Se Magyar Péter, se a fideszes miniszterek nem mutattak semmiféle méltóságot

Nemrég a kisebbik fiam osztályfőnöki figyelmeztetésben (vagy miben) részesült, már nem is tudom, miért. A figyelmeztetés indoklásában többek között az szerepelt, hogy „piarista diákhoz méltatlan” módon viselkedett. Hogy ez az észrevétel indokolt volt vagy sem, az itt most nem érdekes, mindenesetre ez az osztályfőnöki vélemény jutott eszembe, amikor megnéztem a kormányzati átadás-átvételről szóló videót Magyar Péter miniszterelnök hivatalos YouTube-csatornáján. Ez a méltó-méltatlan dichotómia amúgy is piszkál egy ideje.

Vagy legalábbis alig láthatóvá vált. Miközben egyre gyakrabban hallani az „emberi méltóságról”, ami egyfajta varázsformulaként van használatban, szépen rövidre lehet zárni vele a bonyolultabb problémákat. A Ryan közlegény megmentése című filmben mondja a haldokló Miller százados Ryan közlegénynek, hogy legyen méltó az életre, miután öten meghaltak azért, hogy őt kimenekítsék. Aztán évtizedekkel később az immár idős Ryan elcsukló hangon kérdezi a feleségét az amerikai katonai temetőben, hogy: ugye, jó ember voltam? Amivel valójában azt akarta kérdezni, hogy: ugye, méltó voltam rá, hogy éljek? Szóval homályos ez az egész a méltósággal, nem is szeretnék elveszni benne, és csak azért jutott eszembe, mert ezt az átadásos-átvételes videót nézve nyomasztó gondolataim támadtak. Magyar Péter azzal kezdi a leköszönő miniszterekhez intézett beszédét, hogy „szégyelljék magukat”. Szégyelljék magukat, mert ilyen állapotba juttatták az országot, szétlopták, elhanyagolták, stb.

Nem tehetek róla, de ettől sajnos nem tudok eltekinteni. Aki alig több mint két éve még a NER elitjének tágabb halmazához tartozott, az most ítéletet mond azok fölött, akikkel tizennégy hosszú esztendőn át parolázott, haverkodott, akiknek a társaságában szívesen mutatkozott. 2024 februárjáig nem hangzott el a szájából olyasmi, hogy a közegnek, amelyhez tartozni szeretett volna, és amelyhez tartozott is, bármiért szégyellnie kellene magát. Pedig hát, ha úgy vesszük, akkorra már nagyon is szégyellhették volna magukat, Magyar úrral együtt, aki ez idő tájt mégis csak egy komoly intézményt igazgatott egyéb komoly státuszai mellett. De mindegy, spongyát rá, ha egyszer hárommillió-háromszáznyolcvanötezer honfitársam így döntött, hogy jövök én ahhoz, hogy itt kukacoskodjak. Azért összegezzük ezt mégis, némi személyes szállal: Magyar Péter, aki a NER elitjéhez tartozott 2024 februárjáig, azt mondja a leköszönő minisztereknek, hogy szégyelljék magukat, és ezzel most hatalmas sikert (értsd: több százezer lájkot) arat, jómagam pedig, aki a NER-nek semmiféle elitjéhez nem tartoztam, nem töltöttem be semmiféle magas pozíciót havi több milliós fizetésért,

Azt szeretném csak kérdezni mintegy költőileg, hogy ez a felállás rendben van-e így. Rendben van, hallom kórusban nagyjából hárommillió (vagy ki tudja, lehet, hogy azóta már négymillió) ember válaszát. Akkor jó. Ha ez így rendben van, akkor nincs több kérdésem. Tényleg nincs. De van a dolognak egy másik fele is. Amikor a miniszterelnök egy nyomasztó (vagy divatos kifejezéssel élve: abuzív) osztályfőnöki óra atmoszféráját megidézve azt mondja a leköszönő minisztereknek, hogy szégyelljék magukat, majd néhányukat még külön, személyre szólóan is megalázza, akkor ezeknek a minisztereknek egy szavuk sincs erre. Nem áll fel egyikük se és nem mondja azt, hogy

És Péter, ha továbbra is ebben a hangfekvésben beszélsz velünk, elhagyjuk a helyiséget, és majd akkor folytassuk, ha emberi módon tudunk beszélni egymással. Ilyesmi ott nem hangzott el. Ült az összes miniszter lesütött szemmel, vagy a pókhálókat fürkészték a sarokban. De leginkább úgy lapítottak ott, mint szar a fűben. És ha már a méltóságot emlegettem fentebb, akkor ebben a helyzetben kétféle méltatlanság látszott (ahelyett, hogy kétféle méltóság látszott volna). Egyfelől a miniszterelnök méltatlansága, aki pozíciójából adódóan Magyarország egyik legfőbb közjogi méltósága, és akinek ebből adódóan egyszerűen tilos úgy beszélnie bárkivel, mint a kutyával. Másfelől a miniszterek méltatlansága, akik úgy lapítottak, miközben Magyar Péter „inasba tette” őket, mint a már megidézett abuzív osztályfőnöki órán azok a kölykök, akik jól tudják, hogy

Különös egy helyzet lehet, na. Megértem, hogy nehéz itt okosnak lenni. De ezzel együtt azért szólásra emelkedhetett volna valamelyikük. De nem emelkedett. Az jutott eszembe, ahogy elnéztem őket, hogy ezek családos emberek, édesapák, és hogy fog az kinézni, hogy amikor hazamennek ezután a műsor után, a gyerek otthon majd mondja nekik, hogy láttalak a tévében, apa, és helyetted szégyellem magam, és legalább annyit mondhattál volna a Péter bácsinak (vagy Petinek, mert talán barbekjúztak együtt többször is annak idején), hogy régebben azért nem így beszéltél velem, most mit játszod itt magadat.

Hogy mutassak valamiféle méltóságot. De se Magyar Péter, se a miniszterek nem mutattak semmiféle méltóságot. És ennek most a társadalom egy szép nagy szelete tapsol. És akkor még szóba sem hoztam, hogy: heló, szia, szevasz, van nálatok terasz? Képzeljük el ezt a benyögést mondjuk Antall József (vagy akár Horn Gyula) szájából. Tudom, tudom, másféle idők járnak, és úgy beszélek, mint egy dohogó kisnyugdíjas, miközben nem veszem észre, hogy ma már mindenki az algoritmus kegyeit keresi, az algoritmusnak pukedlizik, mert ha nem vagy jóban az algoritmussal, te nem létezel. És ebben a nagy pukedlizésben a méltóság valahogy elmaradt, elfelejtődött, Nincs szüksége rá többé se a leköszönő miniszterelnöknek és a minisztereinek, se az új miniszterelnöknek, se senkinek. Innentől kezdve élő adásban nézhetjük a totális méltatlanságot. 

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Polyák Attila)

***