Család, elnyomás, vágyak

„Cöccögve, a hanyatló nyugat ópiumaként konstatáltuk a »fehér, heteroszexuális férfiak« egykori uralmát jelképező szobrok ledöntését, a róluk elnevezett intézmények, közterületek átcímkézését. Furcsállva, már-már hitetlenkedve fogadtuk a nyugati egyetemi campusokról kitüremkedő híreket, amelyek szerint a hópelyhekhez hasonlóan »sérülékeny« csoportok, különféle »frissen végiggondolt« identitással rendelkező fiatalok számára »biztonságos tereket« hoznak létre – ahol nem eshet mentális, érzelmi bántódásuk – vagy éppen »biztonsági figyelmeztetéssel« (trigger warning) látják el a tananyagot, festményeket, műalkotásokat, könyveket neveznek vagy írnak át.

Természetesen azért, hogy a letűnt korok ma már nyilvánvalóan félrevezető és meghaladott »bináris nemi kódolása«, »patriarchális uralmi struktúrái«, esetleg a lépten-nyomon tetten érhető »fehér felsőbbrendűség« lenyomatai ne sértsék meg az arra érzékeny csoportok lelkivilágát, mentális egyensúlyát.

De az érzékenyítő agymosás, a társadalmat előre meghatározott specifikáció szerint csoportokba osztó, majd a csoportok számára folyamatos felszabadítást hirdető és ígérő teóriák a szó szoros és átvitt értelmében sem ismernek határokat. Számos ideológiai előzmény után persze – lásd például a tavalyi Meseország mindenkié sztorit – egy általam eddig nem ismert írónő (nem tudom, ez genderkonform megnevezés-e), Tóth Krisztina egy hamar felkapott interjúban nem pusztán kritizált, de úgy nyilatkozott, hogy a könyvekben szereplő »nőalakok ábrázolása miatt« törölné a kötelező olvasmányok közül Jókai Mór Az arany ember című regényét, illetve a kisiskolásoknak ajánlottak közül Szabó Magda Bárány Boldizsár című verses meséjét. Az indokolás szerint azért – bár az írónő nem e szavakat használja –, mert e művek nőalakjai sztereotip nemi szerepeken alapulnak, a mellettük/felettük ábrázolt ­férfiak (férjek, apák) pedig a heteronormativitás szimbólumai.

Mindeközben futott fel a Szivárványcsaládokért (ugye, milyen cuki elnevezés?) Alapítvány szenzitív azonosulásra alkalmas »A család az család« elnevezésű kampánya – amelyet azért már tavaly év végén erősen megtolt az ugye rém független RTL Klub –, amelyhez csaknem negyven cég is csatlakozott és amely mellett több közismert szereplő (Gulácsi Péter focista vagy Jakabfi Zsanett focistanő (most itt PC használni azt, hogy »nő« vagy éppen sértő, nem tudom), külföldi nagykövetség is csatlakozott. E kampány nem pusztán arról szól, hogy fogadjuk el, értsük meg stb. homoszexuális embertársainkat, nem is csak arról, hogy ők valamilyen, jog által elismert viszonyban élhessenek, hanem hogy a homoszexuális párok és az általuk örökbe fogadott gyermek(ek) ugyanolyan családot alkotnak, mint a heteroszexuálisok.

Természetesen sokan mindezt egy kézlegyintéssel elintézik, úgy jobboldalról, mint balliberális oldalról: egyesek azt mondják, a témára adott reakciókat nem kell túllihegni, társadalmi szinten marginális, jelentéktelen megnyilvánulásokról van szó, míg mások helyeselnek, mondván például, hogy az írónő – biztos, hogy nem mérgező maszkulinitásom megnyilvánulása, hogy ennyire hangsúlyozom női mivoltát? – csak egy nézőpontot vetett fel, és lehessen már arról is beszélni, vagy hogy mégis kinek árt azzal Gulácsi Péter (de legfőképpen a kampányt indító homoszexuá­lis lobbiszervezet), hogy nyílttá és befogadóbbá tenné a család fogalmát?”