak az erőszakos megváltoztatása, feje tetejére fordítása áll. „Világ proletárjai/feketéi/homoszexuálisai/beszédhibásai (stb.) egyesüljetek!”

Félreértés ne essék:

a sérelmeknek szerintem mindig van valami alapjuk,

még ha gyakran nem is a jelenben, hanem a távoli múltban találjuk meg azt. Kétségkívül számos olyan történelmi helyzetet ismerünk, amikor a zsigeri felháborodásnak, a forradalmi hevületnek helye van, sőt jogosabbnak tűnik, mint a fennálló rend mindenáron való védelmezése.

Nehéz lenne ma mentegetni például a rabszolgakereskedelmet, bármilyen népirtást, totalitárius diktatúrákat, vagy apartheid-rendszereket.

Ugyanakkor az egyik szélsőség nem igazolhatja a másikat.

A forradalom igézetével egybekötött sérelempolitika, tehát a közösségi kontroll alól kiszabaduló gyűlölet márpedig mindig kizárólagosságra, parttalan bosszúra tör (ennek utolérhetetlen irodalmi példája Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihálya).

Ennek jegyében értelmeződik koronként újra a kereszténység alapvető tanítása az erőszakmentességről: „Aki kardot ragad, az kard által vész el.” (Mt 26,52). Amikor Szent Pál egy rabszolgatartó társadalomban arról beszél, hogy még a rabszolgáknak is tiszteletben kell tartani gazdájukat azért, hogy „ne káromolja Isten nevét és tanításukat” (1Tim 6,1), akkor egy egészen új minőséget (lelkületet) ad a sérelempolitikának is: a társadalmi igazságtalanságok fokozatos, szerves felszámolása egy állhatatos, konzekvens életforma (Krisztus-követés) révén.

A keresztény alternatíva tehát a megbékélésre való állandó törekvés,

mely ugyanakkor nem hallgatja el az egyes életformák, a személyes értékválasztások radikális különbségeit („Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával” – Mt 10, 35).

Hadd mutassak rá egy szembeötlő paradoxonra, mielőtt rátérnék a keresztény-konzervatív kiindulású kisebbségpolitikák tárgyalására. A mai kor baloldali-liberálisai mindig az (elnyomott) egyén, illetve rassz feltétlen önérvényesítési jogaira hivatkoznak, miközben bármilyen identitáspolitika csak társadalmi dimenzióban értelmezhető kielégítő módon.

A liberális identitáspolitika ikonja ma az (egyébként szintén dadogó hátterű) amerikai elnök, Joe Biden, aki szenátorként egy időben még tolerálta a faji szegregáció bizonyos formáit, a homoszexuális házasságok elismerése ellen szavazott, és kidolgozója volt egy olyan büntetőjogi reformnak, mely átható szigorral lépett fel a már akkor is túlnyomóan kisebbségi (fekete, latinó) bűnelkövetőkkel szemben. Ezekben a kérdésekben utóbb a társadalmi kontextusra hivatkozott…

A címben feltett kérdésre, hogy létezik-e jobboldali kisebbségpolitika,

a magyar kormány elmúlt évtizedes teljesítménye alapján egyértelmű igen a válasz:

óriási előrelépés történt például a Magyarországon élő nemzetiségek, a határon túli magyar kisebbségek támogatásában, paradigmaváltás zajlott a fogyatékkal élők integrálásában (egyoldalú segélyezés helyett az önellátás elősegítése). Talán kevésbé látványos, de hathatós lépések történtek a szegénységi küszöb alatt élők és – részben ezzel összefüggésben – a romák felzárkóztatása terén is.

Mármost úgy gondolom, hogy e kétségkívül fontos eredményekre alapozva ki lehetne dolgozni egy szakpolitikákon átívelő, mélyebb elvi megalapozottságú jobboldali kisebbségpolitikát, ami így már nem a baloldal „felvonulási terepe” lenne.

Úgy gondolom, hogy egy keresztény-konzervatív kisebbségpolitikának – a sérelempolitikával szemben – a keresztény testvériségre, a társadalmi érdekegyeztetés bevált formáira, a „fontolva haladás” eszményére és persze a józan észre kell alapulnia. A jobboldali politikai erők részéről ez proaktív magatartást kíván: egy társadalmi minimum, a főbb egyetértési pontok kialakításán túl annak felmérése is szükséges, hogy milyen motivációs és mediációs eszközökkel lehetne elősegíteni a társadalmi konszenzushoz való csatlakozást a kisebbségi csoportok körében. Magyarán

hogyan segíthető elő az, hogy egy kisebbségi részidentitású honfitársunk büszke magyarnak érezhesse magát?

Ez persze nem zárja ki azt, hogy a saját kisebbségi részidentitását is felvállalja, hiszen ki akar élethazugságban élni? (Ez a tények tiszteletére alapuló konzervatív gondolkodásból egyébként ugyanúgy levezethető, mint az önmegvalósítás liberális paradigmájából). Természetesen minél elutasítóbb egy-egy kisebbségi csoporttal szemben a többségi társadalom, és fordítva, annál keményebb munkára van szükség – minden szereplő részéről.

És hogy miért éri meg ebbe bárkinek energiát fektetni?

A kisebbségi csoportoknak azért, mert így elkerülhetik a permanens hadakozást, és hosszabb távon a saját érdekeiket is jobban érvényesíthetik.

A többségi társadalomnak azért, amit egy keresztény mondás így fejez ki: „Annyit ér egy lánc, amennyit a leggyengébb láncszem, mert ott fog a legkönnyebben elszakadni.”

A politikai erőknek pedig azért, mert

a társadalmi stabilitás a tartós fejlődés alapja.

Nem beszélve arról, hogy az egyre individualistább, egyre atomizáltabb társadalmakban (ami világtrend) a különböző kisebbségi identitások politikai súlya is folyamatosan növekszik. Ha úgy tetszik, ez a nemzetegyesítés egyik nagy kihívása a 21. században.

A szerző irodalmár

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Megette a fene a társadalmat, ha ez 'kisebbség'.

A gyermekvállalást és a gyermekek fölnevelését tette követendő példává. Csak te ebből a folyamatból valamiért a heteroszexuális baszás időszakát vagy hajlandó meglátni, hogy háboroghassál.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés