„Fontos nekem az irodalmi hagyomány” – Juhász Anna irodalmár a Mandinernek

Sokaknak úgy tűnhet, Juhász Annánál minden olyan kerek. A szenvedélyének, az irodalomnak élhet, elegáns kávéházakban beszél százaknak írókról, költőkről, és minden képen mosolyog.

Ez így van, de egy élet sokpólusú, nekem is voltak küzdelmeim. Immunhiányos betegséggel születtem, amely húszéves koromban egyszer csak aktiválódott. Nagyon nehéz időszak volt, lelkileg és testileg is megviselt.

új alapokat keresnem. Sokáig nem tudtam, mi lesz velem, közel egy évet voltam Parádfürdőn szanatóriumban.   

Jól értem, egy évet?

Igen. Gyönyörű helyen voltam, egyedül. A szüleimmel, testvéremmel csak vasárnaponként tudtam találkozni. Ott álltam húszévesen, egy addig ismeretlen helyzetben, és amellett, hogy fel kellett dolgoznom, ami történik velem, a fogódzkodókat is magamban kellett keresnem. Ez nagyon magányos, nehéz időszak volt.

Megváltoztatta ez az időszak?

Teljesen. Másfelé vitt el. Addig egy kvázi gondtalan fiatal lány voltam, aki ott állt az élet kapujában. Aztán hirtelen megváltozott minden. Emlékszem, az ágyamban feküdtem és naplót írtam arról, ha felépülök, mit akarok az élettől és merre vezet majd az utam. Sokkal érzékenyebb lettem, másokkal szemben figyelmes és megértő. Ott, Parádfürdőn a magányomban értettem meg azt is, egyáltalán nem számít, hogy valaki szép vagy éppen kevésbé, vékony vagy duci, a külsőségek nem érdekeltek már a betegségem után.

Az édesanyja és az édesapja hogyan viselte ezt az időszakot? Nem mellékesen, az apukája Juhász Ferenc, a neves költő.

Nehezen. Édesapám több versébe is beleírta azokat a hónapokat, ahogy jött fel hozzám, és sétálunk az erdőben. Egy versciklus két sora belém égett:

Gondolom, az apukája miatt lett végül irodalmár.

A testvérem orvos, mint az anyukám, ő négyéves kora óta csak azt mondogatta, hogy orvos lesz. Engem érdekelt a divat, az utazás, majd sokáig régész akartam lenni; de miközben kislányként ezeken gondolkoztam, ott voltam a lakásunk nappalijában, ahol édesapám a korszak legnagyobb tudósaival, művészeivel, íróival és költőivel beszélgetett. Az irodalom házhoz jött, belém ivódott. Ráadásul a parádfürdői magányos időszak alatt elkezdtem édesapám verseit tudatosan olvasni. Az ő soraival voltam kettesben, s úgy hatottak rám, hogy többé már nem volt kérdés, a könyvekkel és az irodalommal akarok foglalkozni.

A parádfürdői kényszerű magány után aztán 21 éves korától évekig élt Olaszországban. Be akart pótolni mindent?

Részben. Még kislány voltam, amikor a televízióban vetítették a Piazza di Spagna című olasz sorozatot, ami teljesen magával ragadott. Úgy éreztem, rátaláltam arra a nyelvre, kultúrára, ami a magyar mellett az enyém. Az ELTE-vel párhuzamosan kezdtem olaszul tanulni, majd Parádfürdőn kaptam a hírt: egy rövidebb perugiai ösztöndíj után immár Rómában tanulhatok! Ez nagy lökést adott a folytatáshoz, és valóban: csodás időszak volt,

Tanultam, mellette a vatikáni könyvtárban kutattam a szakdolgozatomhoz, s hogy legyen pénzem a megélhetésre, a Római Magyar Akadémián dolgoztam.

Ott mit csinált?

Voltam telefonközpontos, de takarítottam és mosogattam is. Később rendezvényeket is szerveztem. Tanultam, és volt egy kis keresetem, ez számított.

Végül is miért jött haza?

Rengeteg olasz barátra leltem, de a kint töltött időszak alatt is nagyon hiányoztak a szüleim,

Tudtam, hogy az egyetem végén haza fogok jönni.

Miről írta meg végül a szakdolgozatát?

Két értékes emberről. Békés Gellért pannonhalmi bencés atyáról és költőről, aki nagyon sokat tett a római magyar közösségért, például ő szerkesztette kint a magyar nyelvű Katolikus Szemlét is. A másik pedig Szőnyi Zsuzsa, aki egy kivételes asszony volt, a római magyar közösség pillére. Az ajtaja mindenki előtt nyitva állt Rómában, ő pedig a szeretet és a hit által vezérelve mindenkin segített, így például az író Márai Sándoron is, akinek egy ideig az olasz fővárosban adatta ki a köteteit Ugo Detti nyomdájában. Nem mellékes az sem, hogy Zsuzsa munkája kellett ahhoz is, hogy legyen a Vatikáni Rádiónak magyar adása. A hit, a vallás számomra is fontos, éppen ezért missziónak tekintettem, hogy ezt a két embert megörökítsem valamilyen formában.

Aztán hazajött, tíz éve irodalmi esteket tart, nívós költőkkel, írókkal beszélget.

Így van. Fontos nekem az irodalmi hagyomány, ennek szellemében élesztettem újra 2010-ben a kávéházi irodalmi életet. A tíz év több száz estet jelent, több száz alkotót, sok száz művet, több ezer nézőt és hallgatót. Felejthetetlen Kányádi Sándor, Bartis Attila, Bereményi Géza, Térey János szereplése éppúgy, mint az est Petri Györgyről vagy Cseh Tamásról. Persze a kultúra minden területéről érkeztek vendégek. Volt kortárs, klasszikus és világirodalom, zene, kép-és táncművészet is.

Úgy látszik, az irodalmat szenvedélyesen szereti.

Tíz év alatt

hogy olvassunk, és hogy sikk legyen irodalomról, költészetről beszélni. Valahol büszke is vagyok arra, hogy ma már divat irodalmi esteket szervezni, írókkal beszélgetni.

Ki a kedvenc írója?

Szabó Magda jut eszembe elsőre. Elképesztő alkotó és nő volt. Senki sem látja úgy a női lelkeket, mint ő. A könyveiben a karaktereken keresztül olyan lelki mélységeket mutat meg, amelyek önkéntelenül is szembesítik az olvasót a saját lelkivilágukkal.

Visszatérve az édesapjához. Milyen apa volt? Már csak azért kérdezem, mert sok írónál, költőnél háttérbe szorult a magánélet.

Igazi apa volt.

Homokozót épített nekünk, hintát állított. Tudni kell, kései gyerekek vagyunk, ő 52 éves volt, amikor én megszülettem. Emlékszem, az általános iskolában néha bántottak minket ezért, de a valóságban ez nem érződött: élményekben és érzelmekben gazdag gyerekkorunk volt. Nem voltunk jómódúak, mégis úgy érzem, annyi élményt kaptunk tőle és az édesanyánktól, ami pénzzel egyáltalán nem mérhető.

Juhász Ferenc legendás barátságot ápolt Hantai Simonnal, aki manapság az egyik legmagasabban jegyzet festőművész. Mit érzékelt ebből a kapcsolatból?

Csoda volt látni őket együtt. Két biai sváb gyerek, akik 1940-ben, tizenévesen összebarátkoztak és együtt indultak el az alkotás útján. Apukámat Hantai Simon vezette be az irodalomba, filozófiába, művészetbe. Simon 1948-ban kiment Rómába egy ösztöndíjjal, majd tovább Párizsba, és ott maradt. Hantai Simon zseni volt, a festményeivel nemzetközi nyelvet beszélt, apám szintén az volt, de a költészetével be volt zárva a magyar nyelvbe. Mégis sok a párhuzam a pályájukon, a barátságuk később sem szakadt meg, rendszeresen leveleztek, és ezekben a hosszú, mély levelekben filozófiai kérdéseket vitattak meg. Ezeket a leveleket olvasgatom mostanában.

Lassan öt éve, hogy az édesapja elhunyt. Nem okozott törést az életében?

Az egyik tanítása volt édesapámnak: úgy éljük az életünket, hogy ne mi szabjuk meg annak a határait. Tudtam, hogy ez a pillanat is eljön egyszer, hiszen 87 esztendős volt. Az íróasztalom felett két portré van, az egyiken ő szerepel, a másikon pedig mi ketten. Úgy érzem,

Azt sem tagadom, sokszor tőle kapok erőt hozzá.

Azt megtudhatom, hogy miért becézte önt Tulipánnak?

Kislányként korán feküdtem és korán keltem, ahogy mondta, olyan vagyok, mint egy tulipán. Sosem felejtem el, hogy tavasszal, szinte minden áldott nap úgy ébresztett, hogy behozott a kertből egy szállal.

Kívülről úgy tűnik, mindig rohan valahová. Ilyen est, olyan est, tévéfelvétel, mellette filmeket is forgat, az édesapja életművét ápolja, és hát ott a család is, a férje és a kislánya. Miért siet?

Nem tudom. Talán a fiatalon átélt trauma miatt egy kicsit harcban állok az idővel. Sokszor eszembe jut, hogy meddig tart ez az egész furcsa világ, amelyet életnek hívunk.  

Fotók: Földházi Árpád