Nemzetközi jogi szempontból kacifántos volt a helyzet. A friss örökbarátsági egyezményt a német orientációjú Dragiša Cvetković-kormánnyal kötötték meg Telekiék – ők hazánk és Románia után, március 25-én csatlakoztak a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez is. Azonban ez utóbbin a tinta sem száradt még meg, Dušan Simović tábornok és angolbarát köre puccsal leváltotta a kormányt. A német bevonulás ténye körülbelül ebben a percben dőlt el, és az is, hogy Magyarország semlegessége hajszálon függ. Adolf Hitler felszólította Horthy Miklóst, hogy ne csak átvonulásra adjon engedélyt a német csapatoknak, de a honvédség is csatlakozzon a támadáshoz, hiszen Berlin ismeri és elismeri Magyarország területi igényeit. Informálisan az is a magyar kormány tudomására jutott, hogy – a helyi svábokra alapozva – magyar ellenállás esetén német ütközőállamot csinálnak az egész Délvidékből, ráadásul hozzácsatolják Magyarországtól Pécs és Baja környékét is Prinz-Eugen-Gau néven.
Magyar ellenállás esetén német ütközőállamot csináltak volna a Délvidékből”
Teleki Pál lavírozni próbált: keresztülverte a Legfelső Honvédelmi Tanácson, hogy a németekkel három feltétel egyikének megvalósulásához kötik a támadáshoz való csatlakozást, ami a jugoszláv állam megszűnése, a jugoszláviai magyarok üldöztetése, illetve katonai-politikai vákuum keletkezése. Diplomáciai téren is lefutották a nem túl reményteljes tiszteletkört, üzenet ment Londonnak és Washingtonnak arról, hogy a honvédség csak a délvidéki kisebbség védelmében vonulna be, az örökbaráti szerződés viszont érvényét veszti, ha Jugoszlávia megszűnik. Azonban „senkit nem érdekelt a geopolitikai helyzetünk” – fogalmaz lapunknak Babucs Zoltán hadtörténész, akinek nemrég jelent meg a témában „Vártunk, jöttetek!” címmel képes emlékalbuma.