56 perspektívái

Irány Ausztria! – Magyar menekültsorsok a szabadságharc után

2019. október 23. 14:18

Írta: Pap Lázár
„A Nyugat eladott bennünket, Kelet felfalt, de nem tudott lenyelni, a torkán akadtunk, és ott vagyunk most is. Egymást fojtogatjuk.” Egy 1956-os családtörténet a kerítés túloldaláról, avagy emlékképek arról, milyen volt Ausztriában menekültként élni a forradalom után.

Nagymamám apácának készült, hála Istennek végül meggondolta magát, tanító lett, és férjhez ment. Mindenesetre 1956 novemberében Gelénesen tanított, amikor bemondták a rádióban, hogy az országban állomásozó szovjet csapatok segítéségét kérték az „ellenforradalom” leveréséhez. Ennek ellenére hallotta az orosz tankokat bejönni az ukrán határnál.

Hat testvéréből hárman Ausztria irányába távoztak, nagyjából kétszázezer magyarral együtt. Imre a forradalom idején már végzett állatorvos volt, Mihály leérettségizett, de nem tanult tovább, Gábor pedig érettségi előtt állt. István testvérük kisgazda ifjúsági vezető volt Nyírcsaholyban még a ’40-es évek végén, de egyszer

úgy megverték a kommunisták, hogy évekre elnémult,

így ő a szülőkkel maradt.

A sikeres határátlépés után menekülttáborokban helyezték el őket a Bécstől nem messze található Schwechatban és Kammerben, innen írtak haza 1957-ben.

Ausztriát nemzetközi összefogás segítette az odaérkező tömegek fogadásában. Az adományok és anyagi támogatások mellett különböző segélyszervezetek is jelentősen megkönnyítették az emberek ellátását. Ilyen volt a First Aid for Hungary is, ami például levelezőlapokat is biztosított a magyarok számára. A logójukkal ellátott papírt Mihály és Gábor is használta.

A szervezetet az 1941-ben az Egyesült Államokba érkezett Eckhardt Tibor és Zwack Péter alapították. Eckhardt Telekinek volt bizalmi embere a háború kitörése után, s azzal a céllal indult a tengerentúlra, hogy felvegye a kapcsolatot az angolszászokkal, és ellensúlyozza a német orientációt. A forradalom kitörése után a szervezet gyógyszereket szállított a magyar kórházaknak, de egy idő után már ők is a menekültek fogadására készültek a határ másik oldalán.

 

Sajnos csak öt levél maradt ránk, így pusztán epizódokat ismerünk a menekülttábor életéből. A három testvér a schwechati szállást „diáklágerként” emlegette, ebben 260-an laktak, ami elég nagy zsúfoltságot jelenthetett. A pár hónappal későbbi kammeri levelekben már arról számoltak be, hogy

heten laknak egy szobában, ami felüdülés lehetett a korábbi körülményekhez képest.

A kosztról csupán annyit írtak, hogy „tűrhető”, illetve érkezésük után öltönyt, zakót, cipőt és alsóneműt is kaptak. A későbbiekben a ruházatot már saját maguknak kellett beszerezni egy 1000 schillinges utalvánnyal, amiből egy zakót és egy nyári ballonkabátot volt kötelező vásárolniuk.

Mivel Gábor még érettségi előtt állt, kötelező volt órákra járnia. Alapvetően a külföldön való továbbtanulásra készítették fel őket, így először csak nyelvet tanultak. Ez Gábor esetében németet és angolt jelentett, de az egyik levélből kiderül, hogy francia nyelvórákra is lett volna lehetősége. Az egyéb tárgyakat csak ezek után oktatták tömbösítve, de a megfelelő mennyiségű tankönyv hiányzott. Az érettségit végül osztrák rendszer szerint tette le.

A tanulás mellett a cserkészetet már szervezték a középiskolások körében. Emellett templomba is jártak, Gábor rendszeresen ministrált, amiről nem feledkezett meg beszámolni leveleiben. A tábor területét elhagyhatták, így Mihály alkalmi munkákat vállalt Schwechatban.

A mindennapi életet rendszeresen felbolygatták a különböző ösztöndíjas lehetőségek. A leírások alapján ez rendkívül kaotikusan zajlott, előre lehetett jelentkezni az NSZK-tól kezdve Új-Zélandon át bármerre, ahonnan felajánlás jött. Folyamatosan érkeztek a buszok, amelyek elszállították a friss elhatározás után a fiatalokat, akik

gyakran olyan helyre indultak, amiről azt sem tudták, hogy hol van.

Gábor például kinézte magának az új-zélandi Dunedin városában a vegyészmérnöki képzést, a családnak azzal indokolta a választást, hogy úgy hallotta, ott nagyon kellemes az időjárás, hasonlít a magyarországihoz. Ezen kívül felmerült még Nyugat-Németország és Franciaország is, de végül Új-Zéland felé vette az irányt, majd Ausztráliát is megjárta. Imre, a legidősebb közülük, már korábban távozott az NSZK-ba, de végül Kaliforniában telepedett le. Később csatlakozott hozzá Gábor, Mihály pedig Dél-Afrikába ment, és ott is halt meg.

Eközben nagymamám életében is változások történtek, a gelénesi iskolából elbocsátották, mert részt vett a forradalmi bizottság (ez a hivatalos iratban természetesen idézőjelben szerepel) választásának előkészületeiben, arra műsort szervezett, valamint az irányításával fogalmazták meg a 16 pontból álló „ellenforradalmi” (ez nem idézőjellel szerepelt) követeléseket. A helyzetén feltehetően az sem segített, hogy

Kádár nevének hallatára köpött egyet a meghallgatásán,

ezt a fegyelmi eljárás jegyzőkönyvéből tudjuk. Ezek után egy fél évig nem is taníthatott, így az édesapjának segített otthon a kis gazdaságban. Később egy tanyasi iskolában kaphatott csak állást.

A család életét felforgatta a forradalom, a testvérek távol kerültek egymástól, nagymamám mellet Gáborral találkozhattam még, de azóta ő sem él. Mire oda kerültem, hogy érdekeljen mi történt velük, már nem volt lehetőségem kifaggatni őket. A történetüket illene valami komoly idézettel, vagy „nagy” gondolattal zárnom. Ehhez nem kellett sokat keresgélnem, az egyik levél végén ez a mondat áll:

„A Nyugat eladott bennünket, Kelet felfalt, de nem tudott lenyelni, a torkán akadtunk, és ott vagyunk most is. Egymást fojtogatjuk.”
 

Összesen 36 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Egy aranyos sztorit mesélt egy Rómában élő magyar szakács. Bencés diák volt, ezért amikor kijutott Bécsbe, az ottani kolostorba kopogott be. Megkapta a szállást, kérdezték, éhes-e. Mondta, igen. Kapott egy nagy tál kaját, megette. Kérdezték, éhes-e még. Mondta igen. Kapott egy hasonló tálat, azt is megette. Kérdezték, enne-e még. Mondta, enne valamit, ha van. KApott egy harmadik tálat, azt is megette.

Másnap ment tovább az útjára, 10 év, Rómában karriert csinált szakácsként. Visszatért Bécsbe turistaként, gondolta, bemegy a kolostorba köszönetet mondani. Mondta kicsoda, a portás nézte, nézte: "Ja, maga a magyar?" "Milyen magyar?" "Hát, aki 10 éve megette a kolostor vacsoráját? De semmi gond nem volt, az idős atyák azóta is mesélik, milyen jó este volt, mert amikor a házfőnök látta, hogy a vacsorát megette a magyar, mit volt mit tenni, befizette az atyákat a szomszéd kisvendéglőbe, és volt egy emlékezetesen jó estéjük."

Van ettől fontosabb téma október 23-án!
No, vajon mi lehet az?
"" HVG 2019.10.23. 15:00 szerző SZENTGYÖRGYI RITA
Amíg átléphetem a határokat, nem gondolok arra, hogy máshol éljek"
Traumatizált kamaszok 1939 és 1945 közötti felnőtté válásáról, a mával való hasonlóságról készített kortárs darabot Kedves Én! címmel a KV Társulattal a számos műfajban mozgó fiatal rendező, Szenteczki Zita. Interjú.
HVG: A Horthy-kultusz újjáéledése, a náci ideológia térhódítása, a meghamisított történelemszemlélet miatt fordult a második világháború alatt íródott személyes dokumentumokhoz?

Szenteczki Zita: Nem sokkal az előtt olvastam Kunt Gergely Kamasztükrök című regényét, hogy megkeresett volna a KV Társulat. Egyrészt a szélsőséges nézetek visszatérése miatt foglalkoztatott Kunt szociológiai elemzése kamaszok naplórészleteinek a felhasználásával. Másrészt úgy éreztem, hogy az azonnal reflektáló, személyes dokumentum nagyon más történelemolvasat, mint amit a túlélők mesélnek visszaemlékezésekből, vagy amit a történelemórán tanítanak az iskolákban. A színházi változathoz a teljes naplókból, a levéltárakban, könyvtárakban fellelhető anyagokból dolgoztunk.

HVG: Mennyire képesek ezek a kamasznaplók dialógusba lépni egymással?

Sz. Z.: Öt szereplő fejlődéstörténetét kísérjük végig, egyikük az antiszemitizmus miatt lett cionista, a másik katolikus kispolgári értelmiségi, a harmadik szélsőjobboldali nézeteket valló katolikus, de van köztük kikeresztelkedett zsidó, falun élő katolikus parasztlány. Vallásilag, származásilag, földrajzilag is különböző karaktereket raktunk egymás mellé. A város és a vidék, a társadalmi különbségek, a társadalmi rétegek közötti átjárhatóság is foglalkoztatott. A kamaszok sorsában azt szerettem volna láttatni, hogy a tragédiákat nem lehet rangsorolni. Szerepösszevonásokkal kívántam érzékeltetni, hogy ezek a különböző közegekben élő fiatalok akár találkozhattak is volna."
"akár találkozhattak is volna."
És akkor a Horthy-fasiszták mindannyiukat kivégzik, ez természetes...
(Magyarország az utolsó békeévben, 1938-ban, Horthy Miklós kormányzása alatt Ausztriával megegyező nemzeti jövedelmet produkált. Mindössze 19 évvel a zsidó népbiztosok terrorja és Trianon után...)

Disszidált az, aki terror elől menekül. Vendégmunkás az, aki a külföldi szakszervezetek által már kiharcolt juttatásokat lejmolja.

Az a 200 ezer, aki elment, nagyrészt Magyarország - a háború után még megmaradt - felső intelligenciájához tartozott.
Mivel a Rajk-temetés után már nem lehetett tovább folytatni a nyílt bolsevik terrort Magyarországon, ezért a moszkovita népbiztos utódoknak - az akkori fordított előjelű, de ugyanazon Sorosoknak - halaszthatatlan célt, a forradalom és a néphatalom érdekében - ez volt a fedőszó - ennek az embertömegnek az eltávolítása jelentett.
Ausztriából való kivonulásukkor egy időben megszervezték 56-ot, hogy új szerződés alapján - maradhassanak.
Csakhogy az események a terveket felülmúlták, sokszorosan.
Végül a ruszkik maradhattak, de 200 ezer a legjobbak közül - Jánosom Kádárom szolnoki bemutatkozó beszéde után, NEM VÉLETLENÜL! - itt hagyott bennünket.
Ezzel megágyazódtak a viszonyok az Aczél-boyok előtt, ezek után taroltak mindent az országban, ahol íróasztal volt.
A vége: államcsőd, 82-ben IMF, 90-re az ország kifosztása Fekete János-formulával, majd ezt megismételve még kétszer, ami még maradt, fillérekért "eladni". Ebből épültek a 200-300 négyzetméteres vityillók, nem a "NER-lovagok, nem az Orbán-oligarchák pénzéből.
Soha nem számoltatták el az országot kiárusítókat, ha Karácsonyban egy szemernyi becsület volna, mindenekelőtt
Budapest 150 négyzetméter feletti magánépületeinek pénzügyi hátterét, a 90-es és a 2000-es évek magánépítkezéseinek természetrajzát követelné meg.
Ja, meg az akkori bankszámla-alakulásokat.
Ha már igazságot akar tenni.

Tudod, a magyar orvosok a szintén disszidált német orvosok helyére érkeznek - csak a példa kedvéért. És milyen érdekes, ilyenkor már felmerül a szabad munkavállalás szabályozása. Mindezt főnököd újságja, a 444 írta meg, még ez év januárjában. Szóval értékeld át magadban az európai értéknek tekintett szabad munkaerő vándorlást.

https://444.hu/2019/01/13/korl..

Te pedig megkérheted Gyurcsány feleségét is! Nem akárki volt az anyai nagyapja! És az nem is mendemonda. Ha már gonoszkodunk. ;)

A tények azok tények, nem vigasztal, nem keserít el, de vannak, akik saját gondolatok híján kiforgatják azokat. Mint te, aki a Mozgalom pálfordulása után nem tudod eldönteni, hogy a vörös csillagot, vagy az Árpád sávos zászlót imádd.

Csurka jól látta, kik és miért hoztak létre titeket.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés