Pozsonyi csata – a rekonstrukció határairól

2020. december 24. 11:44
Haramza Márk–Kiss P. Attila
Vendégszerzők
Egy nyíltan a 10. század elejének kultúráját és sorsdöntő harcát bemutató alkotás esetében joggal várható el a pontos, tudományos alapokon nyugvó ábrázolásmód.

Nyitókép: részlet a pozsonyi csatáról készült új animációból

Kiss P. Attila és Haramza Márk írása

 

A hétfőn közreadott, pozsonyi csatáról szóló animációs film láthatóan nagy port kavart az interneten. Szakmai és műkedvelő írások egyaránt górcső alá veszik az alkotást mind a történeti-régészeti hitelesség, mind dramaturgia és kivitelezés vonatkozásában. A témában a Magyarságkutató Intézet több munkatársa és a filmet rendező Baltavári Tamás szintén megnyilvánult.

Ez alkalommal nem szeretnénk a film elemzésébe bocsátkozni, mivel úgy látjuk, hogy ezt több szakmabeli is elvégzi a közeljövőben. Mi magunk egy korábbi ismeretterjesztő cikkünkben írtuk meg a csatával kapcsolatos gondolatainkat.

Ugyanakkor – ahogy arra a film rendezője is utalt – törvényszerű és előre várt a film mentén szerveződő beszélgetés, adott esetben polémia kibontakozása. Hogyan rekonstruáljuk a múltat és mit vigyünk ebből képernyőre? Mi a hiteles rekonstrukció titka? És végül, hogyan emlékezzünk győztes és vesztes csatáinkra?

Történetiség és jelképesség

A 907-es pozsonyi csata a honfoglalás kori hadtörténeti kutatások egyik kedvelt témaköre. Az 1100. évforduló serkentőleg hatott a tudományra, és az eredmény 2008-ra az Egy elfeledett diadal. A 907. évi pozsonyi csata című, színvonalas tanulmánykötetben öltött testet, ahol Torma Béla Gyula hadszíntérelemzése és hadműveleti modellezése mellett Négyesi Lajos hadművészeti, Révész László régészeti, valamint Veszprémy László historiográfiai dolgozata kapott helyet, Szenthe Gergely és Veszprémy László magyar nyelvű forrásközléseivel, végül egy bibliográfiai tájékoztatóval. Az összecsapás jelentőségének elismertségét a szerkesztők szavai is jól tükrözik: „Bizonyos, hogy ez a győzelem nyitotta meg az utat a Magyar Törzsszövetség pannóniai hatalmának a megszilárdulásához, s hosszabb távon a középkori magyar államiság alapjainak a megvetéséhez. Manapság talán többször használjuk a sorsfordító kifejezést a kelleténél, erre az eseményre azonban minden szempontból ráillik.”

Nem csoda tehát, hogy e történelmi jelentőségű csata valamint emlékezetének valós és valótlan elemei – amelyekről Veszprémy László és Szabados György további írásai is beszámolnak – régebb óta jelen vannak a közgondolkodásban. Ahogy arról pár kattintás után is meggyőződhetünk, a Történelmi Animációs Egyesület kivitelezésében készült, pozsonyi csatáról szóló animációs film vegyes fogadtatásnak örvend. A pozitív megnyilvánulások mellett több jogos és kevésbé jogos kritikát is olvashatunk. A szakmai hitelességet, illetve annak részleges hiányát az egyik legpontosabban „jelképes forráshasználattal” jellemezték. Valóban, a film rendezője saját bevallása szerint is a történetiség terén egyfajta jelképességre törekedett, amikor a honfoglaló magyar kultúrát többezer évre visszanyúlóan egészítette ki a lovasnomád népek – szkíták, hunok és avarok – tárgyi emlékeivel. Hasonló a helyzet az írott kútfők, vagy épp az eliminare ige értelmezésével is. „Nem a bizonyosat, hanem a lehetségeset kívántuk ábrázolni. Ha kötöttük volna magunkat az atombiztos történeti, régészeti adatokhoz, akkor a pozsonyi csatában egy tucat övcsat, néhány süvegcsúcs és nyeregdísz harcolna” – említette Baltavári Tamás a Magyar Nemzetben adott interjújában.

Szinte ösztönösen vetődik fel az egykori régmúlt mindennapjait és tárgyi kultúráját kutató szakember szerzőkben, hogy

vajon hol is húzódik a határ a filmben ábrázolt bizonyos és lehetséges között.

A válasz előtt azonban érdemes röviden kitérni az elkészült produkció a műfaji kereteire, ugyanis ez megkerülhetetlen az egyes kérdések tisztázásához. Az alkotó megfogalmazása és a fellelhető adatok alapján is művét történelmi animációs ismeretterjesztő filmként határozta meg, melyet eleve egy narrátor mutat be (Rékasi Károly tolmácsolásában). A meghatározás szerint, tehát egyértelműen egy ismeretterjesztő filmmel (sic!) találja magát szembe a magyar történelem iránt érdeklődő néző. Nem egy karácsony környékén megszokott animációs történelmi rajzfilmmel (a műfajban lásd a spanyol, El Cid – A Legenda, stb.), vagy egy hollywoodi gigaprodukcióval, melyen a korhűség nem is kérhető számon. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a hasonló alkotásoknak kétségtelenül óriási hatása van a laikusokra és az átlag nézőre, hiszen az egyes korok és témák iránti érdeklődést ezek váltják ki belőlük (ilyenek voltak az 50-60-as években a kard-szandál típusú ókori tematikájú filmek, illetve manapság a Vikingek, vagy az Outlander sorozat, amelynek bemutatása óta példának okáért nagymértékben megugrott Skócia turisztikai népszerűsége). Az ezekben található történeti csúsztatásokat és az évszázadokkal később kialakuló viseleti, fegyverzeti elemeket a különböző hagyományőrzéssel foglalkozó oldalak előszeretettel szokták – teljesen jogosan – darabokra szedni. Egy ismeretterjesztő alkotás esetében azonban még kevésbé, sőt talán egyáltalán nem nézhetők el a hasonló „bakik”.

A több interjúban is megfogalmazott

művészi és alkotói szabadság is pontosan ugyanilyen szigorú mércével kezelendő,

minthogy nem minden esetben az esztétikum és az „írói-alkotói” mondanivalón van a hangsúly, mint például egy könyvadaptáció esetében.

A magyar történeti animációs műfajnak egyébiránt megvannak a bravúros és egyben a magyar szellemességet és leleményességet is felvonultató nagy alkotásai. Elég csak egy animáció területén hosszú évtizedek óta működő szakembert kiemelnünk: Jankovics Marcell. A Mester művei magukért beszélnek, hiszen akár a Mondák a magyar történelemből, akár az Ember Tragédiája, vagy az Árpádok emlékezete: III. Béla király című filmjében ezek a jegyek gyönyörű összhangot alkotnak.

Amellett, hogy sok esetben a kortárs művészi alkotások képnyelvén keresztül kommunikál a nézővel, nem fél a régi ábrázolásokon ügyes módon változtatni (a 14. századi Képes Krónika szablyaábrázolásait például kicseréli a honfoglalás korának tárgyi anyagából megismert példányokra), vagy apróbb képi humort is belecsempészni az egyes jelenetsorokba. Jankovics olvasottságát ismerve tisztában lehetett azzal, hogy a nagyszentmiklósi kincs nem a magyar nagyfejedelmek, hanem az avar kagánok kincsestárának éke volt (hacsak nem fogadta el a kincs László Gyulához köthető magyar eredeztetés-teóriát), mégis az egyik értékes motívumát, az égberagadás jelenetét ügyesen szövi bele a turul-mondába.

Ezzel a megoldással bár egy ismert, korábbi korban (avar, 6–9. század) keletkezett képet emel át a magyar korai történetbe, azonban mégsem a tárgyat kapcsolja egyértelműen a néző számára is minden kétséget kizáróan elődeinkhez. Ezt az elegáns megoldást méltán sorolhatjuk a művészi szabadság sorába, hiszen nem évezredekkel korábbi elemek önkényes felhasználását láthatjuk viszont. Egy nyíltan a 10. század elejének kultúráját és sorsdöntő harcát bemutató alkotás esetében tehát

joggal várható el a pontos, tudományos alapokon nyugvó ábrázolásmód.

Térjünk a tárgyra!

Nehéz lenne meghatározni, hogy egy adott, egykori tárgyi kultúrának pontosan hányad részét teszik ki a napjainkig fennmaradó régészeti leletek. Ezt nemcsak a változó ütemben zajló bomlási folyamatoknak – ezek többsége során a szerves anyagok jelentős része lebomlik – köszönhetően nehéz meghatározni. Az egyes tárgyak, tárgycsoportok hosszabb ideig és széleskörűen is használatban maradhattak (pl. mezőgazdasági eszközök), amely kiszakítja a leletet keletkezési (készítési) korából, és csak nagyobb idő-intervallumra engedi azt keltezni. Gyakori az a jelenség is, hogy az megszűnő korábbi régészeti kultúra egyes alrendszerei (pl. kerámiaművesség, fegyverzet, stb.) és tárgycsoportjai az időben őket követő új művelődések legkorábbi szakaszának tárgyi világába is beépülnek (részben a korábbi népesség, vagy a technológia folytonossága révén is). Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egymástól évszázadnyi távolságra lévő régészeti kultúrák oly könnyen összekapcsolhatók lennének. Ez a fenntartás kifejezetten igaz a militária, vagyis a hadtörténeti emlékanyag esetében. 

Mennyi lehet annak az esélye, hogy hunoktól származó fegyvereket használtak a honfoglaló magyarok? A két steppei birodalom létezése között eltelt félezer éves időtávolság alapján gondoljunk bele egy egyszerű kérdésbe: ha ma háború törne ki és fegyverrel kellene megvédenünk magunkat, használnánk-e őseink mohácsi csata-korabeli kanócos arkebúzát, fekete lőporos töltettel és 10–15 mm-es, öntött ólomgolyókkal? Nem igyekeznénk-e a lehető legmodernebb fegyvereket beszerezni? Amikor a honfoglaló magyarok szablyáit vizsgáljuk, nemhogy a hun egyenes kardoktól, de még a korszakban sokkal közelebbi kései avar szablyáktól is eltérő formai adottságokat láthatunk. A fegyverzet gyors fejlődésében katalizáló hatással bírt az egymással szemben vagy épp szövetségben álló hadi kultúrák kölcsönhatása, valamint a támadó- és védőfegyverzet „versenye”.

Tárgyi értelemben kifejezetten igaz, hogy múltunkat csak töredékeiben ismerjük. Ugyanakkor az is köztudott, hogy az „atombiztos” adatok és a belőlük levonható közvetlen következtetések mellett más tudományos módszerek is rendelkezésünkre állnak, hogy múltunk primer forrásokon keresztül csak kevésbé megismerhető részeiről is képet tudjunk alkotni. A 9–11. századi kelmék, azok díszei ma már nagyon jól ismertek, főként azokból a régiókból, ahonnan részben eleink is származtak, illetve melyekkel intenzívebb kapcsolatokat tartottak fenn. Pont ezért válik érthetetlenné és okoz zavart, ha az idevágó elemek időben lefelé (szkíta kor, hun kor, avar kor) és felfelé (török kor) ugrálva kerülnek indokolatlan kibővítésre. Mindez egy ismeretterjesztő film esetén már aligha fér bele az alkotói szabadságba.

A magyarság a steppevidék kultúrájából érkezett a Kárpát-medencébe, azonban

a korábbi korok nomád birodalmainak anyagi művelődése teljesen eltért a náluk megismerhetőtől.

Sőt, gyakorlatilag mindegyik korszak önálló tárgyi anyaggal rendelkezett. A Kárpát-medence hun kori régészeti kultúrájából például nem tudjuk levezetni a 200 évvel később ugyanitt birodalmat alapító avarság hétköznapi tárgyait (mely nem mellesleg számos kulturális forrásból táplálkozott). Még az „íjfeszítő népek” közös nevezőjeként számon tartott legendás reflexíjak is mind szerkezetükben, mind pedig megmaradt elemeikben is jelentősen különböztek a hunok az avarok és a honfoglaló magyarok korában. Természetesen észlelhetők szerkezeti, technológiai vagy alapanyag-választás béli egyezések, valamint a hasonló gondolati háttér végett ismertek olyan képnyelvi elemek, melyek gyakorta visszatérő motívumoknak tűnnek, azonban ezek kivitelezése korszakonként teljesen más. Mindezt kiválóan mutatja be a Budapesti Történeti Múzeum Lovasíjászok Budapest múltjából című kiállítása.

Ha az anyagi kultúra rekonstruálása a cél, elengedhetetlen, hogy kellő tisztelettel és körültekintéssel bánjunk a korszakból fennmaradt tárgyakkal. Egy régészeti lelet kézbevételével sokszor mintha az időtávlatot is tapintani lehetne, amely köztünk és a tárgy keletkezése között fennáll. Ez az, amire már hazánkban is számos hagyományőrző csapat ráérzett rekonstrukciós munkáik során.

Mohácstól Pozsonyig: az önértelmezés mérföldkövei

Bizonyos értelemben valóban nemzeti önértékelésünk tesztje a pozsonyi csatáról készített animációs film. Ahogy egy egészséges személyiség sem bízza el magát eredményei és erősségei tudatában, de nem is esik kétségbe korábban elkövetett hibáinak és a vele megesett tragédiáknak emlékétől, úgy nemzeti szinten sem lehet emlékezetünk egyoldalú.

A kisebbségi komplexus és az önhittség egyaránt önértékelési zavar.

Van kire emlékeznünk, van kinek köszönetet mondanunk, van miből tanulnunk. Mindezt a győztes csata szakmailag még nagyon sok fejlesztésre szoruló, művészi szabadsággal ötvözött virtualitása és a mohácsi csata tömegsírjának könyörtelen realitása egyaránt eszünkbe juttathatja. Felelősségünk azonban az emlékezés formáinak tökéletesítése, hogy minél inkább a bizonyosból indulhassunk ki önértelmezésünk során.

Amennyiben a pozsonyi csatáról szóló animációs film a Trianon 100 emlékév záróakkordjaként is értelmezhető, legyenek irányadók mindebben Ravasz László református püspök szavai:

„Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést.”

Összesen 332 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés