„Minden ugyanolyan lesz, csak egy kicsit rosszabb” – Michel Houellebecq a koronavírusról

Michel Houellebecq (1956–), sokak által a legnagyobbnak tartott francia kortárs író. A liberális, fogyasztói társadalom nagyhatású kritikusával lapunk többször is hosszan foglalkozott, így szemléztük utolsónak szánt interjúját, a Spengler-díj átadásán mondott beszédét, illetve elemeztük legújabb, Szerotinin című regényét. Cikkünk a France Culture rádió internetes oldalán május 4-én megjelent jegyzetének szemléje.

***

Houellebecq az írása elején kifejti: az elmúlt hetekben váltott e-mailek többségének az volt a célja, hogy megállapítsuk, levelezőpartnerünk nem halott-e – s miután erre fény derült, igyekeztünk azért érdekes dolgokat mondani, ám ez nem volt könnyű,

Banális vírusról van szó – mondja az író –, kevéssé előkelő módon obskúrus influenzavírusokhoz hasonlítják, nemigen ismerjük túlélésének feltételeit, olykor enyhe tünetekkel jár, máskor meg halálos, és még csak nem is terjed szexuális úton: „mindent összevéve egy tulajdonságok nélküli vírus ez”. A járvány hiába követelt naponta több ezer áldozatot, azt a különös benyomást keltette, hogy nem is egy valós eseményről van szó – fogalmaz.

Houellebecq levelében az írótársai által a karantén kapcsán kifejtett gondolatokra reflektál. Egyetért Frédéric Beigbeder állításával, hogy egy író életében a vírushelyzet nem hoz sok változást,

Beigbeder azonban egy dologról megfeledkezett: egy írónak szüksége van arra, hogy sétáljon. A karantén alkalmat ad arra, hogy eldöntsük a Flaubert-Nietzsche-vitát: a francia író azt vallotta, hogy írni és gondolkodni csak ülve lehet, a filozófus viszont kigúnyolta és nihilistának nevezte őt ezért, kifejtve, hogy ő minden művét séta közben gondolta ki.

Houellebecq nem szimpatizál különösebben Nietzschével, de ebben a kérdésben inkább neki ad igazat. „Nem tanácsos nekirugaszkodni az írásnak, ha napközben nincs lehetőségünk többórás, állandó ritmusú gyaloglásra” – ennek hiányában az idegfeszültségnek nincs módja feloldódnia, a gondolatok és a képek fájdalmasan kavarognak az író fejében. A lényeg a séta mechanikus, gépi ritmusa – vallja Houellebecq –, ennek pedig elsődlegesen nem az az előnye, hogy új gondolatokat serkent, hanem az, hogy mérsékli az íróasztalnál született gondolatok összeütközésével járó feszültséget. 

Catherine Millet úgy látja, a jelenlegi helyzet az Egy sziget lehetősége jövőben játszódó fejezeteire emlékeztet. Houellebecq-nek magától nem jutott eszébe ez a hasonlóság, de osztja Millet benyomását: írás közben éppen ez járt a fejében,

csupán celláik mélyén tengődő, elszigetelt egyének élnek tovább, akik immár nem kerülnek fizikai kapcsolatba embertársaikkal, csupán a számítógépen keresztül váltanak még néhány – és egyre kevesebb – üzenetet.

Emmanuel Carrère azt a kérdést tette fel, hogy a koronaválság nyomán születnek-e majd érdekes művek. Houellebecq nem hisz ebben. A pestisről az évszázadok során persze sokat írtak, nagyon megragadta az írók fantáziáját, a koronavírus azonban más eset. „Eleve nem hiszek az olyasfajta kijelentésekben, hogy semmi nem lesz olyan, mint korábban. Épp ellenkezőleg, minden pontosan ugyanolyan marad. Figyelemreméltó, milyen normálisan zajlott le ez a járvány. A Nyugat nem lesz valami isteni jog folytán az örökkévalóságig a világ leggazdagabb és legfejlettebb része – ez már nyilvánvaló egy ideje, nem éppen bombahír. Ha közelebbről vizsgáljuk a dolgokat, látjuk, hogy Franciaország némileg jobban jön ki a helyzetből, mint Spanyolország és Olaszország, de rosszabbul, mint Németország – ebben sincsen semmi meglepő.”

Az író ugyanakkor úgy gondolja, a koronavírus „felgyorsít” egyes, már folyamatban lévő változásokat. A technológiai fejlődés (legyen szó akár a streaming-oldalakról, az érintés nélküli fizetésről, az otthoni munkáról, az internetes vásárlásokról, a közösségi oldalakról) legfőbb következménye („és célja?”) az anyagi és különösképpen emberi érintkezések számának csökkenése.

A koronavírus fényében „egyfajta avíttság” sújtja az emberi kapcsolatokat – írja Houellebecq, aki szerint

„Több mint fél évszázada van jelen az a Philippe Ariès által jól leírt tendencia, hogy a lehető legjobban elrejtjük a halált: s valóban, soha nem volt még olyan diszkrét a halál, mint az elmúlt hetekben. Az emberek magányosan halnak meg a kórházban vagy az idősotthonban, és rögtön el is temetik őket, a gyászolók jelenléte nélkül, titokban. Az áldozatok, akik úgy halnak meg, hogy senki sem volt tanúja az elmúlásuknak, nem többek, mint puszta egységek a napi halálozások statisztikájában, és az aggodalom, ami a lakosság körében az áldozat számával arányosan terjed, furcsán elvont jellegű” – mutat rá Houellebecq.

Az író kitér arra a dilemmára is, hogy hány éves koráig érdemes életben tartani a betegeket – 70, 75, 85 éves korukig? „Sosem fejeztük még ki ilyen nyugodt szemérmetlenséggel azt a tényt, hogy nem mindenki élete ér ugyanannyit; és hogy egy bizonyos életkor fölött kicsit már olyan, mintha halottak lennénk.”

Mindezek a folyamatok már a koronavírus előtt is léteztek – hangsúlyozza –, most pedig még magától értetődőbbnek tűnnek. „A karantén végeztével nem egy új világban eszmélünk fel: minden ugyanolyan lesz, csak egy kicsit rosszabb” – zárja szövegét az író. 

***

A koronavírus, a járvány és az egész életmódunkat átalakító karantén a kortárs gondolkodás nagy alakjait is megszólalásra késztették. A Mandiner ezért elkezdte Korona-gondolatok cikksorozatát, amiben a legkülönbözőbb országok nemzetközi hírű, legkülönbözőbb nézetrendszerű gondolkodóinak friss megszólalásait szemlézzük.

Eddig szemléinket (többek között Yuval Noah Harari, Alain Finkielkraut, Douglas Murray, Slavoj Žižek, Francis Fukuyama, Henry Kissinger és Bernard-Henri Lévy gondolatait) az alábbi linken keresztül olvashatják!