Senki nem lesz többé boldog Nyugaton – elolvastuk Michel Houellebecq új regényét

„Isten középszerű forgatókönyvíró, majdnem ötvenévnyi létezés ez a meggyőződést alakította ki bennem, általában véve Isten egy középszerű alak, egész teremtésében a hozzávetőlegesség és a kudarc jeleit vesszük észre, ha nem egyenesen a vegytiszta gonoszság jeleit, persze vannak kivételek, szükségszerű, hogy legyenek kivételek, a boldogság lehetőségének fenn kell maradnia, ha másért nem, csupán azért, hogy csaliként szolgáljon” – állapítja meg Florent-Claude Labrouste, a Sérotonine, Michel Houellebecq új regényének főhőse.

A francia író eddig sem éppen a napsütéses világnézetéről volt ismert,

Florent-Claude (és vele együtt persze az egész kiégett, kiüresedett, atomjaira bomlott nyugati civilizáció) megérkezik az éjszaka mélyére, a végtelen éjszakába, ott, ahol már a napfelkelte reménysége sincs meg, csak valami végső, kiirthatatlan önámítás, hogy minden logikus számítás ellenére valamiképpen mégis jobbra fordulnak a dolgok.

Persze nem fordulnak jobbra. Houellebecq biztosít minket efelől.

Az impotencia a nyugati ember végzete

Érdemes rögtön az elején leszögezni: a kétezertízes évek végére elég lehetetlen helyzetbe sodródott a francia sztáríró. A legkisebb megnyilatkozásait is hosszú oldalakon át tárgyalja ki a világsajtó (mi is foglalkoztunk az utolsónak szánt interjújával, a Spengler-díj átadásán mondott beszédével, a Trumpról szóló esszéjével), regényei megjelenését nagy viták kísérik.

Az elvárások tehát könyörtelenül magasak, ráadásul értelmetlenek is. Az Houellebecq-könyvek ugyanis nem az egyébként kétségtelenül gondolkodásra késztető megmondások miatt zseniálisak. Aki valamiféle váteszszerepre kárhoztatná az írót, az nem érti a művészetének – és egyáltalán: a művészetnek – a lényegét.

Az irodalom a morális kétértelműségből, a feloldhatatlan önellentmondásokból fakad, ezt Houellebecq tudja a legjobban, és sokkal tehetségesebb annál, mint hogy tézisregényeket írjon.

A Sérotonine-nal, amennyire csak lehet, kivágta magát a csapdából: az eddigi legszemélyesebb könyvét írta meg.

A regény elején a negyvenes évei végén járó, agrármérnök végzettségű (Houellebecq maga is agronómusként végzett) Florent-Claude ráébred, zsákutcába futott az élete. Munkájában – a francia agrárium érdekvédelme lenne a feladata – folyamatosan kudarcot vall, egoista, rideg japán barátnője már csak arra a napra vár, amikor ő kipusztul. Egy dokumentumfilmet látva úgy dönt, szó nélkül lelép otthonról, háta mögött hagyja az egész addigi életét, pénze elvégre van csőstül. Hotelekben húzza meg magát, ideje nagy részét tévénézéssel tölti, azonban

A depresszió szorításában kezdi el szedni a Captorix nevű, újonnan piacra dobott antidepresszánst (erre utal a regény címe), ami ugyan „nem ajándékoz meg semmiféle boldogsággal, de formalitások sorozatává változtatja át az életet”. Nem mellékesen pedig a libidót is kiiktatja – az impotencia a nyugati ember végzete.

Florent-Claude régi barátnői nyomába ered, és megállapítja, hogy ők is a lassú, gyötrelmes, magányos kimúlásra vannak ítélve. Az év végi ünnepek lelki terhe elől egyetlen barátjához, egy mezőgazdaságból élő arisztokrata származékhoz, Aymeric d’Harcourt-Olonde-hoz menekül, akinek – meglepetés! – szintén tönkrement az élete: felesége ott hagyta, ráadásul a globalizáció, a szabadkereskedelmi dogmákat követő gazdaságpolitika ellehetetleníti a vállalkozását. Miközben Florent-Claude még mélyebbre merül az apátiában, Aymeric és a helyi termelők végső elkeseredésükben cselekvésre szánják el magukat…

Houellebecq legromantikusabb könyve

„Mi értelme lenne megmenteni egy legyőzött, öreg hímet?” – ezt a kérdést járja körül a Sérotonine, a hangvétel pedig sokkal személyesebb, mint Houellebecq korábbi műveiben. Ebből következik az is, hogy ezúttal

Nem mintha a társadalom hirtelen rendbe jött az elmúlt években, dehogy: ha lehet, még sebesebben zuhan alá a totális boldogtalanságba. „Senki nem lesz többé boldog Nyugaton, gondolta, senki többé, ma már úgy kell tekintenünk a boldogságra, mint ósdi álmodozásra, amit a történelmi körülmények nemes egyszerűséggel nem tesznek többé lehetővé” – fogalmaz Houellebecq, hozzátéve: a Nyugat nem tudta, mikor kell abbahagyni, a harmadik évezred talán már „túl sok”.

A társadalmi struktúrák felbomlásának, Európa hanyatlásának aktuális, kollektív tapasztalata azonban mintha csak metaforája volna egy ősi-örök és mélyen egyéni élménynek: annak, hogy az emberi lét alapvetően elhibázott valami. A létezés abszurd, minden emberi cselekedet hiábavaló, és csak még jobban a szenvedésbe taszít bennünket, és mégis: felelősek vagyunk mindazért, amit teszünk, bűnösek vagyunk, a boldogtalanságunkról csakis mi tehetünk – bűnösek vagyunk, mert makacsul elmulasztunk boldogok lenni.

Hogy Houellebecq mélyen romantikus szerző, az nem új felfedezés, maga is elmondta, hogy megszállottja az embereket felemelő, majd darabokra zúzó szenvedély témájának. A Sérotonine-ban ezt a romantikus alapállást immár mindenféle köntörfalazás nélkül vállalja fel az író.

„Én! te! mi! mindannyian veszettek, rohadékok, hitvány köpedelmek vagyunk! – Sohasem fogják kimondani ezeket a dolgokat. Soha! Soha! Pedig pont erről szólna az igazi forradalom: a vallomásokról! a nagy megtisztulásról!" – fogalmazott Louis-Ferdinand Céline, a fénytől megfosztott világ legnagyobb krónikása.

a pozitivizmus, a transzhumanizmus vagy az iszlám kísértései is elmaradnak. Vallomásokat tesz, méghozzá – korábbi stílusától igencsak eltérve – hosszú, repetitív, olykor kifejezetten Thomas Bernhardra emlékeztető mondatokban.

„Isten valójában gondoskodik rólunk, minden egyes pillanatban gondol ránk, és néha rendkívül precíz távlatokat állít elénk. A szerelem hullámai, amelyek elönti a mellkasunkat, hogy eláll a lélegzetünk is, ezek a megvilágosodások, ezek az eksztázisok, amelyek megmagyarázhatatlanok, ha csak biológiai jellemzőinkből, egyszerű emlősvoltunkból indulunk ki: jelek, rendkívül világos jelek. Ma már értem, Krisztus miért kelt haragra a megkeményedett szíveket látva: az emberek minden szükséges jelet megkapnak, de nem vesznek róluk tudomást” – az éjszaka legmélyén, boldogtalan végzetének okait latolgatva erre a felismerésre jut Florent-Claude.

Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a hagyományos értékek eltűnése, a gazdasági és társadalmi liberalizmus állítaná elő a szeretetre képtelen, atomizált monádokat (milyen olcsó, kampánybrosúrába való kifogás lenne ez). Nem a posztmodernitás tehet arról, hogy nem áll fel többé a nyugati férfi farka. Ha végleg elszakadtak a társas kötelékek, ha megszűnt a család, a barátság, a szerelem megtartó ereje, ez nem személytelen politikai-kulturális tendenciák miatt van, hanem önnön elégtelenségünk, a bűnre való beprogramozottságunk az oka ennek.

