Rotyog a paprikás krumpli: Németh Szilárd HELYRETESZI a globalistákat (VIDEÓ)

Termőföldtől az étkezőasztalig. Németh Szilárd elárulta, mitől finomabb az étel, ha az nem brüsszeli, hanem magyar recept alapján készül.

„Nincs szükségük chipre, ez álhír, fake news, fater. Hát itt az ötgé! Minden egyes gondolatodat uralni fogják, mi a francnak nekik mikrochippel szurkálni?”
Szótlanul kanalazzák a levest, apa és fia. Az apró konyhaasztal viaszosvászon terítőjén kövér levescseppek jelzik, merre lengett a kanál szélén a cérnametélt, színes fóliás poharakban megfáradt szódavizek rezegnek csendesen.
Az öreg görnyedten a tányérra mered, alkalmanként letörli szalvétával sárgásősz bajszáról a levest, rutinosan igazgatja le-lecsúszó szemüvegét vissza az orrnyergére. A fiú némán kanalaz, balkezében mobil, ütemesen simogatja a kijelzőt. Hüvelykujja szorgosan siklik lentről felfelé; néha megáll, ilyenkor gazdája felszusszan, mintha egy olyan viccet olvasna, ami nem olyan rossz, de egy amolyan igazi horkantást azért már nem érne meg. Aztán pörgeti tovább tovább a következő megállóig. Most szokatlanul sokáig időz egy képen, végül odatartja az öreg elé a telefont.
Az apa megigazgatja vastag csontkeretes szemüvegét, hunyorítva nézi a kijelzőt, közben kanalával halkan kétfelé koppant egy nagyobb darab sárgarépát.
– Mindent megtesz, hogy eladja nekünk ezt a kínai fost! – rötyög a fiú.
– Na és te honnan tudod, hogy tényleg azt kapta? – kérdez vissza az öreg – Mert ott van a dobozon? A izé, a Gyurcsány is megmondta, hogy csak EU-s vakcinával szabad oltani. Jól mondta!
– Tökmindegy, fater, egyik se jó szarra se, meg most mi ellen? Csak arra kell, hogy a gyártók meg a kormány lehúzzák az embereket. Pénz.
– Nana! – az öreg tudálékosan babrál szemüvegével, és kioktatóan a fiúra néz – Nem mind egyforma! Az uniósba talán nem teszik bele a chipet, ezt is olvastam! – büszke, hogy ő is hozzátesz valamit a közös tudáshoz –
A fiú némán bólint. Eltolja magától az üres tányért, elfojtott hangon böffent egyet, mintha csak felkészülne a vitára, ami nem is vita lesz, csak egy annak álcázott licit. Közben valójában mindketten kicsit élvezik, hogy a járványhelyzet összehozta őket, de egyikük sem önti gondolatba sem, nemhogy szavakba – anyád hogy van, fiam? Megvan, apa – ezzel letudják a családi kötelezettségeket.
Amíg nem jelentett halálos veszélyt találkozniuk, a fiú félévente, ha ellátogatott haza, de most, hogy a harmadik hullám kezd átcsapni az ország feje fölött, minden vasárnap délben itt áztatja a fater gyógyerejű húslevesébe borostás, másnapos elméjét, miután hajnalban hazabotorkált valamelyik haverjától vagy nőjétől, vagy kiknél bekkelheti ki az éjszakát hajnali ötig – az öreg tekintete a rosszallás és a büszkeség egyvelegével pihen meg kisfián, aki az elmúlt húsz évben akkorára gyúrta magát, hogy ahányszor megmozdul a kis asztalnál, az apja reflexből kap a bútor lapja után, hogy ne kerüljön le róla minden a földre egy óvatlan mozdulattól.
– Marhaság – szögezi le a fiú tömören – nincs szükségük chipre, ez álhír, fake news, fater. Hát itt az ötgé! Minden egyes gondolatodat uralni fogják, mi a francnak nekik mikrochippel szurkálni. A vakcina csak lehúzás az adónkból, azt csá.
Az öreg tűnődve elhallgat, és kezdetét veszi a vasárnapi rituálé: a fiú ilyenkor szabályos kiselőadást is tart apjának, jellemzően ugyanannak az egy vagy két újságnak a cikkeit olvasva-kommentálva. Most is repkednek a megszakértők nevei – Hadházy Ákos, Komáromi Zoltán, Lenkei Gábor, effélék –, a fiú éleslátással, pillanatok alatt illeszti be az új elemeket a kirakósba. Az ő vére, na. Okos.
– Szóval, fater, nem baj, hogy nem lett több vakcina, rohadjon rájuk az összes, ami van. Placebó, sok pénzért – a fiatal belemelegszik
láttam már egy cikket ezerkilencszázhetvenből, vagy mikorból, ott le van írva, hogy akkor már volt covid, szerinted nem ugyanarra megy ki a játék most is? A lóvéról szól minden, most vásárolják fel a maradék országot, amíg le van zárva. Meg a kontrollról. Ha felveszed a maszkot, nyertek. Ha azt mondják, ugorj a kútba, beugrasz?
– Igen, az a Gődény is megmondta. A doktor – kapaszkodik bele a kócos gondolatfonalba az apa.
– …márpedig bele fogsz ugrani. Beprogramolják az agyad, egerekkel már működik, akkor emberekkel is fog! Így kiadják a parancsot, te meg ikszelsz a fülkében, mint a birka – így a fiú, aki közben türelmetlen pillantásokat vet a tűzhelyre, mert nem látta jól, mi lesz a második. Az öreg fejében gondolatok kavarognak, majd nehézkesen feláll az asztaltól.
– Várj csak, fiam, gyere csak!
– Hova? Mi van, fater?
– Csak ide, na. A kamrához. – a fiatalember kelletlenül feltápászkodik, követi apját a kis lakáson át a bejárat melletti helyiségig.
– Van itt valami, amit neked szeretnék adni. Na. – Az öreg régi, csorbafülű lábasokat emel ki a polcokról, kicsi a kamra, kiadogatja a fiának, aki bosszúsan pakolja őket egymás hegyére-hátára az előszobában a járólapra.
– Na mi lesz, jön a családi arany? – kérdezi a fiú, csak félig viccesen, inkább unottan az egyre bizarrabb edénycsörömpölés közben.
– Ne türelmetlenkedjél már! Mindjárt megvan – Az öreg végre megtalálja, amit keresett: egy jókora, henger alakú fém süteményes doboz az, akkora, mint egy nagyobb fazék. Tetején kicsit már ráragacsosodott porréteggel. Megtörölgeti, de a kosz makacs, így abbahagyja, inkább elkezdi felfeszegetni a tetejét.
– Ezt még a nagyapád viselte, ő aztán mindenre fel volt készülve – mondja fiának, aki a nagyi emléke tiszteletére egy fél percre leparancsolja a flegma félmosolyt az arcáról. – A háborúban? – kérdezi. Nem jön le a doboz teteje, az öreg fia cipónyi kezeire bízza.– Dehogy a háborúban! – csattan fel az apja – Nyolcvankettőben, amikor megjöttek a parabolaantennák az utcába!
Végre a fiú kezében felpattan az odarozsdállt fémtető, és a doboz alján felcsillan valami. A fiú kiemeli: