Százegy év magány

„Miniszterelnökünk nehezen szakad el a saját mondataitól. Az elveitől könnyebben. Így volt ez a Márqueztől kölcsönzött »száz év magány«-nyal is. Először 2018-ban Tusnádfürdőn jelentette be, a friss választási győzelemtől dagadó kebellel: »Véget ért a száz év magány«, a trianoni Magyarország elszigetelődése.

Annyira beleszeretett a saját szavaiba (semmi baj, én is szoktam így lenni, de az csak nekem kínos, nem az országnak), hogy még azon az őszön megörvendeztette velük a Diaszpóra Tanács tagjait is. Majd a Kossuth rádióban újra bejelentette a száz év magány lezárultát: »Aki a magyarokkal együttműködik, jól jár.«
Innentől világos, miért kötekedik minden szembejövővel itthon és külföldön. Nem akarja, hogy túl sokan járjanak jól. Végül mindenki csak azt lesné, mikor röptetik a magyarok a szája felé a következő adag sült galambot.

De az evidenciákat sem árt újra meg újra leszögezni (ld. még: »Az apa férfi. Az anya nő.«) Ezért két év után újra lezárta a száz év magányt, hátha nem hallottuk jól. (Én is mindig kétszer fordítom el a kulcsot a zárban, biztos, ami biztos, csak közben nem várok két évet. T.i. hideg van a lépcsőházban.) A Sátoraljaújhelyen emelt turul szobornál véste újra az agyunkba: »A száz év magány korszaka véget ért. Ma ismét győzelemre állunk.« Ugyan épp két járványhullám között álltunk győzelemre, de a lényeg, hogy a turul nem magányos madár többé. Persze »különálló minőségünket megőrizve«, ami így helyes. A különbözőség fontos, isten ments, hogy a turul hozzá teljesen hasonló, azonos nemű párt találjon. Mire mennénk egy buzi turullal. Erről még a saját alaptörvényünknek is meglenne a véleménye.”