Nem, nem a liberalizmus a hibás

Houellebecq azért – ha vallomásainak mintegy csak a margóján is – persze nem felejt el reflektálni a társadalmi jelenségekre. Megtudjuk azt, hogy Francisco Franco volt a tömegturizmus atyja, vagy hogy a pornó mindig is a technológiai fejlődés élvonalában állt. Megismerjük az ezredfordulós nemzedék tagjait, akik „komolyak, szorgalmasak voltak, nagy figyelmet fordítottak iskolai előmenetelükre, mintha már tudták volna, hogy nem fognak ingyen megkapni semmit, hogy a világ, ami várta őket, barátságtalan és durva hely”, és akik ugyanakkor brutális ivászatokat rendeznek: „pontosan úgy itták le magukat a sárga földig, ahogyan a bányászok tehették a Germinal korában”.

A szerző fókusza a vidéki, periférikus Franciaországra esik, amit a „dezertifikáció, a dekrisztianizáció meg ezek a »de«-vel kezdődő dolgok” sújtanak. Úgy látszik,

Amiképpen a Behódolás a Charlie Hebdo elleni merénylet napján jelent meg, a Sérotonine a sárgamellényes mozgalom által meghatározott közhangulatot találja telibe.

A francia állam – ismeri fel Florent-Claude – tudatosan a franciák érdekei ellen munkálkodik; az uniós technokraták „készek lennének meghalni a kereskedelem szabadságáért”. Ők együttesen azon dolgoznak – „ez egy hatalmas társadalmi terv, a legnagyobb társadalmi terv pillanatnyilag, de egy titkos, láthatatlan terv” –, hogy a mezőgazdasági dolgozókat kivéreztetve harmadannyira szorítsák a számukat, tudva, hogy semmi komoly ellenállásra nem számíthatnak. De persze ez sem elég: a világszintű termelési harc fogja rájuk mérni a végső csapást. „Mindig is igazam volt az összefoglaló anyagaimban, amelyek a helyi termelők álláspontját védték, mindig reális számokat, értelmes védelmi intézkedéseket vezettem elő (…), az utolsó pillanatban azonban mindig a szabadkereskedelem győzelme, a termelékenység hajszolása javára dőltek el a dolgok” – idézi fel a földművelésügyi minisztériumnál eltöltött éveit. A helyi termelők pedig sorban fejbe lövik magukat, miután belátták, hogy reménytelen a küzdelmük.

A globális gazdaság lélektelensége az ipari állattenyésztés körülményeiben is megnyilvánul: a híresen állatbarát Houellebecq megütközve írja le a hangárokat, amikben letollatlanodott, kiütésekkel borított csirkék ezrei várják egymásnak szorítva, oszló tetemek között a halált: „(…) a csirkék ezt a pánikkal telt tekintetet vetették az emberre, ezt a pánikkal és értetlenséggel telt tekintetet, nem könyörögtek irgalomért, képtelenek lettek volna erre, de nem értették a dolgot, nem értették a körülményeket, amelyek között élni kényszerültek. Nem is beszélve a haszontalan hím csibékről, akiket élve, marokszámra dobtak a darálóba”.

Ez a kegyetlenség azonban nem egy külső, személytelen erő – sugallja Houellebecq; ez munkál lelkünk mélyén, a kapcsolatainkban is, emiatt lökjük el magunktól azt, akivel esélyünk lenne a boldogságra, emiatt ítéljük magunkat arra, hogy

Magunkat dobjuk bele a darálóba, mondhatni.

A szerelem az utolsó mentőöv

Említettük már, hogy a Sérotinine-ban Houellebecq kendőzetlenül tárja elénk romantikus énjét. Az általa lefestett világban a szerelem jelenti az utolsó és egyetlen mentőövet, ezt pedig csak egyszer vagy kétszer dobják az ember elé, ha nem ragadjuk meg, mindenestül megérdemeljük, hogy a posztmodern társadalom halogénfényű poklában sorvadjunk el. „Azt hiszem, nem tévedek, ha a szerelmet egyfajta kettesben töltött álomhoz hasonlítom (…), amely lehetővé teszi, hogy földi létezésünket egy elviselhető pillanattá változtassuk át  – a szerelem igazából az egyetlen eszköz erre” – jelenti ki.

Máshol pedig azt írja: „a külvilág durva volt, könyörtelen a gyengékkel szemben, nagyjából sohasem tartotta be az ígéreteit, és a szerelem maradt az utolsó dolog, amiben még talán hihettünk”.„Megismertem a boldogságot, tudom, mi az, tapasztalatból tudok beszélni róla, és ismerem a végét is, ami általában bekövetkezik. Van egy lény, aki hiányzik neked, és egyszerre minden kiüresedik, az a kifejezés, hogy »kiüresedik«, persze igen gyenge, van egy ostoba tizennyolcadik századi hangzása, nem találjuk benne a születőben lévő romantika szent erőszakosságát, az igazság tehát az, hogy van egy lény, aki hiányzik neked, és minden meghalt, a világ meghalt, és te is meghaltál” – mereng Florent-Claude, majd kifakad belőle: „szerelemre volt szükségem, szerelemre volt szükségem egy nagyon is konkrét formájában, szerelemre volt szükségem úgy általában, de konkrétan egy puncira volt szükségem”.

A szex, vagyis a szerelem legteljesebb kifejeződési formája, képes megváltani az embert; a fogyasztói társadalom, a Captorix ugyanakkor csak „optimális közérzetet” nyújt az érzékiség, a vágy kiirtása árán.

Florent-Claude pedig vétkezett, elszalasztotta az esélyét.

Megkérhette volna Camille-t, az alig húszéves, állatorvosnak készülő lányt, hogy hagyjon fel tanulmányaival és maradjon mellette háztartásbeliként, Camille pedig minden bizonnyal bele is ment volna a dologba, de „nem tettem, kétségkívül egyszerűen nem tudtam megtenni, nem úgy formáltak, hogy ilyen kéréseket tegyek, ez nem volt benne a szoftveremben, modern voltam, és számomra, mint minden kortársam számára, a nők karrierje mindenekelőtt tiszteletben tartandó dolog volt, ez jelentette az abszolút kritériumot, a barbárság meghaladását, a középkor végét” – fejtegeti visszaemlékezve, és arra a következtetésre jut, hogy

A főhős ott követte el a megbocsáthatatlan hibát, amikor megcsalta az őt szenvedélyesen szerető Camille-t, húsz évvel később pedig már hiába csinálná vissza az egészet. Pedig tesz rá egy szörnyű kísérletet – ezek a regény talán legdrámaibb pillanatai, Houellebecq erősen feszegeti a közerkölcs határait.

Marad az elmúlás bizonyossága, a perspektívátlan jelen, amit az antidepresszánsok végleg érzéketlenségbe, tompaságba fojtanak: „Íme, így pusztul el egy civilizáció, nyűgök, veszélyek, nagy drámák nélkül, mi több, elhanyagolható mennyiségű vérfürdővel, egy civilizáció az elfásultságába pusztul bele, abba, hogy undorodik önmagától, mit tudott volna kínálni nekem a szociáldemokrácia, nyilvánvalóan semmit, csupán a hiány továbbörökítését”.

Túl bonyolult világ

Marad a kérdés: felér-e a Sérotinine az életmű olyan magaslataihoz, mint az Elemi részecskék vagy A csúcson?

A francia sajtó jelentős része nem győzi elég erős jelzőkkel magasztalni a regényt. A Sérotonine-ban Houellebecq ismét bemutatja, miért tartozik a nemzetközi szépirodalom élvonalába:

Új regénye a konzumerista depresszió még hideglelősebb mélységeibe hatol alá, ugyanakkor – talán mert ezúttal nincs egy olyan központi motívum, mint a turizmus vagy az iszlám, ami egyberántaná a szöveget – mintha kevésbé lenne intenzív, mintha kevésbé hatna olyan elsöprően az olvasó érzelmeire, mint a legjobb Houellebecq-könyvek. És bizony az írótól megszokott pesszimista merengések is önismétlően hatnak már olykor.

A Sérotonine-t azonban már csak azért is érdemes elolvasni, mert fordulópontot jelent Houellebecq irodalmában: az eddig jól bejáratott stílus jócskán elmozdult, az író pedig, ha lehet, még őszintébben tárulkozik ki, még egyértelműbb kijelentéseket tesz. 

„Isten egyszerű természettel ajándékozott meg, végtelenül egyszerűvel, úgy hiszem, inkább a világ vált körülöttem bonyolulttá, egyszerűen nem voltam képes többé megbirkózni a világ bonyolultságával, amelybe belekerültem, viselkedésem pedig, amelyre nem kívánok mentségeket keresni, ennek megfelelően érthetetlenné, sokkolóvá és tévelygővé vált" – írja.

Magyarul a regény ősszel jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában.