„Kertmagyarország” élhető haza lenne a 21. században – Weiner Sennyey Tibor a Mandinernek

2021. május 16. 19:40
„Fel kellene nőni ehhez a feladathoz végre, derék magyarjaim. Fel kellene nőni végre. Ébernek, tudatosnak és megfontoltnak lenni. Nem ártana.” Méhekről és füstparipákról, Hamvasról és Weöresről, a 20. század tanulságairól és a 21. század kihívásairól beszélgettünk Weiner Sennyey Tibor költővel szentendrei birtokán.

Weiner Sennyey Tibor (1981, Eger) költő, író, szerkesztő, Szentendrén él. Eddig tizenhárom önálló kötete jelent meg, a legutóbbi Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve címmel 2019-ben. A Drót című online irodalmi lap főszerkesztője. Eddigi munkásságáért többek között Gérecz Attila-díjban, Visegrádi Ösztöndíjban és Salvatore Quasimodo-különdíjban részesült. Hozzá indultunk egy nagy beszélgetésre.

A Szentendre környéki dombok idillje talán ilyenkor, május elején a legvonzóbb. Így van ez még akkor is, ha ez az idill közelről sajnos már nem mindig tűnik valódinak. A meredek utcákban egyre szaporodnak az impozáns és sok esetben tolakodóan ízléstelen villák, amelyek előtt harckocsi méretű terepjárók állnak.

Már csak elvétve látni régebbi házakat a virágzó gyümölcsfák mögött.

Megérkezett ide is a 21. század, pedig szemmel láthatóan nem hívta senki. Az algoritmusok segítségét persze én is igénybe veszem, mert GPS nélkül bajosan találnék oda a költő-író-szerkesztő-méhész-paprikatermelő Weiner Sennyey Tiborhoz, aki feleségével néhány éve itt él az egyik eldugott hegyi utcában. A teraszon ülünk le beszélgetni, olaszrizlinget és a házigazda saját készítésű pálinkáját isszuk. 

***

Az imént megnéztük a méhesedet. Ha valaki ismeri a munkásságodat, azonnal a Hamvas által is sokat emlegetett méhes jut eszébe.

Ezek abszolút összefüggnek. Amikor egyetemista voltam, volt egy Hamvas-olvasókörünk, ahol olvastuk a Hamvas-életművet és beszélgettünk róla. Számomra akkor ez főleg filológiai érdeklődés volt, nem gondoltam, hogy egyszer majd ebből könyvet fogok írni, és hogy az majd több kiadást él meg és ilyen sikeres lesz. Elkövettem azt a „megbocsáthatatlan bűnt”, hogy egy esszékönyvem lett „sikeres”.

Mit jelent ebben az esetben a siker?

Sokan olvasták, sokat eladtunk belőle, nagyon sok helyre hívtak, Vasvártól Kolozsvárig. Aztán a járvány vetett véget annak, hogy menjek mindenfelé és előadjak Hamvasról, Weöresről, a Kertmagyarországról és ilyen apróságokról, amik engem érdekelnek.

Hamvas iránt ekkora az érdeklődés?

Ilyenkor nem csak Hamvasról beszélek, hanem próbálok olyan csomópontokról beszélni, amelyek engem is nagyon érdekelnek és talán sokakat rajtam kívül. Rájöttem, hogy van itt egy nagyon fontos életmű, Hamvas Béláé, amit nekünk, magyaroknak mintha nem nagyon sikerült volna igazán megérteni, pláne nem a belőle levont tanulságok alapján élni, hiszen „nem elég tudni. Meg kell valósítani”. Lehetséges, hogy már Horvátországban is sokan jobban értik Hamvast, mint itthon. Legalábbis azok a horvát költők és írók, akikkel beszéltem, mind nagyon jól ismerik és olvassák. Fontos lenne, hogy megértsük vagy legalább a közelébe kerüljünk ennek az életműnek is. Megkockáztatom, hogy számunkra ezen múlik a 21. század sikeres teljesítése és túlélése.Ha szeretnénk, hogy száz év múlva itt még magyarul beszéljenek és gondolkodjanak emberek,

az nagyrészt azon fog múlni, hogy mennyire sikerül megértenünk Hamvas Bélát. Weöres Sándort és a huszadik századot.

Ehhez képest azt látni, hogy lett rajongótábor és lett elitista szekta, akik közül sokan úgy gondolják, hogy ők értik igazán Hamvast, és rajtuk kívül senki más. Ez a gőg egyrészt nevetséges, másrészt helytelen. Úgy éreztem régen is, hogy ez felelőtlenség. Csak azt lehet tenni felelősséggel, hogy elmondom, mit gondolok erről az egészről, mint egy olvasónaplóban, és kérdéseket teszek fel az életművel kapcsolatban – de nem gondolom, hogy én tudom a legjobban, mit mondott Hamvas. Kérdéseim vannak. Tanulok tőle, és erre hívok másokat is. Többször végigolvastam az egész életművet és persze elolvastam a róla szóló irodalmat is. Aztán egyszer csak lett felém egy „meghívása” ennek a dolognak, hogy kezdjek ezzel valamit. Írjam le mindazt, amit találtam. Beszéljek róla. Mindez akkoriban történt, amikor idekerültem Szentendrére, hat évvel ezelőtt. Az utolsó háza itt volt a szomszéd dombon, sajnos ma már nincs meg. Nagy villák, garázsok és parkolók épültek a helyére. Lebetonozzuk a múltunkat. A másik szentendrei háza, a bubáni, szerencsére ma is megvan. Persze érdekes kérdés, hogy mennyire ragaszkodunk a földi dolgokhoz, amik itt maradnak és mennyire próbálunk azzal ténylegesen kezdeni valamit, ami az igazi érték egy író életében: az életművel. Megjegyzem,

a Hamvas-olvasás nagy veszélye, hogy amikor az ember elolvasta, azt hiszi, hogy mindent tud.

Nem megy utána annak, hogy mi az, amiről Hamvas beszél. Nem olvassa a Védákat, Buddha beszédeit, nem gyakorolja a meditációt, a jógát, és ez csak a „keleti rész”. Mert beszélhetnénk ugyanígy a kereszténységről, ami a hamvasi „láthatatlan történet” legfontosabb része. Ráadásul Hamvas fiatal korától a haláláig folyamatosan írt. A könyvemben szerettem volna megmutatni, hogy egy ember hogyan változik eközben, mert közben megtörtént vele az élet és a kegyetlen magyar történelem is.

Szerinted a hamvasi életmű megtalálta a helyét a magyar kultúrában? Mert sokféle olvasat létezik, a tradicionalistától az ezoterikusig, és ezek sok esetben egymásnak feszülnek.

Az ok magában Hamvasban rejlik. Mert az életműve is tele van ellentmondásokkal. De az életmű ma már az olvasók kezében van. Nincs elrejtve. Akkor járunk el jól, ha olvassuk és újraolvassuk. És ha kontextusba helyezzük. Ha olvassuk Várkonyi Nándor mellett, Weöres Sándor mellett, sőt Szepes Mária mellett. Talán majd egyszer Szepes Máriát is elfogadják a magyar irodalom részeként, ahogy Rejtő Jenővel tették, teszik. A magyar irodalom mindig is egy nagyon színes társaság volt és lesz is, nem csak egy-egy szerző. A szentendrei könyvtárat Hamvasról nevezték el, a százhalombattait is róla nevezték el. Utcákat, díjakat neveznek el róla. Holott ő maga írta le, hogy ezt nem szeretné. De ez nyilván elkerülhetetlen volt. Persze nem ez fogja Hamvast megmenteni vagy rehabilitálni, hanem csak az, hogy az olvasó, aki, ha eddig nem tette, akkor most remélhetőleg ennek az interjúnak a hatására elolvassa mondjuk az Arkhai című esszékötetét vagy a Scientia Sacrát, aztán mondjuk elolvassa Baktay Ervin fordításában a Bhagavad-gítát, Várkonyi Nándortól Az elveszett paradicsomot, Weöres Sándor elhagyott verseit, Márai Sándortól a Hallgatni akartamat.

Tehát, ha megnézi, hogy ezek a huszadik században élt, nagyszerű magyar emberek mit raktak le az asztalra.

Mert csodálatos dolgokat raktak le, sokkal fontosabb dolgokat, mint a gazemberek.

Mi az ő történetük?

Ez Magyarország valódi története. A hősök története. Van egy anekdota Hamvasról, hogy a kékcédulás választások idején bement Lukács Györgyhöz, akit régről ismert, és elmondta neki, hogy milyen könyveket szeretne még életében megírni. Erre Lukács csak annyit mondott, hogy jó, talán majd, egyszer, lehet, de még nem érett ez a nép erre. Ezek után került Hamvas a pálya szélére. Gondoljunk csak bele, hogy egy élete derekán lévő férfi számára mekkora törés lehetett ez. Aki addig sokat publikált, a kor legtöbb folyóiratába írt, előadásokat tartott, az Anthologia Humana addigra három vagy négy kiadást is megélt. És egyszer csak azt mondják neki, hogy kuss. Ezt a kusst Lukács György mondta ki. Hamvas hiába jelezte a kor művészeinek, gondolkodóinak, hogy ne üljenek fel semmiféle füstparipára. Hiába mondta, hogy a művészet előrébb való, mint a politika.

Most is hiába beszélünk erről, a legtöbben nem értik és felülnek a füstparipára.

De a magyar irodalom alkotói – ahogy Hamvas is több helyen beszél róla – mindig is a brahmin kasztot helyettesítették Magyarországon, különös, sokszor marginalizált, vidéki méhesekben megbúvó, máskor a történelem kellős közepén tevékenykedő szellemi-papi kaszt volt ez. Tetszik, nem tetszik, így volt. Ez Hamvasnál, de korábban Berzsenyinél is, másoknál is nagyon jól látszik. A méhészkedés – ha már felmerült – Berzsenyinél is feltűnik, volt egy csodálatos méhese. Volt egy méhesháza, amit leromboltak. Hamvas az Öt géniuszban a délnyugati géniusz egyik attribútumaként ír a méhesről, a méhes idilljéről. Én is kötődöm ahhoz a régióhoz, családom anyai ága is onnan származik. És arrafelé a mai napig nagyon fontosak a méhek, mint Erdélyben és néhány jó helyen még a hazában.

Ha már a származásod kapcsán felmerült: Milyen ez a délnyugati géniusz? Ott nőttél fel?

Nem, Egerben születtem, és Győr mellett, egy kedves kis faluban, Abdán nőttem fel. Azért vettem fel az anyukám nevét is, mert a Sennyey nevet senki sem vinné tovább, legalábbis Magyarországon. 1826-ban az egyik ősöm nagy kártyaadósságba keveredett egy pesti mulatozás során és kénytelen volt eladni az ősi birtokot, Sennyét a Bezerédieknek. De közben ez a kártyázós ősöm nagyon jól házasodott és később nagy vagyonra tett szert. A Sennyeyeknek több kastélyuk is volt ezen kívül. A nagyapámtól például 1948-ban a pácini kastélyt vették el a kommunisták. A rokonság nagy része nyugatra menekült, csak a keleti frontot megjárt, kisemmizett nagyapám maradt itt, mint utolsó Sennyey. Fura figura volt, nemes volt, verseket írt, ivott, érthető módon képtelen volt megbékélni a háború utáni viszonyokkal.

Volt parkettalerakó és minden más, miközben a komornyikja mindvégig hűséges maradt hozzá, vele maradt.

Ő egy igazi báró volt. Műveltségét, szocializációját tekintve is. Anyám, aki ebből a családból származott, óvónő lett. Apám zsidó származású volt, aki fotográfusként dolgozott, anyámnál sokkal idősebb volt, aki aztán a hatodik felesége lett. Apám végigélte a vészkorszakot kisgyerekként, az anyjával együtt Wallenbergtől kaptak egy papírt arról, hogy ők svédek. Utolsó beszélgetésem apámmal arról szólt, hogy ne felejtsem el, hogy svéd vagyok. Nevettem ezen akkor. Ma már nem. Vele egyébként is sok konfliktusom volt. Úgy gondolta, hogy neki az átélt borzalmak miatt minden joga megvan ahhoz, hogy a világtól szeretetet lejmoljon. Ezt leginkább a nőktől várta. Sok gyermeke volt, akik közül egyik sem nőtt fel normális családban. Én az utolsó gyermeke vagyok. Az utolsó, hetedik feleségét az idősek otthonában vette el. Az utolsó percig nem tudott megnyugodni, de a halála előtt újra felvettem vele a kapcsolatot, kibékültünk, beszélgettünk és megértettem. Halála után pedig megszerettem.

Tehát Zsennye inkább lelki-szellemi haza?

Igen. Bár korábban is tudtam Zsennyéről, anyukám mesélt róla. Tudtam a régi családi kastélyokról, a bélyiről és a páciniról is. Rendszerváltás után kapcsolatba kerültünk a család Bécsbe szakadt ágával. Médi néni, nagyapám testvére, elkezdett beszélni arról, hogy az én nagypapám még egy kastélyban született és hogy mit jelentett nemesnek lenni.

Hogy nemesnek lenni nem azt jelenti, hogy jobb vagy a többieknél, hanem azt, hogy felelős vagy értük.

Ezt anyukám is gyakran mondogatta. És hogy volt egy ilyen felelős nemesség is, és mi ilyenek voltunk, az őseim ilyenek voltak. Ekkoriban azonban mi elég nagy szegénységben éltünk, ehhez képest kiderült, hogy volt egy műveltség és egy gyökeresen más életforma, ami ugyanúgy a családunkhoz tartozott. Már nagyon korán elkezdtem olvasni és írni. Mindent „érteni” akartam. Hogy mibe zakkantak bele a szüleim. Mert kénytelenek voltak egy olyan világban élni, amilyenben és amikor megérkezett a változás, pontosabban a változás lehetősége, ők szellemileg nem voltak felkészülve erre a változásra. Úgy látom, hogy Magyarország sem volt felkészülve erre a változásra, ahogy a mostani változásra sincs. Sem a földekkel nem tudtak mit kezdeni, sem a pénzzel, sem a szabadsággal. De ebből még így is, mindezek után is ki lehetne jól jönni. Ha megértjük, hogy apáink és anyáink mit rontottak el, és mi egyszerűen nem csináljuk azt, amik ők elrontottak. Ami engem illet, eredetileg sajtkészítőnek tanultam, és nem akartam a földdel, állatokkal foglalkozni. Szegedre akartam menni az egyetemre, írni akartam, de anyám azt mondta, hogy először szakmát kell tanulnom. Eleinte egyfajta száműzetésként éltem meg, hogy egy tejipari szakközépiskolába kerültem. Egy régi Esterházy-birtok területén volt ez az iskola, az erdőben, Csermajornak hívták. Nagy kár érte, hogy azóta megszűnt. Ez a magyar tejiparnak is kegyelemdöfés volt, azt hiszem. Normandiába is vittek tanulmányútra, ott sok jelét láttam annak az öntudatnak, ami itthon alig volt tapasztalható. Például abban, hogy

az ottani parasztok, amikor hírét vették, hogy a környéken egy gyorsétterem épül, odamentek traktorral és lerombolták.

Ez akkoriban volt, a kilencvenes évek végén, amikor ott voltam. Fiatal voltam és úgy gondoltam mindennek ellenére, hogy az én helyem a szegedi egyetemen van, csak az irodalom érdekelt, a költészet és persze a csajok. Szegeden jó helyre kerültem, sokat tanultam, sok jó emberrel találkoztam. Csak a harmadik évtől kezdtem kiábrándulni.

Miért?

Volt egy professzor, aki nem nézte jó szemmel, hogy elkezdtem mélyebben foglalkozni Hamvassal és Békássy Ferenccel. Szerencsére volt olyan professzorom is, például Szörényi László, aki támogatott ebben. De közben megjelent az első kötetem, aminek az volt a címe, hogy „A természettel való kapcsolat újragondolása”, tulajdonképpen én azóta is ezt csinálom, a természettel való kapcsolatunkat gondolom újra és újra. Szóval meghívtak egy estre az Őrségbe, hogy olvassak fel a verseimből. Akkori szerelmemmel autóztunk ott a környéken, és amikor Zsennyére értünk, eszembe jutottak a történetek, amiket anyám és a rokonai meséltek róla. Megálltunk, bementünk a kastélyba, és innentől indult ez a mély zsennyei elköteleződésem. Azóta sok időt töltök ott. Hála Istennek, a művészeknek és a magyar államnak, hogy ma a kastély alkotóházként üzemel, reméljük, így is marad. Főleg akkor megyek oda, amikor alig van ott valaki, kora tavasszal vagy télen. De sokszor voltam úgy is ott, hogy több százan gyűltünk össze, felolvastam és előadtam az embereknek, akik értették és szerették mindazt, amiről beszéltem nekik. Zsennye fontos helyszíne Magyarországnak. Főleg festők, szobrászok, formatervezők, építészek dolgoztak és dolgoznak ott, de költők és írók is. Az összes fellelhető helytörténeti munkát elolvastam róla. Itt, ebben a szentendrei kertben nagyon jól lehet új dolgokat kipróbálni, szállni, elképzeléseket megvalósítani. De Zsennye az ősök útja, arra vigyázni kellene, még jobban, újra feltámasztani a régi önellátó gazdaságot, felépíteni a szétlopott könyvtárat, de hát én az ősök útját elhagytam.

Ezt hogy érted? 

Azzal, hogy anyám családnevét is felvettem és az apámmal is megbékéltem, azt hittem, hogy megtaláltam az egyensúlyt a magam történetében. Sokat küzdöttem ezzel, míg feldolgoztam traumatikus családtörténetemet. Hogy apai nagyapámat Auschwitzban ölték meg, anyai nagyapámat pedig kisemmizték. Hogy sok más magyar család mellett

az én atyai és anyai családomat is szilánkokra törték a fasizmus és a kommunizmus gazemberei.

De egyszer csak rájöttem, hogy bár ez mind-mind szenvedés, trauma és végső soron keserű tanulság, szomorú tapasztalat, tehát mégis különös érték, de én már nem ez vagyok, hanem valami új, valaki más, amivel dolgoznom kell, még ha belőlük nőttem is, „mint fatörzsnek gyönge ága”. Nem vagyok ezzel így egyedül, azt hiszem az enyém nagyon is jellemző magyar családtörténet. Tanulnunk kell a családunkból, a családunk történetéből is.

Az első világháborúban, fiatalon meghalt költő, Békássy Ferenc is erősen kapcsolódik Zsennyéhez. Egy gyönyörű kiállítású könyvben meg is jelentetted a verseit és a leveleit. Vele hogy találkoztál?

Békássy Zsennyén született és ott is van eltemetve. 2005-ben, amikor először voltam a zsennyei kastélyban, láttam az emléktábláját. A verseihez viszont nem nagyon lehetett hozzáférni. Akkor kezdtem el mélyebben foglalkozni vele. Kiderült, hogy Virginia Woolf adta ki a verseit angolul 1925-ben, hogy Babits-csal levelezett, hogy Cambridge-be járt egyetemre. Egy Angliában élő kiváló magyar költő, Gömöri György már a hetvenes években kutatta Békássy életének angol szálait, írt is róla. Gömöri lett ennek a munkámnak az „angliai hídfőállása”, ő volt ebben az ügyben a mentorom. Plusz kiderült, hogy Békássy szerelmes volt Noel Olivierbe, akibe szerelmes volt Rupert Brooke is, aki a legnagyobb angol első világháborús költőként van számontartva. Noel Olivier lánya a '90-es évek végén megkereste Gömöri Györgyöt és átadott neki egy cipősdobozt, ami Békássynak Noelhez írott szerelmes leveleit tartalmazta. Ezeket a feleségem, Virág lefordította, plusz összegyűjtöttük a verseit, az angol nyelvű verseit is lefordítottuk. Békássy egyik legjobb barátja John Maynard Keynes volt, a később világhírű közgazdász, az ő hagyatékából is sok levél került elő. Ezekből állt össze ez a könyv. Sokszor megakadt a dolog, de gyakran éreztem azt is, hogy erős és jó támogatást kapok, hogy folytassam a vele való foglalkozást. Most például az életéről szóló regényen dolgozom, amit a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként tehetek meg. Békássy Ferenc egy elfeledett, kiváló költő volt, elképesztő életúttal.

Békássy nagyjából egyidős volt Hamvassal, hasonló „minőség” volt, igazi szellemi ember.

Igen, valószínűleg jó barátok lettek volna, ha ismerték volna egymást és ha Békássy nem hal hősi halált az első világháborúban, ahol egyébként a fiatal Hamvas is majdnem ottmaradt. Az „angol szál” egyébként – Békássyhoz hasonlóan – Hamvasnál is megvolt, egyik legjobb külföldi barátja egy angol író volt, John Cowper Powys, sokat leveleztek. Nem sokkal azután, hogy Békássy huszárként huszonkét esztendősen meghalt a keleti fronton, az angol irodalomról főleg két szerző írt a Nyugatba. Az egyikük Hamvas Béla volt, a másik egy bizonyos Rosti Magdolna. Ami egy álnév, Bezerédi Emma van mögötte, aki Békássy édesanyja volt. Békássy angliai barátairól írt a Nyugatba. Ha újra feltárjuk a múltunkat, ha például odarakom Békássy írásait az asztalra, az egy ajánlat is arra,

hogy gondolkodjunk el hagyományainkon, ne felejtsük el múltunkat, hőseinket.

Sokrétű alkotó vagy, sok műfajban mozogsz otthonosan, de mintha tudatosan távol tartanád magad a mindenkori kánontól.

Szerkesztő is vagyok, filológus is, de most a költő felől fogok beszélni. Olvasom a kortársaimat, sokukat ismerem, legtöbbjüket tisztelem, néhányukat szeretem is. A különbséget ezen a kerten látni talán a leginkább, ahol most ülünk és beszélgetünk. Valójában egy nagyon gyakorlatias vidéki pasas vagyok, és egy nagyon is öntudatos, folyamatosan művelődő és állandóan tanuló polgár. Paraszt és polgár egyszerre. Egy magyar ember. Ez van. Vállalom. Sokan vagyunk ezzel így szerintem. Ezek nem zárják ki egymást, sőt. Ha ez a „kánonon” kívül van – bármi is legyen az a „kánon” –, akkor a kánon van rossz helyen. Lehet, hogy ezért is olyan nehéz nekem mindig újabb könyveket megjelentetni, egy normális kiadót találni. Talán egyszer majd ez is változik. 

Olyan embernek tűnsz, aki megpróbálja realizálni is azt, amiről beszél.

Megpróbálom, igen, ez jó szó. Sőt, ebből a realizált létből születnek az igazi versek. Mert „a verseket nem írjuk, hanem éljük”. De persze azért írjuk is, olvassuk is őket. Sok mindent kipróbáltam a költészetben, de most ott tartok, hogy azt csinálom az írásban, amit élek. Nem válik el a kettő egymástól. Az összes költő, akinek volt egy csöpp esze, egész életével jelen volt a költészetében. A költészet ugyanúgy része a normális életnek, mint a borozgatás, a séta vagy a szerelmeskedés. Ezt tanultam meg a nagyoktól. És ezt javaslom mindenkinek.

Menjenek ki az erdőbe és olvassanak verseket és esszéket.

Egy hónapja fordítok egy verset, ami a méhekről szól. Minden délután leülök a kerti pavilonban egy pohár borral, pipával, és ezzel foglalkozom. Lassan haladok, egy-egy sorral, egy-egy strófával hosszan bíbelődök. Egyáltalán nem lett olyan, mint az eredeti, tehát műfordítói szempontból katasztrofális, mert átírtam, átköltöttem ezt a verset. Egy hagyományt próbáltam elmesélni ebben a versben. Azt, hogy ha valaki meghal, azt miért mesélik el a méheknek. Főleg azt, amikor egy méhész hal meg. A méheimet én is egy olyan méhész családjától kaptam, aki meghalt. Ezért én is kimentem a méhekhez, írtam egy verset „Az öreg méhész füstölője” címmel, amiben elmondtam nekik, a méheknek, hogy meghalt a gazdájuk. Szóval, sokak szemében biztosan teljesen őrültnek tűnhetek, mert beszélek a méheimhez, ráadásul versben, de a méhek túlélték az első telet, nulla veszteséggel. Most pedig úgy gyűjtenek, mint az őrültek, nem győzök dolgozni velük. A méhekhez való beszéd egyébként egy őskori hagyomány, de a méhekről máshol már írtam bővebben. 

Említetted az interjú előtt, hogy Szőcs Géza mennyit segített a Békássy-könyv kiadásában. 

Amikor az Irodalmi Jelenhez kerültem annak idején néhány évre szerkesztőnek, esszérovatot indítottam „A méhesben” címmel. Tényleg, már ott elkezdődött ez a „bogarasság!” Ott ismertem meg Szőcs Gézát. Elvitt magával Kolozsvárra, sokat beszélgettünk Erdélyről. Meséltem neki Békássyról, ezek után mondta, hogy mutassam meg neki Zsennyét.

Emlékszem, megállt Békássy sírjánál és azt mondta, hogy „itt olyan érzésem van, mintha az óceán mélyén lennék”.

Kérdeztem tőle, hogy „Géza, te tudod, milyen érzés az óceán mélyén lenni?” Erre ő csak annyit mondott: „Persze” – és elképzeltem őt, ahogy az óceán mélyén lebeg, nagyon is valóságosnak tűnt ez. Nagyon megszerettem Gézát. Tudom, hogy sokan a magyar irodalmi életben neheztelnek rá azért, mert fontos szerepet vállalt a magyar politikai életben. Én is sokat kaptam a vele való barátságom miatt, de a barátaimat még akkor is szeretem, ha nem mindenben értünk egyet, mi is sokat vitatkoztunk, főleg a levelezésünkben. Sok mindenben kapcsolódtunk is, főleg Hamvast és Békássyt illetően. Elsősorban szellemi síkon kapcsolódtunk tehát, és barátilag is. Amikor említettem neki, hogy kész van a Békássy-kézirat, mondta, hogy csináljuk meg könyvben. Amikor a Hamvas-könyvvel készültem el, ugyanígy segített. Nem csak nekem, sok más költőnek is segített. Nagyon nagy vesztesége a magyar irodalomnak, hogy Szőcs Géza meghalt ebben a szörnyű járványban. Egy nagy magyar költőt veszített a haza, én egy jó barátot. Sokszor mondta, hogy csináljam meg a jávai kötetet is, amit máig nem csináltam meg. Háromszor voltam Jáván és Balin, Indonéziában, sokat olvastam indonéz költőket, főleg a régi, jógikus és buddhista kawi-hagyományt. 

Hogyan kerültél Indonéziába?

Szerelmes voltam egy táncosnőbe.

Ezt nem is firtatnám tovább. Ez így gyönyörű. 

Mindenki követhet el hibákat az életben. Ez egy édes hibám volt, maradjunk ennyiben. 

Mintha a szerkesztői munkádban jelen lenne egyfajta „hídemberi” attitűd, ami a kortárs magyar irodalom politikai megosztottságát tekintve jelentékeny kihívásnak tűnik. 

Hát nem tudom. Lehet. Azt hiszem, hogy óriási butaság azt gondolni, hogy ez a megosztottság hosszútávon fenntartható. Ha a 21. századot túl akarjuk élni, akkor túl kell jutnunk azon a helyzeten, hogy van jobboldali magyar és baloldali magyar, sőt cigány, zsidó, német vagy szláv magyar, határon túli vagy inneni magyar, és hogy ezek bármiféle „minőségi” különbséget jelentenek, hogy ezeket ki lehet játszani egymás ellen. Nagyon fontos, hogy magyarok vagyunk, nagyon fontos, hogy kinek milyen gyökerei vannak, főleg önmagunk számára,

de nem szabad, hogy ezek egymás ellen kijátszható különbségeket jelentsenek.

Egy magyarság van, ami sokféle emberből áll. Helyzetek vannak, közös problémák, és ezeket a problémákat együtt kell megoldanunk. Ha egy megoldás konzervatív megoldás éppen, akkor azt kell elfogadnunk; ha egy helyzet radikális megoldást kíván, akkor azt kell alkalmaznunk. De a helyzetek megoldásai is változhatnak idővel, nem hiszem, hogy tudjuk a tutit. Tanulnunk kell folyamatosan. Próbálkozni. Van, hogy az új dolgok jók, és igen gyakran a régi hagyományok a legjobbak. Mondok egy példát: egyszer egy legalább százéves tihanyi szakácskönyv került a kezembe, végigolvastam. Nagyon tetszett. Hetente csak egyszer ettek húst, főleg halat, amikor halászati szezon volt. Rengeteg főzeléket ettek, ami egyedülálló a magyar konyhában. Ha valóban normálisak lennénk, lehetne egy ilyen konzervatív magyar táplálkozásunk, ez egészségügyileg és a környezetvédelem szempontjából is szerencsés lenne. Nem szemetet ennének az emberek. Ebből a szakácskönyvből is kiderül, hogy ez egy „ökológiailag fenntartható”, szóval igazán helyes szemlélet volt, ami nem jár együtt szeméttermeléssel.

Ebből születne ma Kertmagyarország?

Ha valóban normálisak lennénk, akkor építenénk a „Kertmagyarországot” is, akkor komolyan vennénk a „szent spájz” kultuszát is, elraknánk lekvárokat és befőtteket, ahogy a nagyszüleim is tették. Egyébként Hamvas sokat nevet ezen a spájz-kultuszon, de mi más Az ősök nagy csarnoka több kötete például, mint egy nagy szellemi spájz szűkös esztendőkre? Visszatérve, a nagyszüleim nem termeltek szemetet, gyönyörű kertjük és spájzuk volt, mindig felkészültek a télre, a rosszabb időkre. Ma bemegyünk valamelyik bevásárlóközpontba és veszünk egy zsák szemetet. Még egy ilyen járvány során is csak néhányaknak esett le a tantusz, hogy nem normális, ahogy a bevásárlóközpontokban „folyik” a polcokon a kaja, nem normális, hogy ilyen végtelenített és környezetromboló az úgynevezett „ellátói lánc”. Nem normális, hogy „fogyasztók” vannak és nem emberek. Nem normális, hogy az emberek számok lettek és nem lelkek! Szerencsére azért még vannak termelői piacok, vannak még kiskertek, és akadnak még hozzám hasonló spájz-mániások. Jó lenne kiírni egy pályázatot, hogy Magyarország legszebb spájza! Szívesen zsűrizném. De tényleg,

a „Kertmagyarország” élhető és főleg túlélő haza lenne a 21. században.

Fel kellene nőni ehhez a feladathoz végre, derék magyarjaim. Fel kellene nőni végre. Ébernek, tudatosnak és megfontoltnak lenni. Nem ártana. 

Látsz esélyt erre a szemléletváltásra? 

Bízom abban, hogy Hamvas vagy Békássy olvasása, újraolvasása, a versek és esszék olvasása, a versek és esszék fölötti gondolkozás elindíthat valamit. Nem hülyeségeken kell gondolkodni, ilyen egyszerű az egész. Meg persze dolgozni, alkotni kell.

Normális embernek kell lenni. Nem szabad lopni, nem szabad hazudni, nem szabad ölni.

Ott kellene kezdeni, hogy a másik embert nem ellenfélként kezeljük. Ott kellene kezdeni minden áldott reggel, amikor felébredünk, hogy hálát adunk, aztán dolgozunk, tanulunk, végül pihenünk. Azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amelyek igazán fontosak, amelyekhez értünk, amelyekre elhívásunk van. A műveltséggel, a művészetekkel, a tudományokkal. Ott kellene kezdeni, hogy a saját életünket igyekszünk szeretetben élni és nem bántunk másokat. Nem vagyunk erőszakosak, sőt igyekszünk erőszakmentesen élni. Mindig, egész életünket úgy fogjuk fel, mint lehetőséget a tanulásra, újabb és újabb csodálatos dolgok megtanulására, hiszen olyan keveset tudunk, pedig olyan sok mindenre lennénk képesek. Fordítsuk ezt a képességünket jóra.

Ezt tanították a szellemi mestereid?

Békássy Ferenc írja, hogy „Pár holdnyi területen édenkertet teremteni, egy házat tökéletesen széppé alakítani, jó és szép dolgokat írni, összehozni a jó és bölcs embereket, ezek mind hasznos tevékenységek. A rosszakaratú, a buta, a minden kiválóság nélküli ember, az egyensúlyozatlanok úgyis elrontanak akármiféle szisztémát és kultúrát, a jók és bölcsek pedig – csak szabadságuk legyen hozzá – úgyis jó életet tudnak teremteni maguknak bármilyen körülmények között is. Az embereknek minden társasága feloszlik jó és rossz emberekre, a rossz tökéletlen, a jó lényegében tökéletes, azaz tökéletes kisebb vagy nagyobb arányokban. Jó lehet egy egyszerű paraszt, és jó: Blake. A mennyek országa a lelki szegényeké is lehet. Az emberek intézményeire azonban ne adj semmit, a világot javítani soha sem lehet. Csak egyre törekedhetünk, hogy a jó és a bölcs emberek minél boldogabbak lehessenek, azaz: minél szabadabbak; de még ez is mellékkérdés, mert hiszen a fő nem a boldogság, hanem a jó élet.

Húszéves volt, amikor ezt írta, és eltelt azóta már egy évszázad, de azt hiszem, igaza volt, igaza van.

Törekednünk kell arra, hogy jó életet éljünk,

és ha lehet és tudunk, akkor segítenünk kell a többieknek abban, hogy ezt ők is megtehessék. Ha mással nem megy, mert hiszen végső soron mindenki a saját életérért a felelős, akkor legalább azzal, hogy nem bántjuk egymást. A méheket könnyebb segíteni, mint az embereket, mert a méhek elfogadják, sőt – szerintem – fel is ismerik a méhészt. Vajon mi elfogadjuk-e a többi és másféle embert? Elfogadjuk-e költőinket és íróinkat, akik a magyarság kertészei és méhészei? És elfogadjuk-e a gondviselést? Elfogadjuk-e egymást? Jó lenne, érdemes lenne, fontos lenne. Talán még nem késő. És akkor a legfontosabbról alig beszéltünk… a szeretetről.

Összesen 121 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hát, amikor próbáltam, nem tudtam Hamvast olvasni. Nem bírtam. Viszont van kertem amivel birkózom és spájzom, mélyhűtőm. Ha fiatalabb lennék, megpróbálkoznék méhekkel, bár az édes íz nem a gyengém, de lehetne egy kis pénzt csinálni belőle. A mézes sütik egyébként jók.

Nagyon tetszett az interjú, érdekes volt. Lehet, h. teljesen félreértettem. Nekem az jött le, h. gyakorlatiasan kell élni, lehetőleg egy vidéki házban. Az olvasás jó, a versek szépek, a magyarok között sok a tehetség, számunkra mindkét háború szörnyű volt és új szörnyűségek kezdete.Mondjuk, ezt eddig is tudtam, de ez érdekesebb volt, így, olvasva.

Ez tulajdonképpen jó, mert egy cikk arra való, h. továbbgondolják, ki-ki szemelgeti belőle azt, amit fel tud fogni.

S a mennyben, mely ennyire szép, nem lesz föld, mesélik halék... Ez meg Rupert Brooke.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés