Amit a Balaton – ez a talán nem is létező, imaginárius hely, amely inkább belül van, a lélek tereiben, mint a világban – számomra jelent, az leginkább a Tihanyi-félsziget csücskében van jelen. Magyarországon innen látszik leginkább a végtelen.
A Mindennapi metafizika című sorozatunk Győrffy Ákos fotóival és tűnődéseivel folytatódik.
***
A strandokat csak kora reggel vagy alkonyatkor vagyok képes elviselni. Az elmúlt években – fiúgyermekek apjaként – ezek a számomra ideális strandlátogatási időpontok bizony erősen megritkultak. Kénytelen voltam napközben strandolni, ami maga a pokol, még akkor is, amikor látom, hogy a gyerekek szemmel láthatóan élvezik. Én is élveztem annak idején, hogyne emlékeznék rá.
A vízzel, az úszással való kapcsolatom az évek során gyökeresen megváltozott. Nem mintha kevésbé szeretném a patakok, folyók, tavak, tengerek közelségét. Nagyon is szeretem, sőt. A strandolás viszont nem erről szól, illetve csak a gyerekek esetében szól erről.
A felnőttek többsége a strandon szemmel láthatóan unatkozik. Nem tudnak magukkal mit kezdeni, unalmukban sörért járnak a büfébe vagy a telefonjukat nyomkodják.
Manapság, ha a magamfajta strandra megy, örömét lelheti például abban, hogy a tetoválásokat tanulmányozza. A tetoválások reneszánszát éljük, csodálatos megfigyeléseket tehetünk ebben a tárgykörben. A legszebb minden kétséget kizáróan az, amikor a hízásnak indult test felületén a motívumok groteszk torzulásokat vesznek fel. A feliratok olvashatatlanná válnak, a hajdani állatmotívumok, az oroszlánok, a sárkányok megnyúlnak vagy éppen bizonyos részeik eltűnnek a háj redőiben.
Sosem értettem, miért érez számos embertársam ellenállhatatlan kényszert arra, hogy tetoválásokat varrasson magára.
A tetoválás eredeti, szakrális értelméhez mindennek valószínűleg semmi köze. Amikor Ötzit, az ötezer éves, jégbe fagyott embert megtalálták az Alpokban, a bőrén tetoválások nyomait fedezték fel. Ezek a tetoválások a kínai akupunktúrából (is) ismert pontok fölött voltak, tehát minden bizonnyal valamiféle gyógyító funkcióval bírtak. Egyáltalán, az archaikus népek tetoválásai egyáltalán nem azért születtek, hogy a viselőjük általuk domborítsa ki az egyéniségét.
és valami olyasmire utaltak, ami a láthatatlanból ered.
A régi ember nem azért díszítette fel a testét ékszerekkel vagy éppen tetoválásokkal, hogy ezek segítségével az énjét még nagyobbra pumpálhassa. Éppen ellenkezőleg: mindez azt a célt szolgálta, hogy valami olyasmire hívja fel a figyelmet, ami messze túlmutat a halálba vetett emberi én határain.
A strandon látható tetoválások mintha szembe mennének ezzel: vagy semmit sem fejeznek ki, pusztán esztétikai szerepük van, vagy nagyon is ki akarnak fejezni valamit, ami kizárólag annak fontos, aki magára varratta. A szerelmem, a gyerekem vagy az anyám neve, cikornyás betűkkel írt, közhelyes életvezetési tanácsok. Esetleg egy futballcsapat címere a lábikrán.
Hajlamos vagyok elbambulni ezeken a tüneményeken például a zsúfolásig telt balatoni strandokon, de eredetileg nem erről szerettem volna írni, hanem épp az ellenkezőjéről: a hajnali, üres Balatonról.
A sajkodi strand már jó néhány éve a saját, „belső” Balatonom egyik központja. Vagy lehet, hogy az egyetlen központja. Amit a Balaton – ez a talán nem is létező, imaginárius hely, amely inkább belül van, a lélek tereiben, mint a világban – számomra jelent, az leginkább a Tihanyi-félsziget ezen csücskében van jelen. Bajban lennék, ha erről részletesen kéne szólnom, meg sem próbálkozom most vele, csak egyetlen részletét (vagy attribútumát) emelném ki ennek a központiságnak:
Vagy legalábbis a végtelen látszata. Magyarországon nem ismerek más helyet, ahonnan látható lenne. Persze innen sem látható, de itt vagyok a legközelebb ehhez az illúzióhoz. De itt sem mindig. Nyári meleg kell hozzá, igazi, hatalmas nyár, amikor a víztükör fölött remegő levegő összemosódik a hullámokon imbolygó csillogással.
Ha hosszasan nézek ilyenkor nyugat felé, Fonyód irányába és megfelelően hunyorgok hozzá, egyszer csak átbillenek ebbe a tökéletes látszatba. A tudat végtelenként azonosítja ezeket a képeket és ez már éppen elég. A határok feloldódása, a ragyogásnak ez a mindent betöltő, egy katedrális belsejéhez fogható térélménye egyetlen határozott mozdulattal tép ki ebből a világból és emel át erre a senkiföldjére, ahol már a Balaton sem Balaton, ahol én sem vagyok már én, csak ez ragyogás marad mindenből, mintha ez a ragyogás lenne minden mélyén, mintha csak a ragyogás lenne valóságos és minden más üres képzelgés.
A nyílt víz fölötti csillogás a határtalanság érzetét kelti, újra és újra magához vonzza a tekintetemet.
A sajkodi végtelen-fürkészésnek minden évben legalább egyszer meg kell lennie.
Olyan ez, mintha valami ismeretlen vallás szertartása lenne, amelynek se istene, se híve nincs, csak a puszta, elementáris létezése van. A fotón – a képileg amúgy sem rögzíthető – végtelen természetesen nem látható. Csak az a kora reggeli látvány, amely mögött már ott készülődik.
A halál sűrű, nyelven és értelmen túli, transzcendens jelenléte nehezen ereszt. Fogva tart, de ebben a fogva tartásban nincs semmi kényszer vagy sötét színezet. Győrffy Ákos írása.
A turizmus Magyarország egyik húzóágazata, amely hazánk GDP-jének 13 százalékát adja.
„Üresen zörög ez az egész Tisza tákolmány, mint egy üreges, termés nélküli dióhéj” – fogalmazott Máthé Zsuzsa Facebook-bejegyzésében.
Az ország számos pontján fejlődésnek indulhat a kötöttpályás közlekedés.
A Nobel-díjas magyar író munkásságát bemutató Győrffy Ákos gondolatait nem mindenhol értették meg.
A barátom egyszer kijelentette, hogy ezek a biciklik olyanok, mint az indiánok lovai. Ők a mi lovaink. Ezért aztán mindkét bicikli kormányára útközben talált madártollakat tűztünk.
Nem okozott meglepetést, hogy megválasztása után elsőként egy iszlám központba látogatott el Zohran Mamdami.
A kérdésére mindenki csak a magyar játékos nevével felelt.
