Ez eldőlt: az EU végleg háborús projektté változik

Valami megváltozott. Mi, európaiak érezzük, hogy kontinensünk és különösen az Európai Unió rossz irányba fejlődik. Amikor a rendszerváltás idején vagy hazánk uniós csatlakozásakor a Nyugatra gondoltunk, „nem ilyen lovat akartunk”. Az integráció egy általános jólétet és gazdasági növekedést hozó szövetségből az utóbbi években a szemünk előtt válik háborús projektté. A NATO sem az már, ami kezdetben volt, minden a feje tetejére áll. A szervezet első főtitkára, Hastings Lionel Ismay elhíresült mondása szerint „az amerikaiakat bent kell tartani, a németeket a padlón, az oroszokat pedig kívül”. 

holott ahogy nincsenek a birtokunkban bizonyos katonai képességek, úgy nincsen megfelelően elterjedt európai digitális fizetési rendszer, számítástechnikai operációs rendszer, közösségi-­média­platform, keresőmotor és online streamingszolgáltató vagy az amerikaihoz mérhető központi érték- és árutőzsde, valamint a startup vállalkozásokat felkaroló kockázati tőke sem. 

Az a Németország, amely évtizedekig kényesen ügyelt a német–francia tandem olajozott működésére, most sorra hátrál ki a francia–német vezetésű páncélos- (MGCS-) és vadászgép- (FCAS-) projektekből, és preferálja a német gyártású vagy német vezetésű konzorciumok által gyártott fegyverrendszereket. Berlin százhúsz év alatt harmadszor építené fel a kontinens legerősebb hadseregét, amelyet vezető német politikusok nyilatkozatai alapján akár a hajlandók koalíciójával Litvánia után Ukrajnába is küldenének. Amikor Napóleon és Hitler megtámadták Oroszországot, a végén orosz katonák vonultak be Párizsba (1815) és Berlinbe. 

Nyugat-Európa általános jólétének alapja évtizedekig a szovjet, majd orosz fosszilis energia közvetlen importjára épülő üzleti modell volt, amelyet a német vezetés az 1980-as évek óta két fajsúlyos döntéssel az – alaszkai, majd a cseppfolyósított (lng) – amerikai gázzal szemben akár konfliktusok árán is preferált. Az európai ipar és lakosság legkésőbb az Északi Áramlat csöveinek felrobbantása (2022. szeptember) óta elveszítette stabil és megfizethető energiaellátását, ennek az árát az európaiak az energiaintenzív ipari termelés elvándorlásával és a rezsiköltségek minimum megduplázódásával fizetik meg. 

amelyért a munkanélküliséget hozó dezindusztrializáció és a szankciós infláció mellett immáron (a francia vezérkari főnök szavaival élve) véráldozatot is vállalna. 

Európa borúlátó 

Az EU versenyképességi kihívásai a hétköznapi emberek mindennapjait is egyre markánsabban befolyásolják. Az uniós polgárok hosszú távú jövőbe vetett hite 2025 óta mélyponton van. A Századvég Európa Projekt-kutatásában részt vevő válaszadók több mint fele úgy gondolta, hogy a következő generációk rosszabbul fognak élni nála, csaknem negyedük pedig arra számít, hogy a lehetőségek változatlanok maradnak. Azt, hogy az elit nem volt képes kezelni az orosz–ukrán háború okozta negatív percepciós sokkot, jól mutatja, hogy az európaiak évről évre egyre borúlátóbbak. 

Sokatmondó, hogy a válaszadók hosszú távú szubjektív konjunktúraérzetét még a koronavírus-járvány alatti lezárások, egészségügyi félelmek és gazdasági kihívások sem tudták olyan mértékben letörni, mint a háborúhoz társuló mélyrepülés. Az eredmények annak fényében még lesújtóbbak, hogy a Draghi- és Letta-jelentések már 2024-ben figyelmeztették a döntéshozókat az EU romló versenyképességének potenciális következményeire. Ugyanabban az évben a budapesti nyilatkozatban az uniós vezetők felszólították az Európai Bizottságot, hogy sürgősen dolgozza ki azokat az intézkedéseket, amelyekkel az unió visszanyerheti versenyképességét, és fejlődő pályára állítható. A deklaráció óta eltelt másfél évben azonban a romló tendenciát nemhogy megfordítani, de – az európaiak érzékelése alapján – megállítani sem sikerült. 

Az uniós polgárok nemet mondanak a háborús pszichózisra 

A negatív társadalmi percepciók szorosan összefüggenek azzal, hogy az uniós politikai elit az európaiak borúlátását jelentős részben meghatározó kérdésekben a problémák megoldása helyett inkább mélyíti azokat. A legkézenfekvőbb példát alighanem az EU háborúval kapcsolatos politikája jelenti. Az uniós polgárokat aggasztja a fegyveres konfliktus és még inkább annak gazdasági, társadalmi következményei, így azt várnák el a vezetőiktől, hogy a béke és ne az eszkaláció irányába mutató döntéseket hozzanak. 

Az európaiak többsége tisztában van vele, hogy ha az országa fegyvert vagy katonát küld Ukrajnába, azzal lehetővé teszi a háború elhúzódását, és annak kiszélesedését kockáztatja. Ennek megfelelően a katonák küldése vörös vonalat jelent: 

és a tiltakozók – Svédország kivételével – valamennyi tagállamban többségben vannak. 

A fegyverküldés megosztóbb kérdés. Az uniós polgárok relatív többsége 2024-ig támogató volt, de az arányok 2025-re átbillentek, és 2026-ban már abszolút többségben vannak az intézkedést ellenzők. Mostanra a fegyverküldést elutasítók tizennégy tagállamban abszolút, ötben pedig relatív többségbe kerültek. Az eredmények tükrében különösen kontrasztossá válik, hogy az uniós vezetők egy része az intézkedést magától értetődőnek veszi, és egyre többet beszél katonák küldéséről is. Szimbolikus, hogy Németország a sisaktól eljutott oda, hogy a védelmi miniszter jelezte: nem tudnak légvédelmi rakétát küldeni, mert kifogytak a felhasználható készleteik, illetve hogy az Európai Néppárt elnöke több ízben arról beszélt, európai zászló alatt vonuló német katonákat szeretne Ukrajnában látni. 

Brüsszel cserben hagyja a gazdákat 

Az európaiak kedvezőtlen várakozásait a gazdaság szereplőinek elégedetlensége is táplálja. Az egyes ágazatok képviselői közül a legtöbb sérelem talán az uniós gazdákat érte. A háború kirobbanását követően az uniós politikai elit lebontotta azokat a kereskedelmi korlátokat, amelyek védték az EU piacát az Ukrajnában koncentráltan, alacsony élelmiszer-biztonsági előírások mellett működő multinacionális agrárvállalatoktól. 

amelyeknek egyébként is súlyos kihívást okozott az energia-, üzemanyag- és nyersanyagárak elszabadulása, valamint a folyamatosan szigorodó központi szabályozások. 

A múlt évben a feszültségek tovább növekedtek. Egyrészt az Európai Bizottság világossá tette, hogy a klímapolitikája zászlóshajóját jelentő karbonárazási rendszert a mezőgazdasági termelőkre is kiterjeszti. Másrészt az EU készülő új költségvetési terveiben Ursula von der Leyen a közös agrárpolitika gyökeres átalakítására tett javaslatot, ami a gazdáknak nyújtandó támogatások drasztikus visszavágását jelentené. Von der Leyen végül tető alá hozta a régóta húzódó Mercosur-­megállapodást, ami a dél-amerikai országokból érkező terménydömping rémképét is előrevetítette. 

A gazdaszervezetek érthető módon besokalltak, és Európa-szerte tüntetni kezdtek. A tiltakozások a lakosság figyelmét is ráirányították arra, hogy a bizottság nemcsak a helyi gazdák megélhetését, de az uniós élelmiszer-biztonsági normák betarthatóságát is veszélybe sodorhatja. Nem csoda, hogy a polgárok is fokozottan elégedetlenek az unió központi intézményrendszerével: a kutatás eredményei alapján a lakosság 58 százaléka szerint az EU nem képviseli és támogatja kellő mértékben a helyi gazdákat. 

Népszerűtlen szankciók 

A Századvég 2026-os Európa Projekt-kutatása arra is rákérdezett, hogy mennyire elégedettek az európaiak azzal, ahogy az EU a háború és a szankciók kérdését kezeli. A válaszadók 61 százaléka nem elégedett az EU szankciós politikájával, és csak 31 százalék nyilatkozott úgy, hogy elégedett. 6 százaléknak nem volt véleménye, vagy nem válaszolt a kérdésre. A bizottság már a háború kitörése előtt elfogadta első szankcióit Oroszország ellen – időközben már a 21. csomag életbe léptetését készítik elő a háború kitörésének negyedik évfordulójára. Kezdetben azt remélték, hogy a korlátozások „térdre kényszerítik Oroszországot”, és azzal igazolták az intézkedések hatékonyságát, hogy „az oroszok a mosógépekből szerelik ki a félvezetőket”. Azóta már tudjuk, hogy az orosz piacról a szankciók miatt kiszoruló európai cégek helyét kínai és más beszállítók vették át. A szankciós politika megrengette a globális Dél többi országának bizalmát is az európai befektetési lehetőségek és technológia vásárlása iránt, elvégre nem tudhatják, hogy nem ők lesznek-e az ideológiavezérelt uniós politika következő áldozatai. Ezért előbb kockázatcsökkentő politikába, idővel pedig függetlenítésbe kezdenek. A vizsgált országok közül a szankciós politika mögött csak Dániában van többség, a többi tagországban a közvélemény nagy része inkább elégedetlen a szankciók és a háború kezelésével.

Ki törődik a hozzám hasonló emberekkel? 

Az Európa Projekt-kutatás arra is rákérdezett, hogy a válaszadók mennyire értenek egyet azzal az állítással, miszerint „az európai elit nem törődik a hozzám hasonló emberekkel”. Az európaiak majdnem négyötöde (71 százalék) azonosult az állítással, és csak 22 százalék érzett figyelmet és törődést az európai elit részéről. Ahogy az EU egyre inkább a globalista érdekkörök elitprojektjévé válik, úgy nő a távolság az európai emberek és a brüsszeli űrhajóban a hétköznapok felett lebegő eurokraták között. Ahogy Soros György egy három méter magas fallal körülvett birtokon lakik, úgy a bizottság épületében kialakított szolgálati lakásban élő Ursula von der Leyen sem gyakran találkozik közvetlenül hétköznapi emberekkel vagy a tömeges migráció miatt átalakuló és egyre inkább élhetetlenné váló nyugat-európai nagyvárosok problémáival. 

Az európai politikai elit hétköznapoktól és szavazóktól való elszakadását és a saját véleménybuborékján belül uralkodó arroganciáját a korábbi német külügyminiszter, Annalena Baerbock fogalmazta meg a legélesebben: „Addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig szükséges, és mindegy, hogy erről mit gondolnak a német szavazóim!” Ezt hallva nem meglepő, hogy minden tagországban többségben voltak azok, akik szerint az európai elit nem foglalkozik a hozzájuk hasonló emberekkel és az ő problémáikkal. Ami nem érdekli az európai elitet, azt az USA nemrég kiadott nemzetbiztonsági stratégiája kockázatnak tartja, és így fogalmaz: a tömeges bevándorlás és a bizottság politikája annyira megváltoztatja Európát, hogy a nyugati értékek érvényesülése veszélybe kerül, és ez megingathatja a transzatlanti védelmi szövetség stabilitását. Ezt látva jobban értjük, hogy miért csökken a mainstream pártok támogatottsága, és miért nő a patrióta és eurorealista pártoké, valamint azt is, hogy miért kellene komolyan venni az amerikai vezetők figyelmeztetéseit.

Ukrajna csatlakozása megosztja az európaiakat 

Ursula von der Leyen 2025-ben az Európai Bizottság három kiemelt prioritású célja közé sorolta Ukrajna gyorsított EU-felvételét. Azóta kiszivárogtak a bizottság tervei, amelyek az országból már 2027-re uniós tagot csinálnának, még a csatlakozási kritériumok teljesítése előtt. A törekvés érvényesítéséhez a tagállamok egyhangú jóváhagyására lenne szükség, ami – a demokratikus felhatalmazási normák teljesülése esetén – minden országban a társadalmi többség támogatását jelentené. A kutatás eredményei azonban rámutatnak, hogy a kérdés erősen megosztja az uniós polgárokat. 

A tagállamok harmadában legalább relatív többségben vannak azok, akik elutasítják Ukrajna EU-csatlakozását, az abszolút többség pedig szintén az országok harmadában támogatja az integrációt. Az ellenzők aránya Magyarországon (65 százalék), Bulgáriában (57), valamint Ausztriában (56), a támogatóké pedig Portugáliá­ban (68 százalék), Svédországban (65) és Litvániában (65) a legnagyobb. Az eredmények alapján világos: Ursula von der Leyen törekvéseinek nincs kellő társadalmi legitimitása. 

Visszatérni a párbeszédhez és az orosz energiához 

A Századvég megkérdezte az euró­paiakat, hogy mit gondolnak az unió és Oroszország diplomáciai, kereskedelmi és energetikai együttműködéséről: helyre kell-e állítani vagy sem? A válasz­adók 18 százaléka a lehető leggyorsabban helyreállítaná a kapcsolatokat. 39 százalék csak a háború végeztével, míg 29 százalék egyáltalán nem folytatná Oroszországgal az együttműködést. A kapcsolatok helyreállítását többségében támogató tagországoknál legalább négy fő mintázat azonosítható: az orosz turisták korábbi népszerű célországai (Ciprus és Olaszország); az olcsó és elérhető orosz energiára épülő termelési szektor munkahelyeit megőrizni akaró országok (Magyarország és Szlovákia); az elhibázott brüsszeli szankciók által okozott károkat enyhíteni akaró országok, valamint az Oroszországgal hagyományosan jó viszonyt ápoló országok (Bulgária). 

A magyar kormány a háború alatt is nyitva hagyja a kommunikációs csatornákat, a békepolitikát támogatja a konfliktus eszkalálása helyett. Az ma még nem látszik, hogy a magyar–­szlovák–orosz energetikai együttműködés a háború előtti európai modell maradványa, a szankciós időszak kivétele vagy a háború utáni időszak laboratóriuma. 

Kiszelly Zoltán a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány politikai elemzési igazgatója, Hortay Olivér pedig a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány Gazdasági Folyamatok Kutatóintézetének igazgatója

Nyitókép: Shutterstock