A jövőnk mindig ír, csak az nem mindegy, hogy mit válaszolunk neki

A cikk a 2025-ös MCC Summit-on elhangzott nyitó gondolataim magyar verziója.

Képzeld el, hogy a jövőbeli éned képeslapot küld. Ezen áll: „Kedves Mostani Énem! Köszönök mindent! Szeretettel: Jövőbeni Én.” És most képzeld el a valószínűbb verziót: „Kedves Mostani Énem! Miért? Komolyan… miért? Üdv: Jövőbeli Én.”

A fenti példa jól mutatja a drogpolitika alapkérdését. Az emberek drámaian alulértékelik a jövőbeli károkat. A jelen énem azonnali jutalomra vágyik, a jövőbeli énem pedig takarítja a romokat. 
A viselkedéstudomány ezt hívja hiperbolikus diszkontálásnak, amelyet a híres β–δ modell ír le. 

És nemcsak az ember ilyen. A galambok inkább esznek meg most egy kis adag ételt, minthogy várjanak egy nagyobbra. A mókusok stressz esetén nem ritkán felfalják a téli tartalékot, veszélyeztetve saját túlélésüket. Az evolúció nem hosszú távú tervezésre optimalizálta az élőlényeket, hanem az azonnali jutalom keresésére.

Ha ehhez hozzávesszük az illegális szereket, a következmények drámaiak. Az ENSZ Office on Drugs and Crime hivatalának 2023-as jelentése szerint 316 millió ember fogyaszt valamilyen drogot. 244 millióan kannabiszt, 61 millióan opioidot, 31 millióan amfetamint, 25 millióan kokaint, 21 millióan extasyt. A drogkereskedelem naponta milliárd dollárokat termel. Az emberek rövid távú fókuszából így lesz „kiváló üzlet”.

Ráadásul a társadalmi költségek 68%-át mások viselik. A családtagok, a szomszédok, az egészségügyi rendszer, a munkaadók. A kábítószer tehát nem magánügy, hanem közügy.
A dohányzás kiváló negatív analógia. Milliók mondják, hogy jövő héten abbahagyják. És ezt mondják hét nap múlva is. O’Donoghue és Rabin kutatásai pontosan megmutatták, hogyan halogatják az emberek a jó döntéseket, és hogyan hozzák meg könnyen a rosszakat.

Az előjelhatás okán máshogy kezeljük a jövőbeli nyereséget, mint a veszteséget. Végül a késleltetés/gyorsítás aszimmetria következtében szívesen fizetünk, hogy előrébb hozzuk a jutalmat, de a károk halasztása érdekében már nem annyira vagyunk erre hajlandóak.

Mindezek miatt a szigorú drogpolitika nem erkölcsi kérdés, hanem társadalmi önkontroll-eszköz. Ugyanúgy, ahogy digitális detox alkalmazásokat, kötelező nyugdíjprogramokat vagy zárható széfeket használunk, a társadalom szabályozást használ, hogy csökkentse a kísértéssel járó pillanatokat. 

Különösen fontos ez a fiatalok esetében, akik számára sokszor már a jövő év is beláthatatlan távol van, így hiperbolikus diszkontálás problémája méginkább fennáll. Nem kárhoztatni kell a szereplőket azért, mert emberek, hanem olyan rendszert kell felépíteni, amely minimalizálja a katasztrofális rövid távú döntések esélyét.

A tudomány üzenete világos. Az emberek, mint ahogy minden élőlény alábecsülik a jövőbeli kárt. A droghasználat egészségügyi terhe valós, a társadalmi költsége pedig óriási. Így a szigorú drogpolitika igazából minket véd meg saját magunktól. 

Dolgozzunk együtt azért, hogy a jövőbeli képeslap így szóljon: „Köszönök mindent.” Ne pedig úgy, hogy „Miért? Komolyan… miért?”

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense.

Nyitókép: Christophe SIMON / AFP