„Konzervatív szellemi műhelyt építünk fel” – Botos Máté a Mandinernek

Botos Máté, a PPKE docense és korábbi bölcsészkari dékánja a Mathias Corvinus Collegium könyvkiadójának vezetője lett. Ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogy

– mik a tervei az MCC kiadójával;

– mit gondol a konzervatív és progresszív erők hazai és nemzetközi konfliktusairól;

– mi a véleménye a tudománypolitikáról;

– a magyar értelmiség és a kormány viszonyairól;

– és az értelmiség mai helyzetéről és dilemmáiról.

***

Csatlakozott a Mathias Corvinus Collegium csapatához. Mit csinál az MCC-ben?

Szeptemberben kaptam egy felkérést arra, hogy építsem fel a Mathias Corvinus Collegium kiadóját, és

két év alatt pedig a hazai jobboldali-konzervatív gondolkodás legjelentősebb közéleti és tudományos fóruma épüljön fel. Egy konzervatív szellemi műhely szándékával létrehozott kiadó négy alapvető feladatot kell ellásson: egyfelől fel kell dolgoznia az elmúlt évtizedek lemaradását; másrészt meg kell ismertesse magyar nyelven a jelenkor legfontosabb konzervatív-jobboldali munkáit; harmadszor és negyedszer pedig segítséget kell nyújtson a hazai tudományos eredmények hazai, illetve idegen nyelvű megismertetéséhez.

Mit fordíttatna magyarra, ami sürgős lenne?

Ó, rengeteg pótolnivalónk van! Kortárs és nem kortárs egyaránt. Christopher Dawsont és Russell Kirköt minden mennyiségben fordítani kellene. Vagy Francois-Xavier Bellamyt, aki a francia Republikánusok EP-képviselője. Akár még Rocco Buttiglionét is, aki azért nem lett olasz biztos az EU-ban, mert a melegmozgalom megvétózta a jelölését. De szorgalmaznám, hogy adjuk ki magyarul is Ben Shapirót, Rodney Starkot, Douglas Murray még meg nem jelent munkáit, Quentin Skinnert…

hanem közérthetően és élvezhetően írtak, és mégis kiharcolták a maguk helyét.  

Ön is fordított egy könyvet nemrég Chantal Delsol francia filozófustól A világ gyűlölete címmel. Miért fontos ez?

Chantal Delsol közel sem annyira ismert szerző itthon, mint Nyugaton, pedig mindenképpen figyelemre méltó nem csak a személyisége, hanem a munkássága is. Szerintem a konzervatív diskurzus szempontjából kifejezetten fontos az a kritika, amit ő a késő modernitás koráról megfogalmaz. Delsol közeli barátja Rémi Brague-nak és a januárban elhunyt Roger Scrutonnak. Chantal Delsol 1968-ban átélte a párizsi eseményeket, s ekkor ismerkedett meg Rogerrel és Charles Millonnal, későbbi férjével is. A férje egyébként hadügyminiszter volt Alain Juppé kormányában. Találkozásukkor elhatározták, hogy a ’68-as szellemiség  elleni küzdelemre teszik fel az életüket. Az öt saját és egy örökbefogadott gyermeket felnevelő Delsolban van egyfajta punk vagányság: nem lehet megtörni. Harmincöt évesen szerzett fokozatot filozófiából, és hiába nem hagyták tanítani a nagy állami egyetemeken, a francia Académie des Sciences Morales et Politiques tagja és elnöke lett. Rendkívül fontos munkákat írt a szubszidiaritásról, az emberi jogokról, a keresztény antropológiáról, a populizmusról és egy francia filozófustól szokatlan módon nagyon érdeklődik Közép-Európa iránt. Erről több szerkesztett könyve is tanúskodik, és – ha már vagányság – a tudományos és a közéleti szerepvállalások mellett több sikeres szépirodalmi alkotás szerzője is. Szóval olyasvalaki, akit a mai magyar jobboldalnak feltétlenül ismernie kell.

Miről szól a könyv?

Ahogy Delsol elnézi az ablakából a kertészt, azt látja, hogy az gondozza a kertet. Azaz

Segíteni abban, hogy fejlődhessen. A hatvannyolcasok és a posztmodern utópikus gondolatok, amelyek azt ígérik, hogy holnapra megforgatják az egész világot, elégedetlenek a természettel, az emberrel, a társadalommal, a kultúrával: valójában mindennel. Azért akarnak új világot teremteni, mert a jelenlegi, aktuális világot elutasítják. Radikálisan akarnak ellene fellépni, hogy ne létezhessen többé, mert sok benne az elnyomás, az egyenlőtlenség és egyéb kellemetlen dolgok. A politikailag korrekt hazugságra késztet, és egy idő után a narratíva átveszi a tartalom szerepét a valóság értékelésében. Nem mi vagyunk kövérek, hanem a tükör rossz. Nem a képességeink miatt vagyunk sikertelenek, hanem a külső adottságaink, netán valaki vagy valakik miatt. Ez az alapvető önbecsapás Delsol szerint önmagunk el nem fogadásával kezdődik, s a mások el nem fogadásával folytatódva a teljes létező valóság, azaz a világ gyűlöletéhez vezet. 

Az alcím szerint: „totalitarizmusok és posztmodern”. 

Delsol szerint nem ért véget a totalitarizmus. A totális állam, az egypártrendszer, az a fajta terror, ami ezeknek az erőszakos korszakoknak a sajátja volt, megszűnt. Ma azonban másképp működik a totalitárius diktatúra: véleményterror van,

Ez sokkal hatékonyabb, mint a nyílt terror, utóbbi ugyanis mártírt csinált az emberből, a gúny azonban nem: aki nevetséges, amellé nem érdemes odaállni. A világot gyűlölő nemzeti-, vagy nem nemzeti szocializmus ugyanazon a valóságtagadó alapokon állt, mint napjaink radikalizálódó progresszizmusa. Ezért Delsol szerint a totalitarizmusok nem értek véget, csak alakot váltottak. Ez a posztmodern sajátja.

Nem menő modernnek lenni?

A 19. században modernnek lenni optimista és csodált dolog volt: Szendrey Júlia a pipájával és a pantallójával, Széchenyi a gőzhajójával, Petőfi a vasútépítésért való lelkesedésével – de később is, az első világháborúig biztosan, és bizonyos mértékig egészen 1945-ig. Ma azonban a retró, a vintage, a steampunk vagy  az eredeti antik a menő sok tekintetben:

A 19. században a modernek célja az akkor még fennálló, organikus társadalmak átalakítása volt. Ma ezek a társadalmak már nem léteznek, a modernitás eltörölte őket, de mi már nem is a modern korban élünk, hanem az azutániban: ma már a modernet tagadó posztmodern korszakban létezünk. Vajon ilyen helyzetben egy konzervatív mondhatja, hogy ő épp azért konzervatív, mert a modernitást védelmezi? Vagy üdvözölje a modernitás kritikáját, hiszen a konzervativizmus eredetileg is elutasította a modernitást?

Roger Scruton egyszer azt nyilatkozta: „premodern lény vagyok”. Ezzel együtt a felvilágosodás több vívmányát megvédelmezte. 

Sok konzervatív mondhatná, hogy ő nem posztmodern, mert modern sem volt. Főleg az ókonzervatívok, például a tradicionális katolikusok képviselnek ilyen nézeteket. Azt azonban nem tagadhatjuk, hogy a számunkra evidenciává vált normák értéket képviselnek még konzervatív szemmel is. Delsol például magát liberális konzervatívnak tartja: ő nem dobja ki a felvilágosodás örökségét az ablakon, hanem azt mondja, hogy ami abból az ember harmonikus létezését és célját szolgálja, azt el kell fogadni. Ám a különböző szabadságjogok elismerése és vívmányként való meghatározása mellett nem feledkezhetünk el arról, hogy az archaikus dolgok tisztelete, fenntartásának kísérlete semmivel nem alacsonyabb rendű, mint a meghaladásukra való törekvés. Számunkra, közép-európaiak számára ez nem olyan meglepő igazság. Delsol gondolatai ezért elsősorban nyugati konzervatív, jobboldali olvasó számára revelatívak. Ők ugyanis valóban azt élik meg, hogy a másság tisztelete, a tolerancia és a sokszínűség nevében gyakorolja a késői modernitás számtalan hangadója és döntéshozója a vélemény diktatúráját.

A posztmodernben a többségi elv sem érvényesül. Van egy hangos, progresszív kisebbség, mely domináns kisebbség,

Ez nem szabadelvű gondolkodás, ez nem véleménypluralizmus. Mindeközben egyre újabb jogok és igazságok keletkeznek. Követelik a házasságot két azonos nemű számára; de miért nem követelik három vagy öt ember számára? Miért nem elég a bejegyzett élettársi kapcsolat? Miért kell joggá váljon olyasmi, ami teljességgel kiforgatja értelméből a szavakat és intézményeket? A definíciók újraírása forradalmi újítás, de ha ez megtörtént, ezután már nehéz közösségi szempontból előremutató újabb célokat megfogalmazni. Az ember jogai egyrészt fetisizálódnak – állítja Chantal Delsol –, másrészt korlátok nélkülivé válnak. A kései modernitás progresszív ideológiái és azok képviselői egy ilyen korláttalan irányt  tudnak megfogalmazni, ahhoz elég erősek. Teremteni azonban nem tudnak. A meglévőt tudják átalakítani vagy lerombolni. A konzervatív viszont nem is akar teremteni, hanem bizonyos alázattal akarja szolgálni és támogatni a teremtés folyamatait. 

Hogyan fogadták a könyvet?

A liberális oldal nem tud Delsollal vitatkozni, ezért a bevált megoldás szerint egyszerűen ignorálják. A magyar olvasóközönség pedig még nem ismeri őt annyira, hogy véleményekre, vitákra ösztönözzön. Talán ez a kötet majd segít ebben. A hazai jobboldal gondolkodásban kevésbé fontosak a francia konzervatívok, bár a kereszténységgel szembeforduló Alain de Benoist-t vagy a kommunizmus fekete könyvét összeállító Stéphane Courtois-t többen ismerik. A liberális vagy bal oldalon a radikális baloldaliak sokkal jobban ismertek: vigyázó szemét száz év óta minden progresszív Párizsra vetette. A fő gond egyébként az, hogy akikről Delsol könyve szól, azok ezt nem fogják elfogadni rájuk érvényesnek. Szerintük nincs véleménydiktatúra, szerintük az újabbnál újabb jogok konszenzuson alapulnak, és mivel politikai és ideológiai kérdésekké változtatnak mindent, ezért nem lehet értelmes párbeszédet folytatni. A hit és az ideológia az érvekkel szemben immunis. Ezért aztán egyre inkább vélemények ütköznek véleményekkel, semmint tények tényekkel. A derridai dekonstrukció irányát tévesztette és ahelyett, hogy megérteni akarnánk a fogalmainkat és a világot, inkább újraalkotjuk azokat – ki-ki a saját vélt episztéméje alapján. Ez pedig szükségszerűen schmittiánus alapon konstruálja újra társadalmi viszonyokat: Freund oder Feind, barát vagy ellenség, tertium non datur. Velünk vagy, vagy ellenünk? Holott igenis van harmadik fél, azok alkotják a harmadik felet, akik nem azonosulnak sem az egyik, sem a másik oldallal, mert kritikusok. Rémi Brague, aki a középkori bölcsességek hasznáról írt nemrég könyvet, azt mondja: ő mérsékelten modern, vagyis fenntartásokkal, kritikusan modern. A véleményükben függetlenek nem ellenségek és nem barátok. Mégis, van egy fontos kérdés: az, hogy egy adott konfliktusban ki mellé állnak az alapvető értékek védelmében. És ebben sajnos, el kell fogadni, hogy az érték védelme érdekében tett lépések nem feltétlenül olyanok, mint azt szeretnénk. De azzal tisztában kell lennünk, hogy akik a meglévőt akarják jobbítani, azok

Ez pedig jobban rávilágít arra, miről szól a nemek harca, az újabb és újabb progresszív ügyek, a kultúrharc. 

Erre a posztmodern progresszívek azt fogják mondani, hogy ők csak kijavítani szeretnék a világot, nem felforgatni.

Mondok egy példát. Nagy a különbség a japán és a magyar műemlékvédelem között. A japánok pár évente újraépítik az épületeiket, mert olyan anyagokból készülnek, hogy állandóan meg kell őket újítani – az állandóság fenntartásáért. Számunkra az az állandóság, hogy ott az apátság romja Pusztaszeren, és odaképzeljük az apátságot. Hogy mit akarsz megőrizni és hogyan, az a konzervatívok örök kérdése. Más szóval: mennyire akarod átalakítani a világot? De nézhetnénk ezt arról az oldalról is, hogy az a hagyomány, amit megtörtek, újraalkotható-e? A jezsuitákat például 1773-ban megszüntették, és úgy sikerült újraindítani őket 1820-ban a nulláról, hogy alig volt pár öreg szerzetes, aki még élt. Mégis, a most is létező rend ugyanaz a Jézus Társasága. Az a baj, ha már ez a folytonosság sincs meg. Ha elfelejtjük a hagyományainkat, meggyengül a közösséghez tartozásunk érzése és csak töredékesen tudjuk fenntartani a múltat. Ismerjük Simone Weil definícióját a begyökerezettségről, és ennek alapján nem lepődhetünk meg a szintén gyakorló katolikus Delsolon sem, amikor azt írja: vannak egyfelől a begyökerezettség képviselői, akik szerint családhoz, közösségekhez, helyekhez kell tartozni, s ebből kifolyólag csak korlátozottan vagyunk mobilisak; és vannak, akik minden begyökerezettséget elutasítanak, mint a szabadság korlátait. Az ő jelszavuk

ők a kozmopolita attitűdök képviselői. Ha például egy ember magát nőnek gondolja, miközben XY kromoszómája van, és te – akár a legnagyobb empátiával is – azt mondod, hogy ő nem nő, és az a realitás, hogy ő férfi, akkor ő elnyomónak fog gondolni téged. Miközben elutasítja a realitásokat és a világ objektív igazságát a saját felszabadítása érdekében, valójában a valóságot, és abban a saját lényét tagadja meg. Ezért beszél Delsol a világ gyűlöletéről. 

Lesz másik Delsol-fordítás is?

Szeretném, ha megjelenhetne Az egyetemesség alkonya című munkája, ami a realitások világát védelmezi az absztrakciók ellen; a szubszidiaritásról írott esszéjét, a „Mi az ember?”-t és a populizmusról írott könyvét. És persze nem csak őt szeretném a magyar olvasók kezében látni, hanem más kortárs szerzőket is. Ugyanakkor sok minden, amit utoljára a második világháború előtt adtak ki, hiányzik a magyar konzervatív oldal eszköztárából, tehát sok mindent kéne pótolni. Az MCC kiadójával az a célunk, hogy a második lépésben

Belőhető bármilyen ilyesmi könyv a magyar felsőoktatásba, legyen szó Delsol művéről vagy Scrutontól Az újbaloldal gondolkodóiról?

Mivel az esszéirodalom, amely a nyugati intellektuális fejlődést elősegítette, nem analitikus vagy deskriptív műveket takar, és sok bennük a szubjektív elem, a mi németes tudománypolitikai hagyományaink számára kissé mostohagyermekek. Holott nemcsak a „bal” oldal – Foucault, Marcuse, Badiou és mások –, de az angolszász világ konzervatív esszéistái is formálják a társadalmi vitákat – gondoljunk csak Jordan Petersonra. Az esszékre viszont gyakran mondják rá, hogy nem elég alapos, nem tudományos, esetleg, hogy csak népszerűsítő irodalom, és ezért nem érdemes tudományos szempontból foglalkozni vele. Másrészt Delsol, Brague, vagy mások könyvei nem túl hízelgőek a társadalomtudományok mainstreammé váló iskolája képviselőinek számára.

és a konzervatív nyugati filozófusok kötetei akkor sem minősülnek annak, ha egyébként a szerzői egyetemeken tanító tudósok. Érdekes látni, hogy a korábban a baloldallal szimpatizáló Michel Onfray, Marcel Gauchet vagy Alain Finkielkraut hogyan válnak „jobboldali elhajlóvá” a progresszió egyes képviselői szemében, csak azért, mert a nézőpontjuk, hogy úgy mondjam, korlátosan rugalmas. A velük folytatott vitáknak pedig helye kell, hogy legyen a mai tudományos diskurzusokban. 

Ez a progresszizmus csak egy múló intellektuális divat, vagy több?

Egy fiatal egyetemista számára nyilván vonzó a lázadás lehetősége, és olyan ideológiákat keres hozzá, amik ezt alátámasztják. Kétségtelen, hogy

Ebben nagy a társadalom felelőssége, hogy milyen ideológiákat tart veszedelmesnek és melyeket nem. A világ megváltoztatására vonatkozó utópiák kegyetlensége és megvalósíthatatlansága pedig sajnos csak utólag derül ki. A baloldalnak volt egy évszázada, amelyben volt jó is, a társadalmi igazságosság és a jóléti társadalom elveinek kialakítása a baloldal stimulálása nélkül nem következhetett volna be. A baloldal azonban a létező szocializmussal és a kommunista terrorral tragikusan elbukta a XX. századot.

És az új baloldal?

Az új baloldal már nem tud olyan horderejű emancipációs erőfeszítéseket tenni, mint korábban, mert ezzel a saját létét kérdőjelezné meg: nem lehet globális igazságtalanságról beszélni anélkül, hogy ezzel ne az európai élet alapértékei és kondíciói rendülnének meg. Vagyis pont az, amire a baloldali narratíva épül: az igazságosságra. Maradnak tehát az individuális emancipáció forradalminak kikiáltott küzdelmei. Viszont az élet – ahogy Békés Márton fogalmazott a maga sajátos nyelvezetén – jobboldali. Gyermek csak egy férfi és egy nő egyesüléséből jöhet létre, és a nő hordja ki a magzatot. Ez ellen lehet tiltakozni, de ahogyan a Brian életében elhangzik: jogod van hozzá, hogy nő legyél férfiként, de miben fogod kihordani a gyereket, szatyorban? Ma már nem csak a szülők, hanem az oktatók is felelősek azért, hogy milyen magatartásmintákat, milyen ismereteket, milyen világnézetet adnak át. A felvilágosodás emancipatórikus utópiájával ellentétben ma már

A posztmodern pedig szinte kínálja azt a lehetőséget, hogy olyan tudást adjanak át, ami rombol, amivel nem lehet mit kezdeni, amiből nem lehet épülni. Ezért az ezt megtapasztaló fiatal generációk megutálják a bölcsesség nélküli tudást és noha még jobban gyűlölni fogják a világot, nem tudják meghatározni, mi bajuk a világgal. S mi lesz a következtetésük? Nem az, hogy mérsékeltebb programot kell hirdetni, hanem hogy fokozni kell a nyomást, és még radikálisabbnak kell lenni. 

Mi a helyzet itthon?

Ahogy látom, a magyar értelmiség el van foglalva a saját helyzetértékelésének problémáival. Az alacsony felsőoktatási, kutatói bérezéssel, a pályázatok szűkösségével, a politikai elvárásoknak való megfelelés egyre gyakrabban megfogalmazott igényével. Az állam szerepvállalása ezen a területen nem csökkent annyira, hogy ne legyen domináns ma is, harminc évvel a rendszerváltás után. Az értelmiség tehát abban nagyobbrészt egyetért, hogy függetlenség de facto nincs, de sokan gondolják úgy, hogy ez így nem jó. Forráshiányos világot élünk, amelyben forintosodik az akár szakmai véleménypluralizmus is. A kormányzat által létrehozott intézetek tudományos eredményei gyakran problematikusak, és a politikailag megosztott táborok egyre inkább az egymás mellett elbeszélést vagy még inkább az ignoranciát gyakorolják. Az elmúlt tíz évben folyamatosan frusztrált és frusztrálódott liberális értelmiség emellett úgy tesz, mintha a nyugati, például az amerikai liberalizmus azonos lenne a honival, és az amerikai liberális ügyeket – például az elnökválasztás kapcsán – ugyanolyan hévvel képviseli itthon, mint az itthoniakat, holott azok itthon gyakran kontextus nélküliek. Strukturális rasszizmus és „black lives matter” – oké, értjük, morális ítéletünk van róla, de itthon nem volt sem rabszolgaság, sem faji szegregáció – leszámítva a zsidótörvények tragikus és máig gyötrő időszakát. Ezeket a gondolkodási sémákat a mai magyar társadalmi viszonyok vagy tudománypolitikai helyzetértékelések keretének felfogni mind tudományos, mind politikai szempontból súlyos aránytévesztés. Értelmezhetetlen a fehér szupremácizmus, az eurofehér kiváltságok emlegetése marginális probléma.

Ehhez egymással vitatkozó iskolák kellenek. Mivel azonban itthon nem alakult ki mecénás polgári réteg, az állam boldogan belép a helyére. Ebből nem csak az következik, hogy aki fizet, annak a nótáját fújják; hanem az is, hogy a tudomány emberei az állammal állnak szemben, ha problémáik vannak. Az előző harminc évben növekednie kellett volna az államtól való távolságtartásnak, amibe a finanszírozás kérdése is beletartozik – az állam akkor nem szólhat bele, hogy mi legyen egy egyetemen, ha nem ő finanszírozza azt. A liberális értelmiség viszont úgy akar függetlenséget, hogy közben az állami finanszírozásra igényt tart. Ez jellemző torzulása a közép-európai gondolkodási struktúráinknak.

Az új divat az, hogy a liberális értelmiség nem akar a piactól függeni – azaz a kilencvenes évek balos trendje, miszerint  a piac a minden, teljesen megfordult. 

Így valahogy. A kilencvenes években, amikor a piacot fetisizálták, akkor pont a piacnak nem volt annyi pénze, hogy ilyen tevékenységet finanszírozzon. Az embereknek nem volt – ma sincs – pénze, kultúrát finanszírozó donátorok pedig nincsenek, az alkalmazott tudományokban persze említhetjük a cégek és a felsőoktatás-kutatás együttműködését, de hát ez messze nem általános. Amerikában csak részben finanszírozzák az emberek a saját tanulmányaikat, az egyetemek jó részét donátorok pénzelik nagy összegekkel, és gyűjtik a pénzt az alumni-szervezetektől is  Nem lehet mindentől függetlennek lenni,

Az ember sem egyénként, sem közösségként nem tud függetlenedni a környezetétől. Az erre való törekvés utópia, az pedig – Molnár Tamás kifejezésével élve – örök eretnekség. Az emancipáció ellenében ennek a begyökerezettségnek kell lennie a konzervatív gondolkodás középpontjában. Ezt Roger Scrutontól Donald Trumpig sokan képviselik. 

Milyennek látja a kormány és az értelmiség viszonyát, a kormány értelmiséggel kapcsolatos narratíváját?

A két fél között feszül egy sajnálatos konfliktus, amelyben mindkét oldal egyaránt felelős a maga rossz lépéseiért. Az értelmiség a saját érdekérvényesítési képességének meg nem teremtéséért senkit nem hibáztathat önmagán kívül. A kormánynak viszont partnernek kéne kezelni az írástudókat, hiszen kölcsönösen szükségük van egymásra. Szükséges lenne egy, a jelenleginél kooperatívabb hangnem, már csak azért is, mert a kormány ezt érdemi kockázat nélkül megteheti. Az értelmiségnek pedig fel kellene vállalnia a közszerepet: el kell menni a tévébe, rádióba, és aprópénzre váltva elmondani, amit lehet. Ha nem tudják az egyetemi oktatók, kutatók, műfordítók, képzőművészek, zenészek vagy mások közérdekűen és köznyelven megfogalmazni a nézőpontjukat, ha nem teremtik meg ehhez a fórumaikat, akkor a nézeteikről, szempontjaikról nem fog értesülni sem a politika, sem a választópolgár. A magam részéről tartok attól, hogy a sorozatos frusztrációk miatt eljön az a pillanat, amikor ez a kreatív kisebbség nem ennek a közösségnek a gyarapodását kívánja szolgálni. Hanem a saját javát vagy más kultúrák fejlődését. Ez pedig pazarlás lenne.

Ha ellenzékiként, akkor úgy. De ez nem működhet erőpolitikával. Ez a nem-teljesítménycentrikus helyzet kontraproduktív minden résztvevő számára, és végső soron mindenki veszít vele.

Mit gondol a mai magyar tudománypolitikáról?

Nehéz erről olyat mondani, hogy mindenkinek megfeleljen... Inkább olyat mondok, ami senkinek nem tetszik maradéktalanul. Az látszik, hogy a kormányzatnak a humán- és társadalomtudományok terén jól körvonalazható szándékai vannak, amelynek középpontjában a jelenlegi mainstreammel szembeni ellenállás intellektuális megerősítése áll. Ezeknek a tudományterületeknek a megítélésében egyfajta utilitarista szemlélet érvényesül, ami azonban azért is nehézkes, mert az itt keletkezett eredmények hasznosulása meglehetősen kvantifikálhatatlan. Persze, van nemzetközi publikálás, hivatkozások, mérhető tudományos súly, impakt-faktor, SSCI-mutató, de mindez önmagában nem váltható aprópénzre. Így

Ugyanakkor mindezeknek a területeknek a kreativitására, mind a társadalom jobb megismerésére vonatkozó ismeretekre a mindenkori politikai szereplőknek egyszerűen szükségük van. Azt is látom, hogy az élet- és természettudományokat, az informatikai és a mérnöki tudományokat igyekeznek versenyképessé tenni, de ezeknek az outputjait sem olyan egyszerű mérni, ráadásul rendkívül költségigényesek. Ahhoz, hogy ebből bármiféle értelmezhető haszon jöjjön ki a politika számára, más hozzáállás lenne szükséges minden szereplő részéről. A politikai célokból létrehozott háttérintézmények nem feltétlenül szolgálják a megrendelő céljait, mert az, hogy valami nem mainstream, önmagában még nem jelent minőséget is. A tudományban, akárcsak a sportban, az eredmények nem máról holnapra érkeznek, és ezt a döntéshozóknak is látniuk kell. Okos szabályokkal, megfelelő ösztönzőkkel lehet felépíteni egy innovációs és tudástermelési stratégiát, de ehhez, akárcsak a fociban a játékosok és a kapitány között, itt is szükséges a bizalom. Ehhez pedig első lépésként le kell állítani a politikagenerátort. 

Épp John Lukacs életéről ír egy könyvet. Hogy áll?

Igen, remélem, januárra, a születésnapjára el is készül. Be szeretném mutatni, ki volt ő és hogyan gondolkodott. Vele is ugyanaz a helyzet, mint mindenkivel, aki nem a tudományos világ mainstream vonalát képviselte, és annak a szélén helyezkedett el: a szakma ignorálta, pedig felkészült és alapos történész volt, az emberek szerették. Élete első munkahelye a Chestnut Hill College volt, és hiába próbálták elcsábítani a Yale-re, Harvardra, hűséges maradt ahhoz a főiskolához, amelyik az emigrációban megélhetést biztosított neki. Ez is mutatja az őrá oly jellemző konzervatív hozzáállást. Lukacsnak az volt az attitűdje, hogy ahhoz, hogy versenyképes legyél, olyasmit kell csinálnod, ami versenyképes. Azért fontos személyiség John Lukacs, mert

Gondoljunk bele: nagynevű egyetemeken dolgozó szaktörténészeket nem ismernek a szűk szakmai közegükön kívül, de egy John Lukacsot, egy főiskola történelemtanárát sokan olvassák. Mi éreznénk a nagynevű egyetem szaktörténészének helyében? Nyilván ott munkál bennük a sértettség. 

Sőt, ma az értelmiség kevésbé meghatározó, mint régebben.

Kétségtelen: olyan korszakban élünk, amikor az értelmiség nem olyan meghatározó, mint korábban. Mintha lassan véget érne egy két-háromszáz éves korszak. A döntéseket nem az értelmiség hozza, ez többnyire soha nem is így volt, de a problémák felvetése az ő feladata; a kockázat a politikusé, a döntés következtében felhasznált pénz az állampolgároké. Az, hogy valaki kormánykritikus vagy kormánypárti, ma nemigen számít, mert a politika megteremtette a maga számára azt az értelmiségi hátteret, amely a számára szükséges döntéselőkészítő munkát elvégzi. Így

már nem az egyedüli elit és pláne nem diktálja a modernizáció tovább vivő mondatait. Nemhogy osztályhatalomra nem jutott, de még a korábbi pozíciói is meginogtak. Ezt persze nem csak Konrád György és Szelényi Iván nézte be, ez a jelenség Európában eléggé általános. 

Fotók: Ficsor Márton