„A térdelés óriási erejű gesztus, amit most a szemünk láttára üresítenek ki” – Czopf Áron a Mandinernek

Talán soha nem lehetett még annyi térdepelő embert látni, mint manapság, a BLM-mozgalom lassan globálissá váló diadalmenete idején. Térdelnek a focipályákon, a Nyugat forgalmas utcáin, terein, tüntetések kellős közepén és békés(ebb) pillanatokban is. Valójában ki vagy mi előtt hajtanak térdet ezek az emberek?

A térdelést Arisztotelész barbár szokásnak tartotta – és élesen meg is különböztette a tiszteletadás kifinomultabb, hellén kifejezéseitől. Persze itt most a politikai gesztusokról beszélgetünk. A keresztény kultúrkörben a térdelés mindenekelőtt az ember Istennel szembeni alázatát fejezi ki és az engeszteléssel függ össze.

Tehát a politikában nincs helye a térdelésnek.

Ennek a gesztusnak a politikában csak addig volt világos értelme, ameddig a világi hatalom forrását Isten kegyelméből eredeztették és a földi uralom legitimitását Isten semmi másból nem származtatható legfelsőbb hatalmából vezették le. Mióta ez a gondolkodásmód elenyészett, a térdelés politikai gesztusa súlyos kérdéseket vet föl. Nem egyértelmű, hogy mit jelent, amikor Willy Brandt német kancellár a puszta főhajtás helyett letérdel a varsói gettó harcosainak emlékműve előtt. Ugyanígy zavarba ejtő látni, ahogy manapság lépten-nyomon sportolók és politikusok térdepelnek.

és pontosan ez az, amit Mircea Eliade „kriptovallásos” viselkedésnek nevezett.

Bizonyos gesztusok szinte elemi erővel rendelkeznek, és ezáltal képesek akár radikálisan megváltoztatni a viszonyunkat bizonyos terekhez – például (avagy mindenekelőtt) a templomhoz. Mit kezdhet egy templomtér finom iránymutatásaival, jelentéseivel valaki, aki korábban (Isten helyett) emberek előtt térdelt, és ezzel mintegy „összezsugorította” magát? Vagy mit kezdjen akár egy hegyről nyíló kilátással?

Különös nem? Könnyen azt hihetnénk, hogy a modern embertől semmi sem áll távolabb, mint a térdelés. Valójában egy óriási erejű gesztusról lenne szó, amit a szemünk láttára üresítenek ki. Most szimbólumból puszta mintává válik, mert a mímelés, a mémesítés nyomán eltűnnek azok az eredeti összefüggések, amelyekben a térdelésnek értelme lehetne. A politika körén belül maradva, végső soron igaza van Arisztotelésznek: a buzgón térdelő politikusok és sportolók igazán válogathatnának a tiszteletadás más, szabad emberekhez méltó formái közül. A magyar válogatott tagjai így tettek – nagyon helyesen. Nem volna szabad így elkoptatni a szimbólumokat, mert a jelentésüket csak nagyon kemény munkával sajátíthatjuk el újra.

Mondhatjuk, hogy egy ily módon roncsolt figyelemmel rendelkező ember számára elvesznek bizonyos terek – szinte fizikailag is...?

Igen, mert a tér jelentésadás nélkül semmi. A jelentésadás alatt nemcsak utcák, terek elnevezését, alapkőletételt vagy házszentelést értek, hanem az élet egészét.

ami olyan alapvető emberi tapasztalat, hogy a modern progresszív ideológiák fellépéséig még az utópiák is térszerű víziókként jelentek meg. Ez az elmúlt évszázadokban radikálisan megváltozott.

Összefoglalnád, mit jelent a szemléletedben a jellegzetesen jobboldali / konzervatív módon megragadott tér(érzékelés)?

A baloldali gondolkodás elég gyakran ölt utópikus jelleget, a jobboldali viszont mindig topikus – tehát helyt ad a politikai valóság összetettségének, figyelembe veszi a lokális viszonyokat és tiszteli a hely szellemét. Lánczi András megfogalmazása szerint „a konzervatív tudja, hogy a politika mindig lokális”. Ha tehát összehasonlítjuk a progresszív és a konzervatív térélményt, utóbbit tagoltabbnak, emberibb léptékűnek fogjuk látni.

A konzervatívok szerint könnyű szem elől téveszteni a földi lét értelmét, ha nem ragaszkodunk az alapokhoz.

A jelenlegi magyarországi baloldal sokszor kifejezetten a leghatalmasabb jelentésadó erőket, a keresztény és a nemzeti identitás alapjait támadja. Kepes András például nemrég kijelentette, hogy „a magyaroknak nincs közös történelmük”. Szerinted mit lehet az efféle félelmetesen primitív megjegyzésekkel kezdeni? Kell reagálni rájuk egyáltalán?

Reagálni nem érdemes. Ebből nem származik semmi.

„Ha teletömik a fejüket nemzeti indíttatású tananyagokkal, mit fognak ezek a gyerekek majd a munkaerőpiacon csinálni?” Ez pedig Niedermüller Péter szájából hangzott el. Ezzel a megjegyzéssel sem érdemes foglalkozni?

Ebben a felvetésben legalább van valami elvetésre méltó. Ha jól értem, Niedermüller az úgynevezett piacképes tudást állítja szembe a társadalmilag kompetens viselkedés képességével. Tehát piaci elveket akar érvényesíteni ott, ahol az iskolák társadalmi érdeket szolgálnak. Ez egy jól azonosítható neoliberális, embertelen, technokrata szemléletmód. A globális tőke jóvoltából már így is komoly hegemóniagépezetek dolgoznak a társadalmi viszonyaink átalakításán, amivel az oktatás nehezen versenyezhet.

Orwelli rémálom az az iskola, amely piaci standardok szerint szállítja a globális térbe a humánerőforrást. Közösségromboló és embertelen az a követelés, hogy a társadalom kognitív struktúrái a piac igényei szerint szerveződjenek.

Sokat sétálsz a városban – hogy látod, történik valami az utóbbi években a „Budapest-érzékelésünkkel”? Tapasztalsz bármilyen (nem pártpolitikai, hanem alapvető világszemléleti módon értett) balra tolódást ezen a szubtilis szinten?

Budapest valóban változik, de a jelenlegi főpolgármester ebben nem tényező. Egyébként egy olyan városhoz, amelyet egykor Podmaniczky Frigyes vezetett, nem is volna szabad hozzányúlni politikai stílus, konzervatív térérzék és az otthon szeretete nélkül. Kevesen tudják, hogy egy időben fölmerült, hogy a „Honderű” nevet adják Budapestnek. Bármit is gondoljunk erről az ötletről, a honderű nem áll messze az oikophiliától, ami otthon iránti szeretetet jelent. Örömteli lakozást. Ez a konzervatív politika alapmotívuma.

Nem puszta nosztalgia ez?

Persze, az – amennyiben a nosztalgiát a nosztosz és algosz görög szavak összeolvadásaként helyesen értelmezzük:

A globalizáció közepette ez minden konzervatív ember alapélménye.

Nyitókép: Ficsor Márton