Merengés egy „vicclap” fölött

Ez még nem az az írás, aminek a tartalmát a miniszterelnök határozza meg, egyelőre nem érkezett tőle semmiféle eligazítás arra nézvést, hogy miféle tárgyai legyenek a merengéseimnek a jövőben. Bár őszintén szólva nem tartom életszerűnek, hogy Magyar Péter épp nekem óhajtaná ezt meghatározni, ahogy azt sem, hogy a jelenlegi munkatársak közül bárkinek. Nyilvánvalóan nem számol velem, ahogy a többiekkel sem. Én sem számolnék a helyében. Számára a Mandiner munkatársai a bukott hatalom megvett emberei, elvtelen propagandisták, akik az infernális gépezet alkatrészeiként ontották magukból a háborús riogatást, hazudtak éjjel-nappal, stb. Miniszterelnök úr szerint a Mandiner vicclap.

Néhány évvel ezelőtt még interjút akart adni a nyomtatott hetilapnak, de kissé túlfontoskodta az egészet, és a végén még a kérdéseket is maga fogalmazta meg. 

Én nem tudom, mi változott meg benne azóta (mármint Magyar Péterben), hogy akkoriban miért nem tartotta vicclapnak, és most miért tartja annak. Vagy lehet, hogy akkoriban is annak tartotta, csak ezt nem kötötte az orrunkra? Lehet, hogy magában már akkor is vicclapnak nevezte, csak az aktuális érdekeinek megfelelően ezt elhallgatta? Isten tudja. Ez a soha meg nem jelent interjú 2020-ban készült.

Persze nevezheti vicclapnak, joga van hozzá. Ahogy nekem is jogom van ahhoz, hogy mindezt – legalábbis a magam nevében – kikérjem magamnak. Én például soha nem viccből írtam ebbe a lapba, és tudnék mondani még néhány nevet mondani a szerkesztőségből, akik szintén nem viccből írtak és írnak ide. Az egy másik kérdés, hogy a Mandiner bizonyos ügyek mentén szerintem is túltolta a biciklit, és olyan utcákba ment be az utóbbi években, ahol semmi keresnivalója nem volt. Amit leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy olykor hajlamossá vált lemenni kutyába, azaz tendenciózusan nívótlan tartalmak is megjelentek a felületen. Így volt ez, ne szépítsük. Amire nem mentség az sem, hogy mindez közel sem csak a Mandinerre volt jellemző mostanában.

És akadtak a lap környékén olyanok is, akik nagy magabiztossággal jelentették ki rendszeresen, hogy ők bizony jól tudják, „mit szeret a Google”, és ennek a szeretetnek az irányát és kívánatos hangvételét szépen elő is írták a munkatársak számára. Nekem aztán mondhatták, sajnos szarok rá, hogy mit szeret a Google, és vannak ezzel így még néhányan a redakcióban. A Mandinert illetően sok minden nem úgy alakult, ahogy alakulnia kellett volna, ezt el kell ismerni, és jóhiszeműen azt is mondhatnám, hogy ezzel kapcsolatban Magyar Péternek sajnos találata van. Hozzáteszem, hogy majdnem egy évvel ezelőtt merengtem ugyanitt arról, hogy mit gondolok ezekről az alakulásokról úgy általában, amit, attól tartok, nem sokat tettek meg rajtam kívül az úgynevezett nemzeti oldal sajtójában. Nem a hübrisz mondatja ezt velem, csak leíró jelleggel mondom.

Magyar Péternek hat évvel ezelőtt, a NER tizedik évében még nem volt baja a Mandinerrel. Vagy ha volt is, jól leplezte. Nekem – Magyar Péterrel ellentétben – mindig volt ilyen-olyan bajom a Mandinerrel, ezekről a bajaimról rendre be is számoltam bizonyos kollégáimnak. Ezeket a bizonyos kollégákat tisztességes embereknek tartottam és tartom ma is. Tették a dolgukat, soha nem írtak megrendelésre semmit, soha nem mentek le kutyába. Ismerem őket annyira, hogy tudom, karakteres világnézetük van, határozott értékrendjük, amihez mindig ragaszkodtak.

Van viszont lakáshitelük, tízéves autójuk, esetleg egy biciklijük még. Amikor a miniszterelnök a Mandinert vicclapnak nevezi, ezeket a kollégákat alázza meg, röhögi ki és veszi semmibe. Egy kalap alá veszi őket azokkal, akiknek valóban lett sportkocsijuk, impozáns villájuk és vitorlásuk az Adrián. Egyszóval egy kalap alá veszi őket azokkal, akikkel nem is olyan régen még ő maga is összejárt, akiknek a társaságát kereste, akiktől ezt-azt remélt. 

A Mandiner korántsem (volt) tökéletes, és magam is azt gondolom, hogy számos tekintetben érheti kritika. De az elmúlt majd’ két évtizedes történetét elintézni azzal a kiszólással, hogy vicclap, hát, nem is tudom. Ennél azért többről volt és van itt szó. Azzal együtt, hogy jó néhányan kétségkívül megégették magukat a túlzott buzgalmukkal. Lelkük rajta.

Másképp fogalmazva: Magyar Péter nagyon is jól tudja, mit szeret a Google. Azt már ide sem veszem, hogy „nekünk kell majd meghatározni azt a tartalmat, amit ott le fognak adni.” Mármint a Mandinerben, és a „nekünk” itt azt jelenti, hogy Magyar Péteréknek. Attól tartok, ebben az országban utoljára Rákosi Mátyás adott elő a nyilvánosságban ilyesmit, bár még Kádár János is nyilván megtette, de talán ő már eggyel diszkrétebben adta ezt elő. És ennek hallatán a hajdani ellenzéki, de most éppen nem tudom, milyen sajtó egésze hallgat, mint szar a fűben.

Csak egy baj van ezzel: van egy olyan érzésem, hogy a miniszterelnök magában róluk is hasonlókat gondol. És eljöhet még az a nap, amikor hangot is fog adni ennek a gondolatának.

***

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Polyák Attila)

***