Trianon arca

Egy helytörténettel foglalkozó ismerősöm osztotta meg „a legnagyobb közösségi oldalon” a Magyar Turista Élet című sajtótermék egyik 1939-ben megjelent cikkét, amelyben a szerzők a török-mezői turistaház létrejöttének históriáját taglalják. A házat 1938 végén adták át a közönségnek, de az átadásig vezető út szokás szerint nem volt sétagalopp. A Hitelbank turistaszakosztályának megajánlott adományra ugyanis másoknak is fájt a foga: beindult a lobbizás, majd miután a pénz megvolt, az építkezésre kiszemelt telek megvásárlása körül támadtak gondok. „A három katasztrális hold terület ugyanis a nagymarosi volt úrbéresek legelőtársulatának tulajdona volt és így annak megvétele akadályokba ütközött. Sikerült azonban a társulat elnökét, Emmer Józsefet és Maurer András községi bírót az ügynek megnyerni.” 

Ez a Maurer András történetesen az anyai dédapám és egyúttal Nagymaros utolsó bírója is volt. Utána már a tanácselnökök időszaka köszöntött be.

Gondoltam is, hogy ha legközelebb arra járok, majd közlöm a pultnál, hogy a dédapám együttműködése nélkül ma nem lenne itt semmi, ezért mostantól igényt tartok az ingyenfogyasztásra. 

A Törökmező Turistaházat gyerekkorom óta ismerem. Sok más hasonló intézményhez hasonlóan az 1990-es évektől nem a fénykorát élte. Gyorsan változó tulajok, rendetlenség, kiszámíthatatlanság. Olykor egyenesen disznóól benyomását keltette. A börzsönyi turistaházak hányatott sorsáról külön meg lehetne emlékezni, élükön a magas-taxi turistaházzal, amely évtizedek óta üresen áll, és lassan összedől. Ebben az 1939-es cikkben szerepel egy mondat, amely mélyen jellemző arra az időszakra:

Sok hasonlót lehetett olvasni akkoriban. Leginkább a Kárpátokat emlegették, de néha az Alpok is előkerült. Bár amikor a szerzők a Török-mezőn jártak, az ország már túl volt az első bécsi döntésen, és éppen nem a Kékes volt az ország legmagasabb pontja, hanem a Rozsnyói-hegységben található, 1293 méter magas Pozsálló. Nem nagy különbség, de a Kárpátok illúzióját legalább már megadta ez a magasság. Trianon után a Mátrába vagy a Börzsönybe sokan belelátták az elveszített Kárpátokat. Sok esetben azért is telepítettek lucfenyvest, hogy megteremtsék a magashegységi illúziót. 

A Magyarországi Kárpát Egyesület Trianon után nem nagyon találta a helyét, a részleges visszacsatolások rövid eufóriája után pedig jött a kegyelemdöfés: az 1945 utáni államosítás és feloszlatás. Elképzelni is nehéz, miféle érzések kavaroghattak a turistákban 1920 után, amikor tiszta időben elnéztek az Északi-középhegység egyik-másik magaslatáról észak felé, és megpillantották az Alacsony- vagy a Magas-Tátra vonulatait. 

És hát akad itt még más is: például az, hogy a Török-mezőtől nem túl távol álló Kisinóci Turistaházat a Turisták Inóci Társasága építette az 1920-as évek elején, és a társaság számos zsidó származású tagja nem sokkal később a holokauszt áldozatává vált, és ugyanez a sors várt a Nagymaros fölötti Julianus-kilátót felépítő Encián Turisták 1914 nevű egyesület számos tagjára is. 

A 20. század alig felfogható, pokoli eseményeinek emléke bizony az erdők csendjében álló „tuszkulánumokat” is vastagon átjárja. A kilencvenes évek végén kerestem fel egy biciklitúrán az Ipoly szlovákiai oldalán fekvő Ipolyhídvéget, ahol egy másik dédapámnak állt udvarháza Trianon előtt, és a község határában kiterjedt szőlőkkel és szántókkal is bírt. Az egyik dűlőt még akkoriban is Barényi-szőlőnek hívták dédapámék családneve után. A hajdani udvarház persze nem állt már, a helyén két vagy három családi kockaház volt. 

A helyi kocsmában beszéltem egy idős bácsival, aki elvitt a falu legidősebb lakójához, egy tényleg mesebeli, megvakult ősöreg nénihez, aki lánykorában dédapámék cselédje volt.

Azt mondta, hogy a hangom hasonlít az övére. Mivel nem látott, azt nem mondhatta, hogy az arcvonásaim is hasonlítanak az övére. Mély árkokkal szabdalt arcát látva értettem meg, hogy mit is jelent Trianon. Mintha erre az arcra mindenestül fel lett volna vésve mindaz, ami a Kárpát-medencében 1920 óta történt. Mintha egy észak-amerikai indián arca lett volna. Egy olyan arc, amilyen ma már nem létezik.

Nyitókép: Ledöntött határkő a trianoni határvonalon Aggtelek és Kecső között 1940-ben
Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar