Ideológiai világok harca zajlik – Rákay Philip a Mandinernek

2020. szeptember 22. 9:30
„Nehogy eltévedjünk: nem a diákok érdekeiről vagy az egyetemi autonómiáról van itt szó, hanem örökre bebetonozottnak remélt katedrákról és stratégiai fontosságú véleményvezéri szerepkörökről” – mondja Rákay Philip. A nemrég Gyurcsány Ferenc fenyegetései ellen petíciót indító Rákayt az SZFE-ről, a kultúrharc újabb csatározásairól és tétjeiről kérdeztük.

Régóta nem szerepelt a reflektorfényben, de most újra a nyilvánosság elé állt. Miért?

Öt évvel ezelőtt takaréklángra tettem a közéleti szerepléseimet, de most úgy éreztem, mindenkire szükség van, aki meg tud szólítani embereket. A hazánk érdekében ugyanis el kell tudunk érni különböző generációkat, és el kell magyaráznunk nekik, mi forog kockán, mire megy ki a játék, mi van a héttérben, ki is valójában Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára, kik a momentumosok, hogyan gondolkodnak a világról és milyen világ köszönt be Magyarországon, ha ők valaha is hatalomra kerülnek. Ez a csapat nem egyszer bebizonyította már, hogy kizárólag arra képes, hogy el- és kiárulja a hazánkat. Nehéz másfél év előtt állunk,

s nem  szeretnék senkit sem lelombozni, de lesz még rosszabb.

Most még csak kicsiben, a Vas utcában zajlik az instant polgárháború főpróbája, de látva, mit művel ugyanez az újbalos politikai konglomerátum például Amerikában, nem lehetnek kétségeink, miről álmodoznak. Jönnek majd a még aljasabb Gyurcsány-féle mondatok – s ne legyen igazam –, de látjuk majd a jól bevált politikai forgatókönyvek legsötétebb szerepeit eljátszó provokátorok akcióit is. 2022-ig nem fogják abbahagyni.

Hosszú ideje felgyülemlett feszültség robbant be a kulturális élet szereplői között. Miért éppen most?

Ahogy a régi vicc is mondja: pedig igény lett volna rá már korábban is. Valljuk be: teljes nonszensz, hogy harminc évvel a rendszerváltoztatás után

még mindig ott tartunk, hogy az alapokról kell beszélnünk.

A mai magyar kulturális élet meghatározó terepein, például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen vagy épp a filmvilágban, nem történt rendszerváltoztatás, ami egészen megdöbbentő. Ez például abból is tisztán látszik, ahogy az SZFE-t évtizedek óta markában tartó csapat saját magáról gondolkodik.

Hogyan gondolkodnak?

Úgy tesznek, mintha világ életükben a függetlenséget, az objektivitást és a nagybetűs szakmaiságot képviselték volna. Miközben foggal-körömmel védett „hitbizományuk” nem más, mint a vállalhatatlan Rákosi-, majd Kádár-korszak idejéből származó, igen kétes eredővel bíró örökség. Mondjuk ki nyugodtan, hogy az SZFE vezetőinek, háttérben megbújó ideológusainak és meghatározó szereplőinek egy része annak idején egy gyilkos, kommunista diktatúrát szolgált ki, s miközben – ha az érdekeik úgy kívánták – egymásról is szép számban jelentgettek, boldogan formálták színházaikban, filmjeikben a szocialista embertípust. Amikor pedig megtörtént a rendszerváltás, gyorsan szerepet cseréltek, és a valódi diktatúra után – ekkor már demokratikus viszonyok között –

liberálisnak hazudott véleménydiktatúrát kezdtek építeni.

Láthatóan éppen ők nem tudnak elszakadni a diktatúrákról, miközben akkor is hangosan sivalkodva diktatúráznak, amikor semmi okuk nincs rá.

Milyen örökség ez?

Mesterségesen kisajátított privilégiumról beszélünk. Szerintük az igazi kultúra – de tovább megyek –, az értelmiség is kizárólag baloldali-liberális szemléletű lehet. Ez az ő teljesen bornírt alapállásuk a világról, s olyan erővel sulykolják minden szinten, hogy azt gondolják, még a végén el is hisszük nekik. Azt a játékot játsszák, hogy amikor valaki liberálisan gondolkodik, az oly természetes, mint a levegővétel. Ha pedig valaki nemzeti, polgári, jobboldali értékrendet vall, az persze rögtön bűnös pártpolitizálássá silányul. Az SZFE-n is pont ez zajlik, s nehogy eltévedjünk: nem a diákok érdekeiről, vagy az egyetemi autonómiáról van itt szó,

hanem örökre bebetonozottnak remélt katedrákról és stratégiai fontosságú véleményvezéri szerepkörökről.

Ön indította el azt az aláírásgyűjtést, amely tiltakozik Gyurcsány Ferenc nyilatkozata ellen, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy Vidnyánszky Attila és társai földönfutókká válnak, ha nem Orbán Viktor lesz a miniszterelnök. Mire utalhatott ezzel a kijelentéssel?

Nagyon sok, Gyurcsány Ferenctől származó vállalhatatlan mondatot volt alkalmunk elemezni az elmúlt években, de azt gondolom, ennyire mélyre eddig nem süllyedt. Sokat gondolkodtam az okán: vajon véletlen elszólás volt? Aztán arra jutottam, hogy ez a bejegyzés nem egy átmulatott este után kiszaladt elszólás volt – bár többen erre tippelnek –, hanem egy nagyon is tudatos üzenet, s egyben programbeszéd.

Gyurcsány egyértelműen fogalmaz, milyen világról álmodik,

nekünk pedig empirikus tapasztalataink vannak arról, mit művelt, amikor ő volt kormányon, hogyan bánt és élt vissza a hatalmával, mondjuk 2006-ban. A fiatalok, de a magunk kedvéért sem árt feleleveníteni, hány ember szerzett maradandó sérüléseket, amikor roham- és lovas rendőröket küldött a békés tömegre.

Kiknek üzent Gyurcsány?

Gyurcsány mindig több hangszeren játszik. Nem csupán a jobboldali, nemzeti oldalhoz tartozó művészeket, közéleti embereket fenyegette meg, hanem azokat a szavazókat is, akik szimpatizálni mernek a mai kormányzattal. Ugyanakkor a magát konzekvensen demokratikusnak álmodó ellenzék vezéregyéniségei számára is súlyos üzenetet küldött: aki az ő és a felesége – Dobrev Klára – által diktált keretrendszerből ki meri dugni a fejét, azt azonnal levágják. Ez a technika ismerős lehet számunkra: tökéletesen látszik, hogy a Gyurcsány-Dobrev páros honnan merít. Igazi kommunista hatalomtechnika és beszédmód mindez, amelyet évtizedeken keresztül hallgatott ez az ország, és amitől többmillió magyar szenvedett.

Gyurcsány és Dobrev nem más, mint egy lejárt szavatosságú politikai termék újracsomagolva.

A demokratikus cukormáz alól persze mindig kikandikál a rothadó múlt, s abban a pillanatban amikor földereng előttük a hatalom megszerzésének távoli reménye, rögtön kiderül, milyen világra is készülnek Gyurcsányék valójában. Csak halkan kérdezem: jönnek majd Apró nagypapa jól bevált, gyilkos módszerei is?

Ennek a beszédmódnak és attitűdnek az elítélésében nincs konszenzus.

Nagyon összetett ez a probléma. Egyrészt a mostani fiatalok nemhogy arról nem tudnak, mi történt a rendszerváltás előtt, vagy ki volt Dobrev Klára nagyapja, s egyéb felmenői, de arra sem emlékeznek, mi történt 2006-ban. Ezeket a történeteket el kell nekik mesélnünk. Azok az ellenzéki politikusok pedig, akik finnyásan vagy akár örömmel beálltak Gyurcsány Ferenc mellé – gondolok itt a Jobbiktól az MSZP-n és az LMP-n át a Momentumra –, a napi politikai szükségszerűség és a saját, meglehetősen szélfútta, bizonytalan identitásuk miatt talán úgy gondolják, hogy mindez teljesen vállalható. Véleményem szerint harminc esztendővel a rendszerváltoztatás után az effajta mondatokkal, s

a Gyurcsány-féle politikai klánnal politikai öngyilkosság sorsközösséget vállalni.

Ez persze legyen az ő problémájuk.

Visszatérve a kultúrharchoz: sokan úgy vélik, nincs akkora közönség a jobboldalon, mint amekkorát ki szeretnének szolgálni a változásért küzdők. Mi ennek a veleje? A művészetfogyasztó réteg baloldali lenne?

Ugyanez a kibillent – persze a szlogenek szintjén rendkívül modern, progresszív és haladó – liberális gondolkodásmód szüli azt az általuk propagált vélekedést is, miszerint a jobboldali szavazók vidéki, iskolázatlan, műveletlen, és az információ-áramlásból teljesen kimaradó mucsai bunkók. Ilyenkor szokott előkerülni a bőgatya és a fütyülős barack is. Szánalmas.

Honnan jön ez az ítélkezés?

Évtizedeken át kizárólag ők jutottak lehetőséghez, így aztán volt idejük arra, hogy maguknak és a teljesen kifordult, beteg világképüknek piedesztált ácsoljanak, majd saját vélt zsenialitásukat kanonizálják, s mára ott tartunk, hogy mindezt – a liberális nyitottság és másként gondolkodás, na meg persze a szabadság égisze alatt – diktátumszerűen kötelezővé is tennék. Rendszereken átívelve

az ő kezükben voltak az egyetemek, a művészképzés, a filmvilág, a színházak, a kulturális élet,

ők nevelték ki saját kritikusaikat, ideológusaikat, megmondóembereiket is. Végül aztán ebben a langymeleg, belterjes, liberális katyvaszban ücsörögve elhitették magukkal, hogy minden, ami rajtuk kívül létezik, az csakis maradi, bűnös, náci dolog lehet.

Teljesen megdöbbentem, amikor a minap Máté Gábor arról beszélt az ATV-ben, hogy ő nem tudja pontosan értelmezni Vidnyánszky szavait, milyen lehet a hazafias színház és színészképzés. Hosszasan taglalta, nem is érti mit jelent, ha valaki nemzeti, keresztény értékrend alapján áll a kultúrához. „Hát ez mit jelent?” – tette fel a kérdést, „Csak nem ragasztott műbajuszt és kacagányt?” Na, megérkeztünk, megint itt tartunk. Szomorú, hogy őszintén az látszott rajta: fel sem merül benne, hogy esetleg létezhet olyan színház, ahonnan a néző azzal a jó érzéssel jön ki egy magyar irodalmat, történelmet feldolgozó előadásról, hogy büszke arra, hogy ebbe az országba született. Büszke az előtte itt járt nemzedékekre, a múltjára, vagy épp siratja hazája sorscsapásait, s ez megerősít benne egy egészséges patrióta identitást. Műbajusz és kacagány... S ez az ember taníthat egy állami egyetemen, s vezetheti hosszú ideje a Katona József Színházat. Ugye, ezek után nem is csodálkozunk.

Hogy állnak ők ezekhez a fogalmakhoz?

A baloldali és liberális művészet- és kultúraformálók számára ezek nem szent fogalmak, hanem kinevetendő, porba-sárba lerángatni való avítt toposzok.

Ők abban érdekeltek, hogy deszakralizáljanak, profanizáljanak mindent, ami egy patrióta ember számára fontos.

Kevesen tudják, hogy színház- és filmesztétaként végeztem az egyetemen, rajongok a jó színházért és a filmekért, ezért sokféle irányultságú darabot megnézek. Mondok egy példát, hogy világos legyen: évekkel ezelőtt, amikor Alföldi Róbert volt a Nemzeti Színház főigazgatója, rendezett egy János vitéz előadást. Elmentem megnézni. Azt hittem, rosszul látok. Mindannak, amiről Petőfi írt a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes és hazafias költeményében, annak az ellenkezőjét láttam megelevenedni a színpadon. Iluska egy koszos metróaluljáróban strichelt prostituáltként, János vitéz pedig a katonatársára kacsintgatott homoerotikusan egy franciaágy tövében. Egészen megdöbbentő volt. A magát haladónak, modernnek és rendkívül felvilágosultnak aposztrofáló balliberális elit ájultan tapsolt a produkciónak, teljesen oda voltak, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy szegény Petőfi biztosan forog a sírjában.

Aztán eltelt néhány év, s Vidnyánszky lett a Nemzeti főigazgatója. Ő is rendezett egy János vitézt. Óriási volt a kontraszt, és nem azért, mert Vidnyánszky valami köldöknézegető, múltba révedő „hogyan kössük át a nemzeti színű szalagot nemzeti színű szalaggal” típusú előadást rendezett. Modern darab volt, klasszikus elemekkel. Volt, amikor az ember nevetett, volt, amikor a lelke az egekben járt, mert a hazáról, a szerelemről, az emberben lakó isteni és ördögi harcáról is olyan gyönyörűséggel tudott beszélni az előadás. Azt a fajta, arisztotelészi értelemben vett katarzist, lelki tisztítótüzet nyújtotta, amiről a legmagasabb rendű művészetnek szólnia kellene. Ez a különbség. Az egyik egy hazafias rendezés – ha már Máté Gábor nem tudja, ez mit is jelent –, amely minden elemében a jövőbe tart; a másik pedig egy meddő, de progresszívnek kikiáltott előadás volt, amely minden ízében zsákutca.

Máshol patriótának lenni nem bűn.

Érdekes módon ez a fajta „végre zárjuk le a múltat, hagyjuk a sérelmeket” típusú igény soha nem merül föl a nagy hollywoodi filmekkel kapcsolatban, legyen az a Gladiátor, a Rettenthetetlen, a Schindler listája, vagy bármelyik amerikai háborús film. Az, hogy valaki patrióta és büszke arra, hová született, büszke a múltjának azon szereplőire, akik lángvivőként előremozdították a haza sorsát, az máshol alapállás.

Nálunk a liberális véleményvezéreknek köszönhetően ebben sincs nemzeti minimum.

Miért nem trendi magyar történelmi eseményekkel, hősökkel foglalkozni filmen vagy színházban?

Ideológiai világok harca zajlik. A harmadik világháborút vívja az emberiség, csak ezúttal nem fegyverekkel. Az emberek előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy az egyetlen előremutató, modern és trendi út, ha valaki patriótaként a saját nemzetében, a hazájában, a Teremtőben, az egyetemes értékekben gondolkodik. Ez az egyetlen termékeny irány. Minden más politikai és ideológiai zsákutcát jelent. A fél világ attól szenved, hogy ezek az újbalos, neobolsevik, neomarxista csoportosulások abban érdekeltek, hogy jól kimódolt forgatókönyvek alapján polgárháborús hangulatot szítsanak. Ezeken a hangszereken Gyurcsányék és a társainak szegődött momentumos, párbeszédes zsúrmarxista ifjak is remekül játszanak.

Megnyerhető a jobboldal számára a kultúrharc? Szükséges egyáltalán, hogy megnyerje?

Én már akkor örülnék, ha döntetlenre ki lehetne hozni a meccset, de ebben a pillanatban nem így áll a helyzet. Nagyon sok adósság maradt ezen a téren az elmúlt évtizedekben. Egyelőre viszont a másik oldal semennyit sem enged, nem hajlandó a párbeszédre.

Addig szeretik a másképp gondolkodást, amíg az a másképp gondolkodó pont úgy gondolkodik, ahogy ők.

A híres tolerancia jegyében képtelenek bármire is nyitottnak lenni, ami nem az általuk diktált fősodor. Hol van az megírva, hogy évtizedeken át ugyanazon gondolkodásmód és értékvilág mentén kell, hogy szerveződjön a magyar kulturális élet?

De ők nem értik, hogy Vidnyánszky miért akar az SZFE-n is jelen lenni, miért nem csinál egy másik egyetemet, ahol az általa képviselt értékrend dominál, mondván: lássuk, hogy a piac melyiket részesíti előnyben, lássuk, mi kell a „művészet-fogyasztó” embereknek.

Ne tévedjünk el: őket sem a piac tartja fenn, hanem az állam. Nem mellesleg egészen elképesztő, hogy ez a bolhacirkusz egy olyan egyetemen történik, ami évi kétmilliárd adóforintból él. S ahol a zsinórban harmadik, kétharmados támogatottsággal rendelkező kormány azt nem tudta elérni az elmúlt tíz évben, hogy legalább egyetlen meghatározó ember bekerüljön az SZFE vezetésébe, aki más értékrendet képvisel. Ennyit az orbáni önkényről. Állami pénzből, mindannyiunk adóforintjaiból lázadnak a kormány ellen. Épp a napokban láttam egy videót, amit Enyedi Ildikóval készített Bohár Dániel az SZFE előtt, aki megkérdezte a rendezőtől, ha ilyen súlyos a helyzet és tombol a diktatúra, hogyan kaphatott az előző filmjére is több százmillió forintot állami büdzséből? Mire Enyedi büszkén elmondta, hogy a legújabb filmjét nemrég egymilliárd forintból forgathatta.

Mondja ezt egy olyan alkotó, aki mozifilmjei kétharmadát Orbán-kormányok idején készíthette.

De amikor százméteres körzeten belül bekapcsol körülötte bárhol egy ipari kamera, Enyedi azonnal elkezdi elcsukló hangon ecsetelni, milyen szörnyű, diktatórikus világ van Magyarországon, s hogy a kormány nem hagy levegőt a liberális művészeknek. Hogy néhai Makovecz Imre szavait idézzem: a gálám kifordul az ilyesmitől.

A jelen helyzet sértettjeinek az a kép van a fejében, hogy most aztán jönnek majd a „magyarkodós témák” a „szittyamagyar darabok” a színpadon, előkerülnek a fiókból a régóta ott porosodó nemzeti érzelmű szerzők, drámaírók és művek. Mi várható?

El kell menni a Nemzetibe vagy az Újszínházba, és meg kell nézni jó pár előadást, s csak utána kell ítélkezni. A Nemzetiben olyan remek előadások futnak, mint a Vitéz lélek, a Tóth Ilonka, a Körhinta vagy az Egri csillagok gyerekelőadás, amin az ember azt látja, hogy a legkisebbek is néma döbbenettel ülnek órákon át, a szüleik pedig a könnyeiket törölgetik. De az Újszínház Bizánc című darabját is sokak számára kötelezővé tenném. Örök érvényű tanulsággal szolgál. Vissza Vidnyánszkyhoz: komolyan egy olyan embertől féltik a fiatalságot és a művészet-fogyasztó közönséget, aki Európa-szerte jegyzett rendező, s az egyik legtehetségesebb direktora és korszakos zsenije a mai magyar és európai színházi világnak?

A lehetőséget sem adták meg neki arra, hogy elmondhassa, milyen irányba is szeretné fejleszteni az egyetemi művész-képzést.

Persze hogy nem, másról szól ez az egész.

Honnan ez az összezárás? Vidnyánszky is említette egy riportban, hogy többen – köztük Schilling Árpád – korábban világosan kimondta, baj van az egyetemen, változtatni kell, „a bűn beleivódott a falakba”, és így tovább. De amint politikai térbe kerül a kérdés, hirtelen összezárnak, és azt mondják nincs baj.

Nos,

az SZFE egy nagyon fontos bástya számukra.

Nem mondom, hogy az utolsó, de meghatározó. Amikor a sajátjaik bírálják belülről, azt még valahogy megemésztik, kezelik; de onnantól kezdve, hogy kívülről jön a kritika, azonnal összezárnak, mert pontosan tudják, mi forog kockán. Az eset kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami a Magyar Televízióban történt 1990-ben, amikor a frissen megválasztott Antall-kormány idején az MTV-ben évtizedek óta állomásoztatott állampárti elvtársak, III/III-asok és korábbi ÁVH-sok – újságírónak, televíziósnak álcázva magukat –, rettegtek, hogy mi fog velük történni. Össze voltak csomagolva. Aztán eltelt pár hónap, látták, hogy a hajuk szála sem görbül, s hónapok múlva már ők szervezkedtek legintenzívebben az Antall-kormány ellen. Az SZFE-n megállt az idő, mert minden eddigi kormány megspórolta – ki ezért, ki azért –, hogy hozzányúljon. Miközben a művész-képzés nem pusztán ideológiai, de szakmai értelemben is régen megújításért kiált.

Ez a kormány viszont nagy hévvel nekiindult, de láthatóan most behúzták a féket. Jelenleg a sértettek diktálják a tempót. Miért lett pacifistább a beszédmód?

Kezdjük azzal, hogy teljesen jogtalan mindaz, ami az egyetemen zajlik. Hol tartana a világ, ha mindenki elfoglalná azt az épületet, munkahelyet, ahol számára nem tetsző vezetők, főnökök dolgoznak? Jó lenne felfogni végre: a társdalom, a demokratikus létforma bizonyos szabályok és meghatározott hierarchikus rend alapján szerveződik. Ezért nincs káosz és anarchia, ami egyébként éppen a sokat hangoztatott és a liberálisok által a végsőkig oltalmazott szabadság, s a valódi emberi alapjogok legnagyobb ellensége. Majd rájönnek erre idővel a fiatal egyetemfoglalók is, s talán egyszer majd arra is ráeszmélnek, hogy egy nemlétező ügyért vívnak papírmasé-forradalmat, s tulajdonképpen nem is a saját érdekükben protestálnak. A háttérben álló, politikailag ellenérdekelt oldal persze alig várja, hogy a magyar kormány, vagy akár a magyar rendőrség lépjen valamit.

Számukra nyilván az volna igazán ünnepi – s talán ezen is mesterkednek –, hogy a rendőrség elvigyen néhány tüntetőt megbilincselve.

Na, akkor lehetne igazán mártírként parádézni a nemzetközi sajtóban. Ezt az örömöt a kormányzat nyilvánvalóan nem fogja nekik megszerezni. 

Mi van azokkal, akik tanulni akarnak?

Egy furcsa patthelyzet alakult most ki, ami minden, csak nem demokratikus állapot. Azokról a diákokról senki sem beszél, akik esetleg tényleg tanulni szeretnének. Ők meg nem mernek megszólalni. Csak nem gondoljuk komolyan, hogy mindenki egyformán gondolkodik a történésekről, hogy az egyetem 100 százaléka egyetért a tüntetésekkel, az elbarikádozással. Ugyan! Egy hangos kisebbség uralja ott is a közbeszédet, amely nem hagy teret semmilyen ellenvéleménynek. A kérdés, hogy mikor mondja azt a fenntartó – jelen esetben az Alapítvány –, hogy eddig és nem tovább. Ezt mindenki lélegzetvisszafojtva várja.

Ha igaz az, hogy 100 százalék úgy gondolja, jó ez a bojkott, akkor kérdésessé válik, hogy ez miként történhetett meg. De ha nem mindenki ért egyet ezzel, akkor hol vannak a többiek? Miért nem szólalnak meg?

A diákok közül kellene, hogy jöjjön egy másik hang, de elvárható-e mindez kiszolgáltatott, s érzelmileg folyamatosan zsarolt fiatal emberektől? Ki szólalna meg? Az, aki hálát érez a tanárai, mesterei iránt, mert bejuthatott arra az egyetemre, ahová százszoros a túljelentkezés és ahová úgy vágyott? Seregi Zoltán, a békéscsabai színház igazgatója fogalmazta meg remekül az egyetem működési módszerét: összetörni a diákok lelkét és személyiségét „kalapáccsal”, majd felépíteni őket egy teljesen egyértelmű kulturális értékrend, világkép alapján. Ezzel élnek vissza az SZFE korifeusai. S ebben aztán kritika nélkül támogatja őket az a szakmainak álcázott, valójában egy szélsőliberális világot építő és képviselő nemzetközi hálózat. Lehet ezt megmosolyogni, meg összeesküvés-hívőként bárkit bolondnak bélyegezni, de ettől még igaz, ami igaz. Egy pillanat alatt bárkinek el tudják vágni a karrierjét, itthon és a nemzetközi filmes vagy színházi világban egyaránt. Ebben bizony jeleskedtek itthoni képviselőik is az elmúlt évtizedekben. Hány derékba tört karriert ismerünk, hány tehetséges ember nem kapott munkát miattuk…

Megállítható ez a folyamat?

A helyzet nem egyszerű, mert a jelenség, amiről beszélünk, generációkon keresztül ült be a fejekbe, folyamatosan szivárog be a filmeken, tévéműsorokon, színházakon és könyveken keresztül egy értékvilág. A nap 24 órájában zajlik valamilyen szélsőliberális érzékenyítő kampány. A mában zajlik mindez, s észre kell végre vennünk, hogy országok, kontinensek hosszútávú sorsát, létét, megmaradását dönti el az, milyen irányba fordulnak, milyen értékrend alapján élik az életüket.

A kulturális véleménydiktatúrát irányítani komoly erőt jelent. Sokkal mélyrehatóbb és erősebb hatalom ez, mint egy kormányzaté.

Ezért nem akarják elengedni.

Fotók: Ficsor Márton és Földházi Árpád

Összesen 199 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ordítasz, mert kedvenceid minden külföldi segítség ellenére 2010 óta nem találnak fogást a kormányzaton. Ordítasz, hogy mint egy impotens vőlegényt a menyasszonyra, segítsenek benneteket hatalomba. Ordítasz, mert a bolsevik-liberális folytonosságra rávilágítanak, és láthatóvá teszik a bolsevik gyökerű Apró klán és Gyurcsány 1917-et felidéző szervezkedését. Ordítasz, mert láthatóvá válik az internacionalizmus már globalizmussá vedlett folytatása, az, hogy egy eltorzított eszmét diktatórikusan nemzetközivé akarnak tenni. Mint a szovjet időben, elfojtva minden, vele ellenkező felfogást.

Nem lehet bárki nyugodtan jobboldali, vagy keresztény, mert az rögtön szélsőséges nácinak bélyegzik, kivéve, ha a Jobbik kisnyilasokat követő módján beáll a bolsevikok közé, és után velők, veled együtt ordít.

Ha már kétpólusúvá teszik a politikai teret, akkor látva, mi történik nyugaton, látva, milyen ellenzékünk van, marad a Fidesz. Hiszen Heller és Gyurcsány is megmondta, hogy orrot befogva, nagyot nyelve is lehet a mi világlátásunknak jobban megfelelő oldalra szavazni. Ti kényszerítetek rá, hogy fenntartsuk, mert az azért nem mindegy, hogy mire cseréljük le. Ha vannak is fenntartásaim, nem fogok a világnézetemmel teljesen szembe menő politikai oldalra szavazni, de otthon sem fogok maradni. Csak azért, mert most a jobboldal ellen a korrupció kimondása az, amivel el akarják kerülni a szemtől-szembe vitát. Az egész EU így működik, erre a legjobb példa, hogy egy olyan irományra, amit hónapok alatt állítanak össze Orbán kapott hét percet, hogy megválaszolja, Varga Juditot, pedig meg sem hallgatták. Na látod, ez a diktatúra.

Gyurcsany a sullyesztoben?
Hahaha, akkor az egesz ellenzek ott van, vele egyutt.
Talaljatok ki jobb, szebb rablomeseket/trukkoket!

Tudjuk, Orban ordit es a hajat tepi. Tudjuk, tudjuk, csak nem igy latjuk, mert mi inkabb a szemunknek hiszunk, nem az ujmarxistaknak.
Arra viszont hatarozottan emlekszunk, hogy Gyurcsany hogy kivolt, anyjanak panaszkodott, hogy ot bantjak. Nem segitik es gancsoljak, vele csak az anyosa, Apro Piroska volt, van, lesz. Mert bele penzt fektettek, hogy felkapaszkodhasson o is az uborkafara.

Philip mint patrióta?! :)))))
abban viszont nagyon jó, hogy felmondja az aktuális propagandát
egyébként már rég' nem ideológiák harcolnak, hanem algoritmusok

:)
Kedves, te egészen konkrétan hülye vagy.

Milyen süllyesztőben?!?

Gyurcsány Ferenc jelenleg a vitathatatlanul legerősebb ellenzéki párt elnöke. Ez egy objektív tény, de még ennél is keményebb a helyzet, hiszen elég megnézni egy parlamenti közvetítést, bármit, hogy egyértelmű legyen: tényleg ő ma az Összellenzék de facto vezére.

Odáig olvastam, hogy alulműveltek. Na látod, ebből nem kérek én, legyen bármilyen korrupt szerintetek a Fidesz. Tudom, hogy tíz évnyi frusztráció után már csak ez marad, meg a kádári típusú külföldi segítségkérés, de ez nem jelenti azt, hogy ti magasabb szellemiséget képviseltek.

Tökéletes diagnózis. A kormány valóban behúzta a fékeket, mintha megijedt volna saját árnyékától. Nem rendőrökkel megoldani a helyzetet.

Azonnali hatállyal be kell zárni az intézményt, megszüntetni az állami mecenatúrát, lekapcsolni a villanyt és a gázt.
Ha most meghátrál Orbán, biztosan veszít 22-ben. Igen, a kulturális véleményterror erősebb egy kormánynál, a média terrorral vetekszik.

S a Fidesz, Orbán mindkét tekintetben fakarddal vív a páncélba öltözött balliberálisokkal szemben.

A balliberális kultúra nélkül sem létezik magyar kultúra, egyik sem szoríthatja ki a másikat. Sajnálom, hogy a balliberális oldal ezt nem ismeri fel, s nem állnak elő a párbeszéd, a kompromisszumok higgadt képviselői. S a héják helyett nem jönnek a társadalmi békét, konszenzust kereső galambok.

Ha a kormány nem lép gyorsan, csak a tehetetlenség képzetét erősíti az emberekben.


A Klubrádió működési feltételeit a lehető leghamarabb biztosítani kell. Viszont már egyenest nevetséges a Karc FM, Paláver című műsora. Állandó technikai malőrök, a híreknél pedig egy-egy hírblokk után idegesítő gépzaj. A híreiket már nem hallgatom.

Szóval biztosítani kell az egészséges versenyt, ezért állok ki a Klubrádió mellett, de ez legyen érvényes elv a kulturális élet minden szegmensében. A színészképzésben is, de olyanok ne kapjanak milliárdokat filmre, akik mocskolják Magyarországot. S mikor jut már el oda a Kormány, a Fidesz, Orbán Viktor, hogy készüljenek filmek nagy történelmi eseményeinkről, hol van a Hunyadi film Viktor? S a többiek.

Hiába szállnak ringbe a híveid, ha cserben hagyod őket.....

Ez kb. 25 éves videó.

Amikor meg arról van szó, hogy miket írt a ballib Összellenzék parlamenti képviselőjelöltje TAVALY, arra ugye az a sztenderd válasz, hogy "régen (!) volt... meg is bánta..."

LOL

Gondolod, hogy csak a kormány szavai alapján van álláspontom? Ha neked nincsenek önálló gondolataid, és az ellenzéki pártoktól várod, az egy dolog, de ne általánosíts.

Az ellenzéknél nyíltan bevallva bárkit felvállalnak a kormány ellen. Orrot befogva, nagyot nyelve - hogy Hellert és Gyurcsányt idézzem. Tehát mondhatjuk, hogy elveiket félredobva bárkivel összeállnak. Azt már nem teszik hozzá, hogy ha megvan a konc, akkor rögtön rájönnek majd, hogy a Jobbik vállalhatatlan és rövid úton megszabadulnak tőle.

Én, ha vannak is fenntartásaim, nem mindegy, kiket látnék Orbánék helyén. Ez a kiindulási alap. Olyanokat semmi esetre sem, akik ellenkeznek a világlátásommal, azzal, aminek alapján eldöntöttem, melyik irányzatot, melyik pártot választom. Így aztán, a két osztatúvá tett politikai térben egyértelmű kit választok. Nem maradt középút, nem maradt mérlegelés.

Persze neked ott, a magas lovon ez nem érthető. Illetve nagyon is érthető, és azért bugrisozol, mert te is tudod, azzal, hogy vagy ez, vagy az alapon kell választani, sokan fognak hozzám hasonlóan a Fideszre szavazni. Mert 30 évvel a rendszerváltás után nehogy Kádár egyik utolsó KISZ felső vezetője és az Apró Antal alapította dinasztia, az Apró Antal "érdemeinek" hagyatékát mai napig élvező utódok jelentsék az alternatívát.

Itt fog megbukni az összefogás.

2018 decembere, az Országház előtt? Az ellenzék randalírozása a parlamentben és az MTVA-ban?

Azt a székház ostromot jobb, ha nem említed. Hol voltak akkor az egy hónappal később a belvárosban vitézkedő készenlétisek, akik pár perc alatt felmenthették volna a székházat "védő" kiképzetlen, felszerelés nélküli rendőröket? Ki akart ott mindenáron áldozatokat látni? Egy felsőbbrendű elvtársnak nem szúr szemet egy ilyen egy szerű kérdés?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés