Így döntött le minket a koronavírus

2020. szeptember 7. 15:59
A koronavírus nem csak az idősekre és a krónikus betegekre lehet veszélyes: saját példánkból tanultuk meg, hogy fiatal, egészséges embereket is nagyon le tud dönteni a lábukról. Következnek Zoltán (Z) és Noémi (N) máig zajló kalandjai a vírussal. Szerzőink üzenik: proaktívnak kell lenni, nem szabad ráhagyni a lagymatag háziorvosra vagy az unott diszpécserre a problémánkat: ha betegnek érezzük magunkat, igenis teszteljenek le!

Munkatársaink, Konopás Noémi és Veczán Zoltán vírusnaplója

 

Zoltán: Hal? Semmi. Vöröshagyma? Semmi. Eukaliptusz-balzsam? Semmi. Nulla. Egyáltalán nem érzünk szagokat és ízeket sem, de tényleg, semmiét, semmit. Ekkor túl voltam már a lázon, hidegrázáson, ugató köhögést provokáló alsólégúti (létezik ilyen?) fájdalmakon, már csak egy erősebb nátha tüneteit produkáltam – Noémit nem gyalázta el ennyire a nyavalya, viszont ekkor már egy hete benne volt az enyhébb tünetek mocsarában, és nem igazán érezte, hogy valaha kiutat talál belőle.

A gyerek a nagyszüleinél halmozta egyre magasabb kazalba elmaradásait az iskola felé, és egy tízéves kislányt meghazudtoló érettséggel viselte a szeparáltságból és a bizonytalanságból adódó szorongást, frusztrációt, minden egyebet, de érezhetően fogytak az energiái, fel-felcsattanó méltatlankodása is egyre fásultabbá vált.

De hogy az elején kezdjem a történetet: valamikor, egy évtizedekkel ezelőttinek tűnő augusztus végi szombaton

egy kis létszámú baráti összejövetelen valaki párszor elköhintette magát.

Ennek senki sem tulajdonított komolyabb jelentőséget: a kicsi légtér, a légkondi, egy sima megfázás, minden benne volt a pakliban, aznap nem több, mint harmincöt beteget diagnosztizáltak. Senki se gondolta, hogy éppen akkortájt készült a járvány a nagy visszatérésre.

Szerdán már kicsit kapart a torkom, csütörtök reggel pedig harmincnyolc fok fölötti lázzal, brutális izzadással, begyógyult szemekkel és tüdőszaggató köhögéssel ébredtem, ráadásul erőteljes izomfájdalmak is jelentkeztek, mindeközben pedig mintha valaki ráült volna a tüdőmre. Évente kétszer szokott megrángatni az influenza, kora tavasszal, valamint a nyár meg az ősz fordulóján, ezért inkább csak elővigyázatosságból rendeltük meg a tesztet már aznap a háziorvostól, aki vonakodva, jó adag erőszakoskodásunk után elméletileg le is adta az igénylést délután. 

Ami az állapotomat illeti, a lázam három-négy nap múlva elmúlt, a légúti fájdalmak felköltöztek a nálam természetes élőhelyüknek számító garat környékére, hangom is kezdi levetkőzni gégemikrofonos recsegését, a köhögés lassan hurutossá szelídült,

és mind a mai napig – jelen sorok írásakor, tehát egy héttel később is – kíséri napjaimat.

*

Képzeletbeli démon ül a tüdőmön

Noémi: Nem szabad már nyitott ablaknál aludni augusztus huszadika után – jutottunk a torokkaparó következtetésre szerda este. Azt hiszem, itt kezdődött a kálváriánk, ami máig tart.

Az én tüneteim két nappal később jelentkeztek: akkor talált ülővánkost a tüdőmön valami képzeletbeli démon, aki csak néha méltóztatik elhagyni őrhelyét. Eleinte még vígan voltam, ó, ez csak ennyi, 10-es skálán másfeles erősségű, simán ki lehet bírni.

Csak ahogy teltek a napok, csúsztam bele egyre jobban ebbe a posványba.

Pedig elég jó az immunrendszerem, nincs alapbetegségem, influenzás is utoljára négy éve voltam, akkor is pár nap alatt kikászálódtam belőle. A sport sem áll tőlem távol, bicikli, spinning, gyorstempójú séta, úszás, nagyjából ezek vannak a repertoárban.

Most, bár itt vagyunk egy karanténban, mégis teljesen más tüneteket produkálunk. Lázam például egyáltalán nem volt, a maximum érték 36,1 volt csupán, nem fájt a torkom, köhögés is csak alkalmilag volt. Viszont úgy érzem, az arcüregem nátha nélkül is szétrobban: tudják, mint amikor az uszodában egy rossz vízbeugráskor teli megy az ember orra, olyan. Ha azt az érzést vesszük, és megszorozzuk ötvennel, azt hiszem, nagyjából azt érzem, de folyamatosan.

A szemgödröm megállás nélkül ég,

és olyan szinten fáradok egy fél cikk megírásakor is, mintha egy nap alatt négyet raktam volna össze. Egy sima mosogatástól meg úgy érzem, mintha végigtoltam volna négy spinningórát, ami azért is kiborít, mert egyébként elég jól bírom a tempót. Az orromat hiába fújom, hasztalan, maximum arra jó, hogy csillagokat lássak utána, némi zsúrlótea után mozdul meg talán ez a kötött struktúra.

*

Első tesztelés: flottul ment

Z: Szombat este, azaz a megrendeléstől számított negyvennyolc órán belül érkeztek meg a mentősök, pontosabban egy kapucniban-maszkban izzadó fiatalember, aki profin, nagyjából harminc másodperc alatt csavarintott egyet pálcájával orromon keresztül, számításaim szerint a hipotalamuszom magasságában, majd csinálta meg ugyanezt a garatomnál. Nem csoda: mint megtudtuk,

ez volt a hatvankilencedik mintavétele aznap.

Gyors fejszámolással, egy nyolcórás műszakra vetítve ez azt jelenti, hogy ha én voltam az utolsó (szinte biztosan nem), és emberünk sem pihent egy percet sem, akkor utazással együtt nem egészen hét perce jutott egy-egy minta levételére. Kemény.

Eredményt vasárnapra, legkésőbb hétfő reggelre ígértek. Végül kerülőúton, hétfő estére facsartuk ki a rendszerből: pozitív. Koronavírusos lettem.

Ekkor jött volna haza a gyerek a nagymamájától, életbevágó fontosságú volt megtudni, elkezdheti-e kedden, azaz szeptember elsején a tanévet, vagy el se induljon a mamától.

*

Add ide a szemüvegem, nem látom a TAJ-számot

N: Kezdődik az iskola – a gyerek óriási lendülettel jött volna haza, már a kocsiban tartott Budapest felé a nagyszüleivel, amikor mi még mindig nem tudtuk, mi a teszt eredménye, ugyanis Zoli háziorvosa nem vette fel a telefont rendelési időben, hiába hívtuk legalább háromszor. Akkor sikerült elérnünk, amikor már nem ült a rendelőben, vagyis az eredményt nem tudta már megnézni. Az Ügyfélkaput is hiába frissítettük kétpercenként, semmi nyoma a teszteredménynek.

Ekkor kénytelenek voltunk más úton megszerezni a – sajnos pozitív – laboreredményt. A gyerek pedig azzal a svunggal, amivel jött, még mielőtt hazaérhetett volna, ment vissza a mamához. A háziorvosa azt mondta, ha egy hetet tőlünk távol volt, és még ráhúzunk egyet, le is telik a kéthetes karantén, mehet suliba. Ha csak a rendszerre hallgatunk, s mi nem lettünk volna ennyire óvatosak – azaz nem ülnénk itthon az első láz óta –,

akkor vajon hány embernek adhattuk volna át a vírust? 

Mázlim van, mert az én háziorvosom és asszisztense gyorsak, agilisek – nethasználók. Kérésemre kedden azonnal megrendelték a tesztet, és kapcsolatban is maradtak velem telefonon.

A mentők hozzám csütörtökön jöttek, és korántsem az a profi csapat, akivel először dolgunk akadt. Először azt kérték – tőlem, aki kontaktszemélyként a lábát se tehette már akkor ki a lakásból –, hogy menjek a ház elé, a gyerekektől nyüzsgő udvarra, majd ott leveszik a mintát – ezt nyilván élből visszautasítottam. Ketten jöttek, kedvesek voltak, de látszott rajtuk, hogy az volt a második tesztjük aznap. Nem látták a TAJ-számomat, az egyik elkérte a másik szemüvegét, végül én diktáltam be az adataimat; a mintát egyébként óvatosan és kíméletesen vették le.

A laboreredményről a rendőrségtől (!) szereztem tudomást,

vasárnap hívtak, hogy felvegyék az adataimat. Háziorvosom hétvégén nem tudta megnézni a rendszerben, nekem pedig nincs Ügyfélkapum (igen, tudom, ez az én hibám); de a dokim becsületére legyen mondva, hétfőn reggel már tájékoztatott a helyzetről, és hogylétem felől érdeklődött.

*

Z: A háziorvostól hivatalosan szeptember elsején, azaz kedd este tudtam meg, hogy pozitív az eredmény, de azon kívül, hogy igyunk sok teát, szedjünk alkalmasint mucoprontot vagy ACC-t, vitaminokat, és pihenjünk, többet ő sem tudott mondani. Miután sikerült lejelentenie a járványügynek, másnap, azaz szerda reggel kerestek, előbb ők, aztán a rendőrség,

kontaktkutatás, jónapotkívánok.

Elmondtam, hogy a társaság, ahol feltételezésem szerint sikerült elkapnom a koronavírust, minden tagja lebetegedett elmúlt csütörtökre, de ez nem foglalkoztatta őket különösebben, a tünetek megjelenése előtti negyvennyolc óra kontaktjai érdekelték őket. Utólag kiderült, és most már le merem írni, hogy a jelek szerint szerencsére sem édesanyám, sem a munkahelyen senki nem kapta el tőlem, hála a Jóistennek.

N: Ami az én kontaktkutatásomat illeti, azóta sem hívott a népegészségügy. Mondjuk nincs is mit kutatni, hiszen az én tüneteim jelentkezése előtt két nappal – Zoli tünetei miatt – már önkéntesen felfüggesztettem a kijárást, azóta a lábamat se tettem ki a bejárati ajtón.

*

Z: Néhány érdekes anomália is felmerült egyébként: Noémi karanténhatározatát bemondásra nekem küldték e-mailben (a GDPR valahol csendben zokogott egy hivatali sarokban), rá egyébként kontaktként még 14 nap karantén várt volna (szeptember 16-ig), pozitívként viszont csak a tünetek megjelenésétől számított tíz nap (szeptember 7).

Orvosi ellátást a telefonos ötletelésen és öndiagnózison túl nem kaptunk,

csak annyi utasítást, hogy második teszt nem kell (ez azért is izgalmas, mert egy tünetmentes ismerősünk lassan egy hónapja köpi a pozitív teszteket), csak várjuk meg a tünetek elmúlásától számított ötödik napot, és minden további nélkül szabadok vagyunk.

Mire végigfutott a rendszer renyhe idegzetén a jelzés, hogy ki kéne küldeni a hírhedt vörös karanténcetlit, valószínűleg már inkább el se indították, hiszen amikorra ideérne, nagyjából kaparhatnánk is le az ajtóról. Addig viszont magunktól a szemetet sem vihetjük le, az ételt egy kedves, önzetlen barátunk vagy az ételfutár az ajtó elé teszi le, a gyerek idegen környezetből jár (nem mintha anélkül olyan könnyű lenne most gyereknek, pedagógusnak, szülőnek lenni) iskolába; és csak az tartja bennünk a lelket, hogy rengetegen kerestek és mutatták ki aggodalmukat, szeretetüket, ajánlották fel segítségüket.

*

Itt tartunk most, reméljük, immár kifelé mászva a kórságból. De hogy összegezzük a tanulságokat: A vírust bárhol elkaphatja az ember, ha lanyhul kissé a figyelme – és most bizony sok embernek lanyhult egyszerre. Ezért jó lenne, ha mindenki, ameddig és amennyire lehet, kültéren találkozna a barátaival és tartaná a távolságot, amennyire lehet. 

A vírus nem játék. Minket, viszonylag egészséges, relatíve fiatal (32 és 37 éves) embereket két hétre kivont a forgalomból,

s ebből az első hét igazán durva volt.

El lehet képzelni, mit művel azokkal, akiknek ennél gyengébb az immunrendszerük, krónikus betegek vagy idősek. Az ő érdekükben is húzzunk maszkot, fertőtlenítsünk, kerüljük a tömeget! Ha valaki gyanítja, hogy megfertőzték, nem intézheti el egy vállrándítással, hogy úgyis kiheveri, mert sok más embert veszélyeztet, akik lehet, hogy belehalnak!

A fegyelmezetlenség nem csak felelőtlenség, hanem potenciális gyilkosság, neadj'isten sorozatgyilkosság.

Proaktívnak kell lenni!

Nem szabad ráhagyni a lagymatag háziorvosra, az unott diszpécserre vagy akárkire: ha betegnek érezzük magunkat, igenis teszteljenek le!

Ez a hatóságok dolga, ezért fizetjük őket az adónkból, hogy dolgozzanak és védjenek meg minket; és ez a mi dolgunk, felelős állampolgároké is. Teszteltessük le magunkat, és amíg várjuk az eredményt, viselkedjünk úgy, mintha fertőzöttek lennénk: ne menjünk sehová, ne érintkezzünk fizikailag senkivel, különösen ne olyanokkal, akik kockázati csoportba tartoznak.

Egyébként köszönjük, megvagyunk, lassan mászunk kifelé az egészből. Átlagos harmincasként ki lehet heverni, lehet viccet csinálni az ember nyomorából, a furcsa kényszermegoldásokból, a tanácstalan tudományból. Lehet reménykedni, hogy a szaglás-ízlés visszatér, s hogy nem marad velünk a halálos fáradékonyság, ami miatt az ember minden megírt bekezdés után inkább visszafekszik az ágyba. S legfőképpen, hogy nem lesz annyi közveszélyes hülye aki maszk nélkül, felelőtlenül terjeszti a vírust , hogy elérjen az ember idős, sebezhető szeretteihez a kór.

Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra!
 

Összesen 138 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés