Áthidalni egy szakadékot – recenzió Weiner Sennyey Tibor Hamvas-könyvéről

Hamvas Béláról sok minden elhangzott a rendszerváltozás óta, vagyis amióta hozzáférhetővé váltak a művei. A rendszerváltozás előtt tiltott szerzőnek számított, elvétve jelent csak meg egy-egy rövidebb esszéje, azok is inkább az országhatárokon kívül. Hogy miért nem adták ki a műveit a kommunista hatalomátvétel után, annak igen egyszerű oka volt.

ürügyként pedig éppen jól jött Hamvasnak a feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt könyve, a Forradalom a művészetben. Ezt a könyvet minősítette ideológiailag károsnak Lukács, a többi pedig már ment magától.

Hamvastól nem jelenhetett meg semmi életének utolsó húsz évében. Mindez persze nem akadályozta meg őt abban, hogy életének ebben az utolsó két évtizedében ne írja meg legfontosabb könyveit, többek között a Karnevál című regényét, a Scientia Sacrát vagy a Patmosz esszéit. Írt Szentendrén, ahol egy ideig földművesként dolgozott és élt, írt Inotán, Tiszapalkonyán és Bokodon, raktárosi és gondnoki éveinek helyszínén. Mai ésszel szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen körülmények között, a társadalom peremére száműzve képes volt arra, hogy folyamatosan írjon, fordítson, könyvtárazzon és tanuljon. Mégis megtette. Azért tette meg, azért volt képes rá, mert

Ha ezek fűtötték volna, valószínűleg összeroppan és elkallódik, ahogy oly sokan. Vagy megköti a felszínen maradásához elengedhetetlen kompromisszumokat, ahogy oly sokan.

Hamvas Béla író volt, mégsem irodalmi ambíciók fűtötték elsősorban. Ez elsőre elég ellentmondásosnak tűnhet. De talán mégsem olyan ellentmondásos mindez, ha ismerjük valamelyest a műveit. Hamvas jelentősége, szinte egyedülvalósága a 20. századi magyar irodalomban és szellemi életben leginkább abban áll, hogy az írói létet nem egészen úgy képzelte el, ahogy a legtöbben. Vagyis nem csupán arra törekedett, hogy esztétikai értelemben kimagasló írásokat alkosson, hanem arra is, hogy amit leírt, azt megpróbálja átültetni a gyakorlatba is. Magyarul

mindazt, amiről beszél. Ebben az értelemben Hamvas nem volt „igazi” író. Ezért is maradt társtalan a magyar irodalomban az a hang, az a szellemi orientáció, amit képviselt. Ezért is. És azért is, mert amiről egész életében beszélt és írt, az homlokegyenest más, mint amit a kor uralkodó szellemi áramlatai sugalltak. Művei persze szűk körben ismertek voltak Kádár János Magyarországán is, rossz minőségű másolatokban terjedtek (erről itt, itt vagy itt beszélnek a Mandinernek korábban interjút adó művészek, többek között).

Hamvas jelentősége koránt sincs a helyén kezelve, és ezen sajnos az sem változtatott, amikor a rendszerváltás után megindult műveinek szisztematikus kiadása. Az irodalmi élet, az irodalmi kánon se kiköpni, se lenyelni nem tudta, egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. Nem beszélve a hazai értelmiségről, amely – néhány kivételtől eltekintve – tudomást sem vett Hamvas létezéséről, semmiféle diskurzus nem folyt műveiről. Mindez nyilván nem véletlen. Hamvas ugyanis

Sok köze tényleg nincs egyikhez sem. Esszéi, regényei – köztük a valóban korszakos jelentőségű Karneval és a Scientia Sacra – nagyon távol állnak a ma fontosnak és jelentősnek tűnő beszédmódoktól. Egyszerűen az van, hogy általában nem veszik komolyan, ezoterikus hablatynak, misztikus ömlengésnek minősítik. Egy olyan fura, hóbortos figurának tartják, aki évtizedeket töltött a saját téveszméi társaságában, amitől nyilván egyre jobban becsavarodott. Egyszóval Hamvas ma ugyanúgy nem része a magyar szellemi életnek, mint ahogy nem volt korábban sem; legfeljebb annyi változott – és persze ez sem kevés –, hogy a művei legalább hozzáférhetők.

S hogy mennyire nincs igazuk azoknak, akik szerint Hamvas csupán egyike volt a múlt század monomániás ködlovagjainak, arra például Weiner Sennyey Tibor nemrég új kiadásban megjelent kötete lehet az egyik bizonyíték.

Weiner Sennyey Tibor (a továbbiakban WST, így könnyebb lesz) hosszú évek óta foglalkozik Hamvas Bélával. Hozzáteszem gyorsan, hogy ebből a generációból (amelyhez magam is tartozom) meg kell említeni még a mostanában regényíróként sikereket arató Danyi Zoltán nevét is, aki szintén fontos művekkel gazdagította korábban a Hamvas-értelmezést. Szóval WST régóta foglalkozik Hamvas Bélával, ami azt jelenti, hogy nem csak műveinek szorgos olvasója és értője, hanem igyekszik utána járni eddig homályban maradt, Hamvassal kapcsolatos kérdéseknek. De azt is jelenti, hogy mindezeken túl igyekszik azt az életgyakorlatot és szellemiséget is a magáévá tenni, ami Hamvashoz köthető. WST tehát

nem az irodalomtörténész szemével igyekszik látni és láttatni az életművet. Ez a könyve éppen ezért egyáltalán nem olyan, mint azt elsőre gondolhatnánk. Nem egy száraz, esszéisztikus szöveg, nem egy tudós módszertanával készült szöveghalmaz, hanem nagyon is élő, lélegző munka amelynek minden sorából süt WST elemi érdeklődése és érintettsége.

Mindezt a szerző a kötet előszavában így fogalmazza meg: „Ha megértjük, miről van szó, miről is írta a könyveit Hamvas Béla, akkor a derűn kívül erőfeszítésünknek semmi, de semmi jutalma nem lesz, mert nem is lehet. Hacsak nem az, hogy megértjük, mit jelent embernek lenni, mit jelent az, hogy nem szűkülünk bele egyetlen szerepbe, egyetlen őrületbe, tízezer ragaszkodásba, hanem nyitottak és szabadok vagyunk, gyakorolhatjuk a globális orientációt – ha úgy tetszik, a teljes létet. Ez az, amit úgy fogalmazhatunk meg Hamvas Béla nyomán, hogy végre felismerjük, hogy rokona vagyunk a csillagoknak, sőt a sarki boltos néninek is, rokona a Föld valamennyi porszemének és az égnek, s mégis külön állunk, s egyes-egyedül vagyunk együtt a mindenséggel.”

Elismerem, mindez elsőre tűnhet úgy, mintha egy lenne a mostanában rémisztően divatossá vált, ezoterikusként eladott parasztvakítások közül, amelyek főként a különféle női magazinokban terjedtek el (és persze ezzel együtt a közösségi média fórumain). De csak elsőre tűnhet így, másodszorra már nem fog így tűnni, ezt garantálhatom. Az, hogy elsőre ilyennek látszik, nem WST-nek róható fel, hanem

Ennek az üdvös jelenségnek vált részben áldozatává Hamvas Béla is, akit maga alá temetett ez a korrupt és a lehető legalacsonyabb nívón megfogalmazott dömping, ami ipari méretekben okádja ki magából a különféle jósnőket, gurukat, boszorkányokat és önjelölt prófétákat. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Hamvasnak a világon semmi köze nincs ehhez, életműve egyetlen ponton sem érintkezik ezzel a förmedvénnyel. WST könyve üdítően olvasmányos, ami nem azt jelenti, hogy különösebb engedményeket tenne az olvasó felé.

A szerző szemmel láthatóan olyanoknak szánta ezt a könyvet, akiket a fogyasztásra és hedonizmusra alapozott modern életvitel nem elégít ki, hanem ennél magasabbra és igazabbra vágynak. Efféle emberek szép számmal akadnak a magyar társadalomban is és nem feltétlenül csak olyanok, akiknek bölcsész végzettsége van. Ezért azán WST nyelve sem a szokásos bölcsész zsargon, hanem tiszta, egyszerű és világos beszéd, ami végzettségtől függetlenül szinte mindenki számára befogadható. Azért fontos mindezt hangsúlyozni, mert számomra például örömteli, hogy

hanem eljuthat a „szakma” ingerküszöbén túlra is, miközben egy pillanatra sem száll alá a bulvár feneketlen bugyraiba.

WST sok mindenről ír ebben a könyvben Hamvas kapcsán. Szó esik Hamvasnak a  zenéhez és a nőkhöz fűződő viszonyáról, barátságáról Kerényi Károllyal és Weöres Sándorral, a világháborúkban való részvételéről, arról, hogy miért volt fontos számára a tenger, milyennek látta az 56-os forradalmat és a magyarságot általában, sőt még arról is, hogy WST „majdnem” megtalálta az egyik Hamvas-esszében feltűnő fügefát egy adriai szigeten.  

A kötet írásai okosan egyensúlyoznak a Hamvasról szóló részek és WST saját esszéisztikus gondolatfutamai között, azaz a szerző tényleg együtt lélegzik mondandója tárgyával, nem csupán felmondja a kötelező leckét, hanem igyekszik azonnal reflektálni és saját magán lemérni mindazt, amit Hamvassal kapcsolatban fontosnak gondol. Itt hozzá is kell tennem, hogy WST többször fogalmaz meg kritikát is Hamvas egyes kijelentéseiről, vitába száll velük,

Egyáltalán nem, hanem egy igazán élvezetes, gördülékeny stílusban megírt, de ezzel együtt maximális felkészültséggel, utánajárással megtámogatott könyvről, ami végre áthidalhat egy régóta tátongó szakadékot Hamvas Béla és a lehetséges olvasói között. Weiner Sennyey Tibor (hogy itt a végén azért újra kiírjam a nevét) hiánypótló művet tett le az asztalra, ami remélhetőleg el fogja érni azokat, akik kíváncsiak a magyar szellemtörténet egyik legkiválóbb alakjára.