Csak közös híd épülhet a trianoni szakadék felett

III. évfolyam 22. szám | Első karakter
2021. június 3.

Constantinovits Milán
Mandiner
Valahogy rendbe kellene tenni történelmi örökségünket, közelíteni az olykor homlokegyenest eltérő álláspontokat.

Ülök a Bulgakov teraszán, Kolozsvár talán leghangulatosabb magyar érdekeltségű kávézójában. Elmúltak a karanténidők, a határok átjárhatók, a lehetőséget pedig illik kihasználni. Akarva-akaratlanul is fültanúja vagyok mellettem két egyetemista beszélgetésének. Arról folyik a szó, hogy egyikük hosszabb tanulmány­utat követően most költözött vissza Erdélybe, és mennyire más a légkör, mint Londonban. És nem tudja, jól döntött-e.

Június 4-éhez közeledve, Trianon százegy éves fénytörésében különös jelentősége van e dilemmának. Ez a százegy év átrajzolta a sorsunkat határon innen és túl, megnőtt a létezés szabadságfoka, és gyengült a szülőföldhöz húzó gravitáció. Minden nemzetnek megvan a maga tragédiája, és a mienk az, hogy az 1920-ban előidézett geopolitikai és néplélektani válságból igencsak lassúra sikerült a kilábalás. Sőt, az útnak még valahol az elején járunk.

Érzékeny nép vagyunk, mifelénk a történelemtudat átitatja a mindennapokat, értelmezési és újraértelmezési hullámokban élünk. A múlthoz való viszonyulásunk ugyanazokat az értékrendi és emlékezetpolitikai vitákat hozza fel újra és újra. A körforgásból azonban legfőbb ideje volna kilépni. Trianon vonatkozásában például el kellene jutnunk oda, hogy sem a folyamatosan újraélt gyász, sem a lekezelő bagatellizálás nem visz előre a terápiás folyamatban. Gyógyír lehetne viszont annak felismerése és tudatos megélése, hogy itt, a Kárpát-medencében egy sors­közösség tagjai vagyunk. Az elsődleges felelősségünk természetesen saját nemzetünkkel, a magyarsággal szemben kötelez minket, ám bármiféle magyar jövő csak a szomszédok felé ívelő hidak megtalálásában rejlik.

Valahogy rendbe kellene tenni történelmi örökségünket, közelíteni az olykor homlokegyenest eltérő álláspontokat”

Ezek a hidak a bezárkózás, az évszázados sérelmek és a jelenkori egyenlőtlenségek miatt igencsak nehezen épülnek. Közös munka márpedig bőven akad: valahogy rendbe kellene tenni történelmi örökségünket, közelíteni az olykor homlokegyenest eltérő álláspontokat. Ráébredni arra, hogy a nyelv és kultúra autonómiájának megőrzése mellett közös érdekek alakítják mindennapi életfeltételeink.

Közösen munkálkodni azonban csak egyenlő felek tudnak. Ezért ha jogsérelem ér egyetlen magyart is a határainkon túl, szükségszerű a nemzeti érdekvédelem kérlelhetetlen érvényesítése. Enélkül elgondolhatatlan bármiféle nemzetek közötti együttműködés. Szerencsére az utóbbi tíz év magyar külpolitikája következetességével és gyors reakciójával növelte a mozgásterünket; ám elégedettek még nem lehetünk. A diszkriminatív ukrán nyelvtörvény és kisebbségellenes oktatási intézkedések, a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye, az egyházak régóta húzódó kárpótlása, a felvidéki iskolabezárások, a Vajdaság gazdasági kivéreztetése azt jelzi, van miről beszélni, van mit rendbe tenni.

És mi is lehet a végső cél? Mondjuk olyan élhető világ teremtése, ahol egy Londonba szakadt erdélyi magyarnak is perspektíva lesz a szülőföldjére visszaköltözni. Más­különben felesleges a megmaradásról álmodozni.

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez lehetne egy nemzeti minimum .
De nem lesz, mert az ellenzék mindene beleköp.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés