Az ördög soha nem volt olyan csinos, mint most

2020. február 27.
A szívre nevelni kell, az agyra okítani, e kettő együtt a tanítás, mondja Eperjes Károly. A napokban filmes életműdíjjal jutalmazott színművésszel régi és új filmekről, a kulturális szféra megosztottságáról, a fiatalok lelki hiányairól és Szabó István ügynökmúltjáról beszélgettünk.

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Mit szólt az életműdíjhoz?
Amikor értesültem róla, egy ideig nem tudtam megszólalni, később is csak annyit mondtam: Ennyire megöregedtem…? Rögtön az jutott eszembe, ki mindenki kaphatta volna még meg, aki nem vehette át. Kozák Andris, Páger Antal, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Latinovits, és akkor még csak a férfiakat soroltam. Ráadásul megtudtam, kikkel együtt kapom meg a díjat, így még jobban értékelem.

Papnak szánták, focistának készült, később Montágh Imre sugallatára jelentkezett a főiskolára. Igaz, elsőre rossz helyre.
Elsősorban olimpiai bajnok akartam lenni, Balczó volt a példaképem, a fociban meg persze Albert Flórián. Fehérváron futballoztam, de egy sérülés miatt három hónapra abba kellett hagynom a sportot, amikor megláttam egy amatőr színjátszói tanfolyam kiírását, és jelentkeztem. A miliő annyira megfogott, hogy ott ragadtam. Azonnal vettem pipát, nehogy kilógjak a körből, másfél évig pipáztam, a zsebem tele volt kulturális újságokkal, hogy lássák: én már művész vagyok ám. Beiratkoztam az amatőr rendezőire. A vizsga minden nyáron Zalában volt, ott találkoztam többek között Montágh Imrével. Azt mondta nekem: Szamócám, nagyon jó voltál, jelentkezz a főiskolára! Meg se fordult a fejemben, hogy a színművészetire gondolt, mivel logopédus volt. Beadtam a jelentkezésemet a gyógypedagógiára, de hála istennek, nem vettek fel. Következő nyáron megint találkoztunk a vizsgán, kérdezte: Szamócám, miért nem voltál a felvételin? Mire én: Én ott voltam, a tanár úr nem volt. Hát hova mentél? 
A gyógypedagógiai főiskolára. De hát én nem oda küldtelek! Akkor mintha angyal szállt volna át a légen… Első generációs pedagóguscsaládból jőve nem is mertem ilyesmire gondolni. Onnantól kezdve mindenáron színész akartam lenni.

Kik voltak a mesterei?
Egyes számú tanárom, akinek köszönhetem, hogy szellemileg kinyíltam, Hegedüs Géza bácsi volt a színművészetin. Mindaz, amit otthonról kaptam, az ő drámatörténet-óráján ért bennem össze. Egyik legfontosabb útravalója, ami máig elkísér: a szívre nevelni kell, az agyra okítani, e kettő együtt a tanítás. Morál és bölcselet. Ma is ezt kellene követni. Szakmailag Major tanár úrtól kaptam a legtöbbet, rajongtunk az óráiért és a vele való munkáért. Ám igazi belobbantó mesterem Taub János volt, nála teljesedett ki a Major-tanítás. Később találkoztam még egy csodás emberrel, Anatolij Vasziljevvel, rajta keresztül ismerhettem meg az orosz színház mély, elemző, szakrális lényegét.

Filmezni mikor és hogyan kezdett?
A két éve elhunyt Dömölky János vezetett be a filmezés rejtelmeibe. Kezdő színészként az Optimisták című ötrészes tévéfilmjében szerepelhettem, az a másfél év forgatás egy külön iskola volt nekem. Olyan alapokat tanított meg a filmezésben, amelyekből azóta is élek.

A legfontosabb filmemnek A Hídembert tartom. Ezt a filmet akkor is nézik majd, amikor én már rég nem leszek az élők között

A Színművészeti Főiskola után évtizedeken keresztül a legkiválóbb társulatok tagja volt, melyek voltak a legmeghatározóbbak?
Két fontos színészi otthonom a régi Nemzeti és Kaposvár volt. Harmadévben már a Nemzetiben voltam, negyedévben Kaposváron, mindkettő az ország csodája volt. Aztán alapító tagja lettem a Katonának, majd a Radnóti kiteljesedésében is részt vettem Csámpival (Gáspár Sándor – a szerk.). Mégis azt hiszem, minden társulat közül a legfantasztikusabb színészi helyzetben a Művész Színházban voltam Törőcsik Marika és Taub János vezetése alatt. Az egész társulat csodálatos volt, olyan legendás előadásaink voltak, mint az Üvöltő szelek, A hazug, a Tartuffe vagy a Szerelem a Krímben. Ha az úgynevezett szakma nem veri szét, mennyi szép előadásunk lehetett volna még…!

Hosszú évekig megállás nélkül filmezett. A filmezés vagy a színház áll a szívéhez közelebb?
Úgy vagyok ezzel, mint a szüleimmel: kit szeret jobban az ember, az édesanyját vagy az édesapját? Ugye jobb esetben mindkettőt egyformán.

Melyek a legkedvesebb filmjei?
A legfontosabb filmemnek A Hídembert tartom. Ki vagyok én, hogy Széchenyit alakíthattam? Ezt a filmet akkor is nézik majd, amikor én már rég nem leszek az élők között. A legnézettebb filmjeim a Csapd le csacsi!, a 6 : 3, A legényanya és a Hyppolit, a legtöbb szakmai díjat elnyerő pedig az Eldorádó, amiért Bereményi Géza megkapta az európai Oscarnak számító Felix-díjat is. Talán a legjobb epizódszerepem Szabó István Redl ezredes című filmjében Schorm hadnagy volt. De akárhogy kutakodom is, mindig arra jutok, hogy a legkedvesebb számomra az első Bereményi-film, A tanítványok. Azt ma sem tudnám másként csinálni.

Ma mindenhonnan azt harsogják: légy egyéniség. Holott nem egyéniséggé, hanem személyiséggé kellene válni
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés