Isten és kutyatekintet

2020. december 2. 14:51

Prieger Zsolt

Az advent nem más, mint kopogás. Jel, hogy az Isten részt kíván venni történetünk közös megírásában. Istenként, apaként, anyaként. Sőt testvérként is. És ha mindezt univerzálissá tágítjuk: részt vállal a történelmi idő alakításában is, a csillagok járásában, tehetségünk, szolidaritásunk kihegyezésében, a tavaszi virágzásban. És nem mint egy pedellus vagy portás, sőt még csak nem is mint egy aktatáskás mérnök vagy egy figyelmes kertész, hanem mint a legközelebbi „hozzánktartozó”.

Előttem van, ahogy gyerekkoromban rátapasztom orromat a jégvirágos ablakra, és a konvektoron félig megfőtt könyvből a jövőre százéves, angyalarcú magyar költő sorait próbálom értelmezni a lakótelepi hóhullásban. Vajon mi is lehet az, amikor Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, amit aztán emberi botrányok sora követ? Csak lassan értjük meg ugyanis, miközben jó párszor megöljük magunkban Krisztust – mert ne legyenek illúzióink, amikor nem nyitunk kaput, amikor előítéletekben adjuk meg koordinátáinkat, amikor becsapjuk önmagunkat és a környezetünket, még oly „jó szándékból” is, mindig megöljük a legtisztábbat saját magunkban.

A szentség pont ezért van összegyúrva a teljesség szenvedélyes akarásából, az egyszerű élet megéléséből és az önátadásból. Ráadásul abszurd módon a szentséghez néha közelebb vannak az igazat kereső „istentagadók”.

Az önátadás nem önfeladás. Kulturális-vallási identitásunk fontos ismertetőjegyünk, de nevetség tárgya lesz hamar, ha harci baltának használjuk mások aprítására. Az identitás lángőrzés és példamutatás, sőt részvét, de soha nem annak a körülírása, hogy mik nem vagyunk.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés