Masszív világnézetet hoztam magammal – Pindroch Csaba a Mandinernek

2021. június 24.
Az esztergomi ferenceseknél végzett, majd szállodaportás volt a Balatonnál, mielőtt felvették a Színművészetire. Pindroch Csabával a hit erejéről, a házasságról és a #metoo mozgalomról is beszélgettünk.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Friss hír, hogy felmondott a Thália Színházban. Mi történt?
Minden váltás előtt kap az ember jeleket – először az agyában, aztán a gyomrában, majd a szívében. A harmadikat már észrevettem. Egyik mesterem azt mondta egyszer, hogy minden kapcsolatnak – emberi, szerelmi, szakmai vagy üzleti – az a lényege, hogy az emberekben vannak bugyrok, és ezek a bugyrok különböző színűek. Ha találkozom valakivel, akiben megvan az a szín, amire nekem szükségem van, és tudok cserébe olyat adni, amiből nekem több van, akkor jól működő kapcsolat tud kialakulni. Akár egy órára, akár egy estére, akár egy hétre, akár egy életre. De mindenképpen vége van, amikor az egyiknek már nincs szüksége a másik színére. Eljön az idő, amikor már nem működik az adok-kapok. Mindenesetre ölelkezve váltunk el. Megsirattuk.

Öt éve megkérdezték öntől, van-e még be nem teljesült álma, s azt felelte: „Mindenképp le szeretném futni a maratont. Ha sikerült, akkor ironmanversenyen is szeretnék elindulni. Ezenkívül le akarom tenni a cigit.” Hogy állnak ezek a tervek?
A félmaraton sikerült. A maratonra elkezdtem készülni pár éve, mert negyvenkét éves koromra lőttem be a lefutását, csak aztán jött egy súlyosabb térdsérülés, amivel egy évig nem igazán tudtam mit kezdeni, annyi előadásom volt. Nem fért volna bele két hét rehabilitáció. Szóval egyelőre kikerült az életemből, de nem tettem még le róla. Az ilyen hosszú távú versenyekről azt érdemes tudni, hogy az ember minél idősebb, annál jobban áll neki. A cigarettát pedig azóta is próbálom letenni, de nehezen megy. Azt hittem, a pandémia majd segít, de nem.

Jöttek újabb álmok?
Nem igazán. De elég álomszerűen élek. (Nevet) Korábban nem gondoltam volna, hogy meglesz ez a fajta harmónia az életemben – a vidéki ház, a nagycsalád és hogy a hivatásomat tudom űzni, amelyben sikerek is érnek. Élnek a szüleim, elkerültek a betegségek is, tehát összeteszem a két kezemet.

Pindroch Csaba és felesége, Verebes Linda a Budapesti Kamaraszínház  Mr. és Mrs. című előadásában. <br> Fotó: MTI / Kollányi Péter

Az esztergomi ferenceseknél eltöltött évek mennyiben alapozták meg a gondolkodását?
Megpróbálom szemléltetni, hogyan hatott a gondolkodásomra: egy harcművész rengeteg monoton, fárasztó, a külső szem számára értelmetlennek tűnő gyakorlatot végez. De ezek a mozdulatsorok tíz-húsz éven át is megmaradnak a testében, és nekik köszönhetően a megfelelő helyzetben a tökéletes ütést tudja alkalmazni. No, az ember neveltetésében is éppen ilyen fontos, hogy kamaszkorában milyen környezetben van, milyen hatások érik. A húszas éveim végén kezdtem el érezni a gimnáziumi évek gyümöl­cseit, akkor ért meg bennem a gondolat, milyen jó is volt, hogy akkor nem tudtam elkallódni.

Nyolcvanan egy szobában, hazajárás kéthavonta. Mit ad ez egy kamasznak?
Az ember alapvetően azonnal alkalmazkodik. Bekerültünk valóban egy nyolcvanfős hálóba, ami az első pillanatban ijesztőnek tűnt, de nem egyedül került oda az ember, hanem hetvenkilenc másik gyerekkel. Az lett a világunk. Mindig mondták, hogy később fogjuk majd igazán értékelni mindezt. Akkor még tele voltunk problémákkal: nem voltak lányok, nehéz volt a tananyag, nagy a bezártság, szombaton is tanultunk. Ott is akartam hagyni elsőben, végül életem egyik legjobb döntésének bizonyult, hogy maradtam. Azóta is hálás vagyok Kapisztrán atyának, hogy nem engedett elmenni. A rendszerváltozás előtti időkben mindössze nyolc egyházi gimnázium működött, elképesztő bájuk volt, mintha külföldön lett volna az ember. Noha ez a szegénység rendje, és dolgoznunk is kellett, úgy éreztük, mintha Svájcban lennénk. Nagyon szerettük. A szocia­lizmusban az, hogy csuhások tanítanak, és hogy Salgótarján után egy történelmi városba kerültem, fantasztikus élményt adott. Remek társaság volt, a mai napig összejárunk.

Fotó: Földházi Árpád

Vallásos környezetben nőtt fel?
Édesanyám mélyen vallásos család sarja volt, folyamatosan hurcolt minket misére. Nem szerettem, mert nem lehetett sokáig aludni. Édesapám nem volt hívő. A családomban az anyai vezetés sokkal erősebb volt, ezért mi is vallásos nevelést kaptunk. Nem voltam jó tanuló, viszont volt a családnak egy barátja, néhai Szabó József karancskeszi plébános, aki korábban szintén a ferencesekhez járt. Azt mondta a szüleimnek, el tudja intézni, hogy bekerüljek. Végül csellel és protekcióval valóban elintézte. (Nevet) A hármasaimat négyes-ötösökre javította. Azután jött a szóbeli felvételi, aminek egyik eleme a versmondás volt. Szegény atyáknak a következőt kellett végighallgatniuk egy tizennégy éves gyerek szájából: „Harmincöt évet végigaludtam, / S az életről, jaj, keveset tudtam. / Nem voltak csodás s merész álmaim, / Csak botorkálva vittek lábaim. […] Embercafatok lógnak a fákon: / Milliók sírnak máglyarakáson.” (Csontos Vilmos: Ébredés – a szerk.) Összenéztek, és azt mondták, itt vagy nagyon nagy a baj, vagy nagyon rendben van minden.

Nem érte a családját atrocitás a vallásosság miatt?
Apám párttag volt. De csak úgy, mint akkoriban sokan mások, hogy hátha akkor lesz a családnak plusznyaralása valamelyik üdülőben. Amikor megtudták, hogy a ferencesekhez kerülök, berángatták a munkahelyi pártbizottság elé. Keményen meghurcolták. Fájt neki, de nem bánta.

Nem érezte magát csodabogárnak a kortársai között?
A nyolcvanas évek közepén volt egy taizéi találkozó Pécsett, egy ökumenikus istentisztelet, ahol fiatalok találkoztak. Mi is elmentünk az osztállyal. Hatezren énekeltük a Ne búsuljatok, örvendjetek, Krisztus győzedelmesen feltámad című lengyel dalt. Százszor egymás után, mint egy mantrát. Ott valami elvarázsolódott bennem. Nagyon megérintett. Megnyugtató volt látni, hogy rengeteg fiatalt megmozgat, ráadásul lányokat is. Korábban valóban csodabogárnak gondoltuk magunkat, hogy olyan egyházi iskolába járunk, ahol csak fiúk vannak. De akkor rájöttem: egyáltalán nem csodabogaras dolog, nagyon is sokan élnek így.

József atya volt az is, aki a papi hivatás felé terelte?
Igen. Évekkel később leültetett a Gellért szálló előtt, és elmondta, mire számítsak, milyen utam lehetne, ha a papi hivatást választanám. Nemet mondtam, merthogy szín­házzal szeretnék foglalkozni, amin ő jót nevetett. Úgy fogalmaztam, hogy én Thália színpadán szeretnék szolgálni.

És amikor végzett, és megcsapta a szabadság szele? Egyházi iskolásoknál ilyenkor jellemzően két véglet van…
Mélyen belevetettem magam az éjszakába – úgy hozta a sors, hogy rendesen meg is mártózhattam benne. Korábban édesanyám csemegeüzleteket vezetett a Balatonon, ezért minden nyaram úgy nézett ki, hogy évzáró, vonat, és mentünk Balatonszabadi-Sóstóra, majd Siófokra. Igaz, hogy árufeltöltőként vagy segédmunkásként dolgoznunk is kellett, de tíz éven át olyan nyaraink voltak, hogy csoda. Amikor leérettségiztem, és nem sikerült bekerülni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, szállodaportás lettem. A gimiben napi húsz forint volt a zsebpénzem, ami aztán hirtelen ötezer forint lett. Persze ugyanúgy húsz forintom maradt a nap végére. Bűnös pénzek voltak ezek. Kettős könyvelés, csalás – az még olyan világ volt, hogy valószínűleg kirúgtak volna, ha nem veszem ki a részem belőle. Viszont úgy érzem, nagyon határozottan kaptam valamit az „éjszakából”, mintha a Jóisten megmutatta volna, hogy akkor nézzem meg ezt az utat is. Valami mégis mindvégig máshová húzott. Hajnalban, mikor végeztem a munkával, lementem a partra, és Adyt meg József Attilát üvöltöttem.

Arra vágytam, hogy megnevettessem az embereket”

Önt érte bármiféle megkülönböztetés a hite miatt akár a Színművészetin, akár másutt?
Soha nem ért atrocitás emiatt. Sőt, éppen akkor, a rendszerváltozás tájékán fordult át pozitív értelemben az erről való gondolkodás. Hatalmas jelentősége lett. Különben a főiskolai osztályfőnököm, Marton László is a piaristáknál végzett. Sosem éreztem megkülönböztetést, pedig mindig látványosan keresztet vetettem, amikor valaki káromkodott. (Nevet) Persze ha én ragadtattam el magam, akkor nem vetettem keresztet. (Nevet)

A kultikussá vált Kontroll főhősei valódi jegyellenőri szerepben kérik a jegyeket és bérleteket a Deák Ferenc téri metróállomáson 2007. április elsején. <br> Fotó: MTI / Soós Lajos

A gátlások levetkőzésében, a megnyílás bizonyos szintjein sem volt akadályozó tényező a hite?
Nem voltunk rákényszerítve semmire sem a főiskolán, sem később a pályán. Mostanában sok vita folyik arról, hogy volt-e a Színművészetin liberális világnézeti nevelés, én úgy érzékeltem, hogy nem volt. De szakmai sem. És ez a valódi gond. Én egyébként szívesen vettem volna másféle világnézeti nevelést is, hiszen nem voltam veszélyben, masszívat hoztam magammal.

Negyedszerre vették fel. Ehhez azért kell egyfajta megszállottság.
Nem szándékosan, de két papírt küldtünk be a főiskolára, a felvételiztetők pedig nem vették észre, hogy két Pindroch Csaba van, így kétszer hívtak be. Mindkétszer kiestem a rostán. Erős jel volt, hogy ne csináljam. Ennek ellenére még kétszer megpróbáltam, végül negyedszerre sikerült. Megszállott talán nem voltam, a színházi előadásokért nem voltam oda, nem fogtak meg. Akkoriban még nem is igazán magáért a művészetért akartam ezt csinálni, hanem inkább azért, mert arra vágytam, hogy megnevettessem az embereket.

Minden szerepben egyszerre van jelen a rossz és a jó. A színész dolga a jóban megmutatni a rosszat, a rosszban pedig a jót”

„Egy negatív szerepet az tud jól megmutatni színpadon, aki tudja, mi a jó” – mondta. Volt valaha olyan szerepfelkérése, amely nem egyezett az értékrendjével?
Nincs olyan szerep, amit elutasítanék emiatt. Minden szerepben egyszerre van jelen a rossz és a jó. A színész dolga a jóban megmutatni a rosszat, a rosszban pedig a jót. A színdarabok többnyire arról szólnak, mi a helyes és mi a helytelen, és mi színészként csak szolgáljuk a darabokat. Nem véletlenül állták ki a nagy művek az idők próbáját.

Pózolás szerzetesi tonzúrával az esztergomi ferences gimnáziumban. <br> Fotó: Pindroch Csaba közösségi oldala – Pindroch Csaba engedélyével

Korán bekerült a filmes világba. Hogyan?
Amikor elsős voltam a főiskolán, nem tudtam eldönteni, hogy zseni vagyok, vagy csak egy tehetségtelen srác, akit mindjárt elzavarnak. Emlékszem, mentem a Szentkirályi utcába egy bulira, ahol filmrendezőkkel lehetett találkozni. Tiszta ideg voltam egész este, nem tudtam, hogyan viselkedjek. Végül valamiért egy baltás gyilkos karaktert öltöttem magamra. Ahogy sétáltam, belekötöttem társaságokba az utcán, lemélyítettem a hangom, mint valami kemény csávó, de közben tele voltam bizonytalansággal. Ahogy ücsörögtünk a helyszínen, egyszer csak Csőre Gabi mondja nekem, hogy „figyeld már, az ott nem köszönt”. Én pedig – még mindig a kemény gyerek szerepében – felbődültem, hogy melyik az. Rámutatott egy srácra a pultnál. Odaintettem a gyereknek, az visszaintett, én meg elkezdtem mutogatni neki, hogy „a torkod el lesz vágva”. Kihívott a folyosóra. Kicsörtettem. Ott aztán elkezdett kérdezgetni, hogy tényleg bunyót akarok-e. Iszonyúan törte a magyart. Mondtam neki, hogy nem akarok verekedni, csak nem tudom eldönteni, hogy zseni vagyok vagy alkalmatlan, egyébként pedig olyan világból jövök, ahol illik köszönni, ő pedig nem köszönt. Na, ő volt Antal Nimród, a Kontroll rendezője. Los Angelesből jött, azt mondta, igyunk valamit, és forgassunk együtt.

Dolgozott a Vígszínházban is, amiről azt nyilatkozta, olyan, mint egy gyár.
Ez törvényszerű, ez a nagy színpad sajátja. Bár még mindig jobb a helyzet, mint a külföldi nagy színházakban, ahol a színészek heti nyolc előadást játszanak zsinórban. Harminc évig nyomják ugyanazt a darabot. Az aztán fel tudja őrölni az embert. Minden este meg kell tölteni az óriási teret, nyomni kell ezerrel. Mentálisan és fizikálisan is baromi fárasztó. Amikor már nem ad örömöt, hogy másoknak örömöt adsz, akkor el kell gondolkodni. Hála Istennek, itt még nem tartok.

Visszatérve Marton Lászlóhoz, mit szólt 
a botrányához?

Rettentő nehéz dolog ez. Nekünk Marton főiskolai tanárként az „atyaúristen” volt. A mentor. Boldog az az ember, aki a bűneiért még életében megfizet, a jó cselekedetei pedig a gyermekeit „gazdagítják”. Az is biztos, hogy az Úristen ikszre játszik, és ez mindannyiunkra érvényes…

Azt mondta a #metoo-ról, hogy olyan, mint egy rendszerváltás a színházban. Ekkora gondok vannak?
Mindenhol vannak problémák. Ha mélyebben beleásnánk magunkat bármelyik szektor mindennapjaiba, látnánk, hogy őrület, mi folyik itt-ott. A színház is ilyen terület, igen, vannak bajok ott is. Ezért lenne fontos a bérrendezés, az etikai kódex, a felelősségvállalás, a szakszervezet és a kamara. De a legnagyobb probléma a külső nyomás mindkét oldalról. Azt azért szeretném tudatni mindenkivel, hogy az alkotók szeretik és tisztelik egymást, ők nem húznak szét, még ha megvan is a véleményük.

Korábban azt nyilatkozta, már megtanult nem törődni a visszajelzésekkel. Milyen utat járt be?
Ha százan ülnek be egy előadásra, és egyvalaki azt mondja, hogy nem jó, akkor hiába tapsol kilencvenkilenc, rosszul érzi magát az ember. Azt gondolja, annak az egynek van igaza. Ha száz emberből kilencvenkilencnek nem tetszik, de egynek igen, az boldogság, mert találtál egy embert, akit megérintett. Olyan sosem lesz, hogy valami mindenkinek tetsszen, ilyen értelemben a folyamatos megfelelési kényszer fel tudja őrölni a színészt. Szóval felváltottam a kényszert egy másik dologgal. Ma már úgy gondolom, egyetlenegy visszajelzés van: megveszik-e a jegyet másodszorra is. A néző nyilván nem azért ad ki több ezer forintot és két órát az életéből, hogy rosszul érezze magát, így ez a tökéletes visszajelzés.

Egyetlenegy visszajelzés van: megveszik-e a jegyet másodszorra is”

A jó házasságról az embernek óhatatlanul is eszébe jutnak a feleségével, hiszen nagyon sokat nyilatkoznak a témában. Milyen érzés ez, nem ró nagy terhet önökre?
Őszintén? De. Zavar kicsit. Mondjuk az is igaz, hogy huszonegy éve vagyunk házasok, és a baráti társaságunkból senki sem tudta tartani a lépést. Az biztos, hogy nagyon jó, ahogyan élünk, nincs benne hűtlenség. Önmagában sem a férfi, sem a nő nem bonyolult. A kettejük kapcsolata bonyolult. Viták és meccsek természetesen nálunk is vannak, a csatákat mi is megvívjuk. Nincs titok – vigyázunk egymásra, és a Jóisten vigyáz ránk. Nehogy azt gondolja egyébként, hogy a sajtó részéről ez őszinte érdeklődés egy „mintaházasság” iránt. Ugyan! Bizonyos lapok, mint a keselyűk, úgy várják a végét, hiszen az lenne csak az igazi sztori! Egy bulvármagazinnál a születés és a halál között nincs különbség.

Szívügyük, hogy a környezetükben házasságokat, kapcsolatokat mentsenek meg.
Mert volt két nagyon közeli barátunk, akinek a házassága hasonlóan ért véget. Modelleztük, hogy hol lehetett a baj, és próbáltunk segíteni. Végül nem sikerült, pedig nagyon sok energiát feccöltünk bele mindketten. Vannak dolgok, amiket el kell fogadni, és tisztelni kell az emberek döntését, még ha sajnáljuk is.

Nem igazán találtam infót arról, hogy apósával, Verebes Istvánnal milyen a viszonya. Kerüli a témát?
Nem kerülöm. Jól megvagyunk, dolgoztunk is együtt. Volt, ami jól sikerült, volt, ami nem. Nagyon büszke ránk és az unokáira, és mi is rá. Rendkívül tetszett az az interjú is, amit Gulyás Mártonnak adott. Le a kalappal!

A feleségével együtt is játszik. Hogy élik meg a közös munkát?
Csodálatos utazásként. A kellemesnek a hasznossal való tökéletes keverése, minden színészházaspárt próbálok rábeszélni erre. Azokon a napokon, amikor előadás van, már három órával korábban elkezdünk készülődni, olyan, mintha bálba mennénk. Viszont amikor a színpadon állunk, nem férj és feleség vagyunk, hanem partnerek.

Mi van akkor, ha úgy kell színpadra állni, hogy a magánéletükben éppen mélypont van?
Abban a pillanatban, hogy játszani kezdünk, félre tudjuk tenni, sőt a színpad megszünteti a mélypontot is. Megtörténik a közös feloldozás.

A gyermekeiket gondosan óvják a nyilvánosságtól, miközben egyre inkább az a tendencia látszik, hogy sok művész, sztár vagy celeb számára vált szinte természetessé, hogy a gyermekei a népszerűségének kiszolgálóivá váltak. Mit gondol erről a jelenségről?
Lelkük rajta, mindenki maga dönt erről. Én a vallásosságomat valamilyen szinten kirakatba tettem azzal a céllal, hogy bátorítsam az embereket. De a gyerekeimet vagy a családomat sosem használnám fel bulvárcélokra. A párom egy híres ember lányaként nőtt fel. Ezek a gyerekek kétféleképpen élik meg ezt a helyzetet: vagy meglovagolják a szelet, vagy harcolnak ellene, de akkor kétszer annyit kell bizonyítani és melózni. Ettől szeretnénk a saját gyermekein­ket megóvni. Akármennyire dicsekednénk is velük – mert gyönyörűek és okosak –, nem tesszük. Két gyerekemmel egyébként már játszottam együtt egy gyerekdarabban, és sajnos kiderült, hogy tehetségesek. Nem örültem neki… (Nevet)

Félti őket a pályától?
Igen, mert látom, hogy ebben a hivatásban egy csomó olyan akadály van, amely megnehezíti az ember életét, és boldogtalanná is teheti. Ettől a boldogtalanságtól próbálom megóvni őket. Én határtalan boldogságokat és boldogtalanságokat éltem meg, de akkora amplitúdóval, ami nem biztos, hogy jó. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ha újrakezdeném, akkor újra ezt választanám.

Pindroch Csaba
Salgótarjánban született 1972-ben. Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett színészi diplomát 1997-ben. 1997 és 2002 között a Budapesti Kamaraszínház tagja, 2002 és 2006 között a Vígszín­ház színésze volt. Az igazi hírnevet a Valami Amerika és a Kontroll című film hozta meg neki. 2012-től a Thália Színház művésze volt.

***

Az eucharisztia hírnöke
„Nagy megtiszteltetés ez a felkérés. A faji, nemi, vallási hovatartozás magánügy, de a hit kérdésében, úgy gondolom, kötelessége az embernek kiállni, ha van mersze hozzá, meg lelki ereje, mert nagy szükség van rá – mondta Pindroch Csaba azzal kapcsolatban, hogy Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek felkérte a színművészt az 52. Nemzetközi eucharisztikus kongresszus hírnöki feladataira. – Talán ahogy rám annak idején ferences gimnazisatként hatással voltak a vagány csajok a taizéi találkozón, most mi, hírnökök is hozzásegíthetjük az embereket, hogy közelebb kerüljenek a hit világához.”

Nyitókép: Földházi Árpád

Összesen 25 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés