Milyen eszmék mozgatták Napóleont?

2019. augusztus 15. 7:12

Paár Ádám
Mandiner
A most 250 éve született Napóleon élete két tanulsággal szolgál, szorosan összekapcsolódva a demokráciával: bárkiből válhat tehetsége és ambíciója révén bármilyen magas rangú közhivatalnok, államférfi; és a történelem válságos időszakában előkerülhet olyan személy, aki magához ragadja a kormánykereket. Három eszme, egy életút: a 250 éve született Napóleon nyomába eredtünk.

Napóleon: Egy életút három eszme tükrében

Vannak történelmi személyiségek, akiket már életükben vagy csodáltak, vagy gyűlöltek, de senki nem vonhatta ki magát a hatásuk alól. A most 250 éve, 1769. augusztus 15-én született Bonaparte Napóleon (franciául Napoléon Bonaparte, korzikai nyelven Napolione Buonaparte) francia tábornokra, konzulra (1799-1804) és császárra (1804-1814/15) emlékezünk.

A Napóleon-kultusz alapozásához hozzájárult Béranger, Victor Hugo, idősebb Alexandre Dumas és Stendhal. Nagy hatást tett Dosztojevszkijre: a Bűn és bűnhődés főszereplője,

Raszkolnyikov Napóleonhoz, a tízezreket föláldozó emberfölötti géniuszhoz méri a saját erkölcsét.

Balzac egy Napóleon-szobrocskát tartott az íróasztalán, amelyre azt vésette: „Amit ő nem tudott véghezvinni karddal, én véghez fogom vinni tollal”.

Napóleon nemcsak csodálatra méltó, hanem elrettentő példaként is szerepelt a 19. századi eszmetörténetben. Elismerték hallatlan munkabírását, katonai zsenialitását, fantáziáját, ám Napóleonnal császári mivoltában egy új uralkodótípus jelent meg a színen: olyan, akinek hatalmát nem a születés, az isteni legitimitás biztosítja, de még csak nem is egyszerűen a népfelség elve (amellyel egész uralkodása alatt ügyesen manipulált), hanem a népszerűség. Az amerikai Andrew Jackson elnökkel szemben az egyik bírálat az volt, hogy a kisemberekre támaszkodik, megnyitja a politikai élet zsilipjeit a „középszer” előtt, és új, afféle „amerikai Napóleon” válik belőle.

Hogy Napóleon milyen mély és tartós hatást gyakorolt, azt jelzi, hogy még az oroszországi bolsevikok is számoltak azzal: ahogyan a francia forradalom, úgy

saját forradalmuk után is felbukkanhat egy Napóleon-kaliberű személy,

egy „erős ember”, aki egyszemélyi hatalmat vezet be. Trockijban látták leginkább a potenciális veszélyforrást. Tévedtek.

Az ifjú Napóleon

Mindenesetre Napóleon élete két tanulsággal szolgált a romantikus és forradalmi nemzedékek számára, és mindkettő szorosan összekapcsolódik a demokráciával:

bárkiből válhat tehetsége és ambíciója révén bármilyen magas rangú közhivatalnok, államférfi;

és a történelem válságos időszakában előkerülhet olyan személy, aki magához ragadja a kormánykereket. A „kisember, aki bármivé válhat” az egyenlőség, a demokrácia pozitív oldala. Míg a másokat és az intézményeket, hagyományokat félretoló zsarnok arra világít rá, milyen törékeny is a demokratikus rendszer. A Napóleon-jelenség a szociálpszichológusok számára is tanulságos: az emberek többsége szívesebben azonosul egy-egy személlyel, mint a politikai, közjogi intézményekkel.

Rendhagyó módon nem az életút ismertetésével, nem is Napóleon személyiségének leírásával emlékezünk a császárra, hiszen ezekről a témákról megszámlálhatatlan könyv és tanulmány szól. A jelen írás arra vállalkozik, hogy Napóleon személyiségét és tevékenységét a francia forradalom és a korabeli eszmeáramlatok tükrében mutassa be.

A jakobinus

Napóleonnak egy korzikai nemesember fiaként kevés esélye volt az előrejutásra a katonai pályán az ancien régime idején.

Az arisztokráciához képest „alulról”, a franciákhoz képest pedig „kívülről”, a perifériáról érkezett,

ezek pedig eléggé rontották a társadalmi és katonai előrelépés esélyeit. Napóleon huszonévesen vonzódott az arisztokrácia életstílusához, ugyanakkor kedvenc írói közé tartozott Rousseau, akinek a társadalmi szerződésről vallott nézetei ekkor még közel álltak a szívéhez.

A francia forradalom emeltyűként szolgált a pályáján, mert megnyitotta előtte – és a hozzá hasonló, alulról érkezett katonatisztek előtt – a feljebb jutás lehetőségét. A francia hadseregből az emigráció, majd 1792 augusztusától a háború a koalíció ellen meggyorsította a kinevezéseket. 1791 júniusában főhadnaggyá nevezték ki, 1793 júliusában, Toulon ostrománál már tüzér alezredes, majd 1793 októberében zászlóaljparancsnoki kinevezését vehette kézhez. Napóleon, aki írói ambíciókat is dédelgetett, 1793-ban egy köztársaságpárti pamfletet írt Vacsora Beaucaire-ben címmel, amely megnyerte számára a fiatalabb Robespierre fivér, Augustin támogatását.

Robespierre letartóztatása

Napóleon fiatalon a jakobinusokhoz csatlakozott, bár kérdéses a történészek számára – főleg az életút második feléből szemlélve –, hogy jakobinizmusa mennyire volt őszinte. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Jakobinus Klub – amely összetételében többször változott a forradalom során – inkább Franciaország szegényebb, gazdaságilag periférikusabb régióit reprezentálta, szemben a prosperáló régiókra támaszkodó Gironde-dal, nem csoda, hogy fantáziáját inkább a jakobinusok ragadták meg, mint a girondisták.

Emellett nem felejthetjük el, hogy 1791 nyaráig a politikai táborok meglehetősen képlékenyek voltak, és a politikai mellett a régiós szempontok is befolyásolták az eszmei választást.

Mindenesetre

a forradalom radikalizálódása hamar kiábrándította és belenevelte a tömegektől való félelmet.

Napóleont elborzasztotta, amikor 1792. augusztus 10-én a királyi család kényszer-lakóhelyéül kijelölt Tuileriák palotát védelmező svájci gárdistákat a köztársaságot követelő ostromlók lemészárolták. Amennyiben eltekintünk a horrorisztikus részletektől, amellyel az utókor a Tuileriák ostromát követő mészárlást részletezte, a francia tiszt számára felháborító volt már az a gondolat is, hogy civilek kezet emelnek egy katonára. Képzeljük el a katonai hivatást mindennél többre becsülő kis korzikait, amint meghallotta, hogy úriasan öltözött nők rugdalták és megcsonkították a szegény svájci gárdistákat, akiknek csak a hűség volt a bűnük!

Ez a jelenet alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Napóleon később sem hatódott meg a „fegyveres nép” mítoszától, és a népfelkelésekben veszélyt látott a rendre. Amikor 1808-ban Spanyolországban és 1809-ben Tirolban a helyi lakosság gerillaháborút indított a franciák és szövetségeseik ellen, Napóleon szigorú, olykor kegyetlen rendszabályokat foganatosított. Már Egyiptomban, a kairói felkelés leverése során, amikor katonái élete forgott veszélyben, megmutatta, hogy nem fél brutális eszközökkel föllépni a felfegyverzett civil tömeggel szemben. Személyiségében volt valami a hivatásos katona lenézéséből a népfelkelő tömeg iránt.

A császári koronázás a Notre-Dame-ban

A jakobinusoktól fokozatosan a terror távolította el, a thermidoriaktól pedig az, hogy mindinkább meggyőződésévé vált: a gyenge, frakcióktól szabdalt Direktórium alkalmatlan arra, hogy megóvja a köztársaságot.

Más kérdés, hogy később maga árulta el a köztársasági államformát.

A konzervatív

Furcsa lehet, hogy Napóleon esetében konzervatív attitűdről írunk. Nem a konzervativizmus az eszmeáramlat, amellyel Napóleont azonosítani szokás. Fiatalkori jakobinizmusa a thermidori fordulat után hamar tovaszállt, és mint láthattuk, a fegyveres tömegekkel szemben nem ismert kíméletet. Az is érthető, hogy párhuzamosan azzal, ahogyan császárrá emelkedett és elhelyezte családtagjait a hatalom csúcsain, valamint megalkotott egy újnemességet – bevonva még a forradalom előtti, ci-devant („azelőtti”) arisztokraták készséges részét –, egyre kevésbé rajongott az egyenlőség jakobinus eszméjéért (az uralkodók rövidlátását mutatja, hogy pályája végéig egy forradalmárt láttak benne).

Napóleon a forradalmat is átértékelte. Igyekezett konzulként lenyesni a köztársaság túlzásait: az emigránsok büntetlenül hazatérhettek (ha akartak), megbékéltette az államot és a katolikus egyházat, visszaszorította az egyházellenességet, eltörölte a király kivégzésének népünnepélyi keretben való megemlékezését (ez elég előrelátó intézkedés volt, tekintettel, hogy hamarosan a franciák új uralkodót kaptak), megszüntette a forradalmi naptárat. Napóleon számára kulturálisan a forradalom 1792-ben befejeződött, míg

a forradalom jogi vívmányait békésen továbbfejlesztette és konszolidálta.

Következésképpen azok, akik 1793-at sírták vissza, akik nosztalgiát éreztek a sans-culotte mozgalom vagy az egyházellenes népmozgalmak iránt, elég hamar börtönben vagy deportáltak között találták magukat.

A girondistáktól a jakobinusokon át a thermidori köztársaság vezetőiig az összes addigi republikánus vezető a szuronyok és ágyúk nyelvén tárgyalt a nyugat-franciaországi, főleg a vendée-i és Bretagne-i királypárti felkelőkkel. Napóleon volt az első vezető 1793 óta, aki tárgyalóasztalhoz ült a felkelőkkel, és néhány engedmény fejében többségük békésen hazatért. Emellett tudta, hogy a hangulatjavító intézkedéseken sok múlik: végig gondoskodott arról, hogy a kenyér és bor ára alacsony maradjon. Az olcsó kenyér toposza még sok egyeduralkodónál visszatér.

A törvényalkotó államférfi

Napóleon

az ideologikus gondolkodást hibáztatta a forradalom túlkapásaiért.

1812-ben egy államtanácsi ülésen kifejtette, hogy „mindama szerencsétlenség, melyen gyönyörű Franciaországunk átment, az ideológia rovására írható. Ez az obskúrus metafizika fennkölten az okokat kutatja, és erre akarja a népek törvényhozását alapozni, ahelyett, hogy elfogadná azokat a törvényeket, melyeket az emberi szív ismeretéből és a történelem leckéiből merítettünk”. (idézi: Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Mi a politika? Szerk. : Gyurgyák János Bp., 2003., Osiris Kiadó. 303.)

Mintha csak Edmund Burke valamely híve kritizálná a túlzott észelvűséget, a szerves fejlődés és hagyományok félresöprését! Napóleon persze nem volt konzervatív, a szó politikai értelmében, de eszmeileg osztotta ekkor a konzervatívok szkepszisét az intézmények racionális átalakíthatóságával szemben. Véleményétől függetlenül ő is átalakította az intézményeket, és a paradoxon az, hogy a forradalom nélkül a sors nem emelhette volna az ország élére, minek következtében a polgári társadalom feltételeinek (Code Civil, azaz polgári törvénykönyv, nemzeti bank, Becsületrend, iskolarendszer stb.) kialakítását is másvalaki végezte volna el.

A nacionalista

Napóleon, bár 1778-tól francia iskolákba járt, huszonéves kora végéig ingadozott a korzikai patriotizmus és a Franciaország iránti lojalitás között. Sok életrajzírója kiemeli, hogy

a forradalomig lelkes korzikainak mutatkozott.

Elhatározta, hogy fölveszi a kapcsolatot a korzikai köztársaság vezetőjével, az emigráns Pasquale Paolival, és együtt fölszabadítják Korzikát. Tervezte Korzika történetének megírását, sőt egy eposzba is belefogott. Egy novellát írt, amelyben a franciák ördögszarvat viselnek: francia tengerészek hálátlanul és aljasul megkínozzák az őket megmentő derék korzikai paraszt lányát, de az apa iszonyú bosszút áll. Levelet írt az Angliában élő Paolinak, és nagyon elszomorodott, amikor az ősz hazafi nem méltatta válaszra. Egyik tanára is figyelmeztette, hogy fékezze meg Korzika iránti érzelmeit.

Paoli 1790-ben visszatért Korzikára, a francia kormány hívására. Paolit, akit egykor XV. Lajos francia király hadseregének megszállása kényszerített emigrációba, most ugyanezen király unokájának kormánya hívott vissza, megbízva Bastia kormányzóságával és a helyi közigazgatás vezetésével. A király kivégzése (1793. január 21.), majd a jakobinusok által végrehajtott puccs (1793. június 2.) mindent drámai módon megváltoztatott: a korzikai patrióták Paoli vezetésével felkelést indítottak, és Anglia támogatását kérték. A sors iróniája, hogy a XVI. Lajos nyakára hulló guillotine-bárd elvágta a Franciaország és Korzika közötti kötelékeket is, legalábbis a függetlenségpártiak számára. Rousseau-val érveltek: a legitim hatalom megszűnt, visszakerült a hatalom a néphez, mármint a korzikaiakhoz.

A francia kormányzat, amely viszont az egységes francia nép fogalmából indult ki, nem ismert el külön érdeket a nemzeten belül. Paoli most már felkereste Napóleont, csakhogy amióta a lánglelkű kadét elküldte a leveleit, a helyzet gyökeresen megváltozott: Napóleon már francia módra érzett és gondolkodott, és kifejtette, hogy Korzika érdekei azt kívánják, hogy francia maradjon. Napóleon, aki kadétként titokban a franciaellenes korzikai felkelésben való részvételről álmodott, megdöbbent, amikor Paoli és társai felajánlották a sziget koronáját III. György angol királynak. Akárhogy is, ettől kezdve

Napóleon életre-halálra összekötötte sorsát a francia nemzet ügyével.

A girondista kormány hadat üzent Európa uralkodóinak 1793-ban, egyenesen egy „új keresztes hadjáratról” szónokolva. A jakobinusok, bár eleinte – Danton kivételével – elutasították elvi és gyakorlati szempontból is a hódítást, folytatták a háborúzást „Európa zsarnokai” ellen. A honvédő háború hamar átfordult támadásba és hódításba, azzal az ideológiával, hogy „fel kell szabadítani Európát a királyok zsarnoksága alól”.

Az élet alkonyán, Szent Ilona szigetén

A republikánus államforma és eszme felsőbbrendűségébe vetett meggyőződés ötvöződött a francia gloire megvédésének-megteremtésének szándékával, és együttesen hozzájárultak az úgynevezett „kokárdás sovinizmus” kialakulásához: ahhoz a tudathoz, hogy Franciaország és a köztársaság egy, és a köztársaságnak egész Európában háborúznia kell a forradalom elveinek érvényre juttatásáért. Robespierre óva intő szavait, miszerint

„a népek nem szeretik a fegyveres apostolokat”,

hamar félretették az egymást követő francia kormányzatok, beleértve a robespierre-i diktatúrát is.

Napóleon is elfogadta fiatalon a francia nemzeteszme republikánus megalapozását. Később ez átadta a helyét a dinasztikus törekvéseknek. Mindenesetre a forradalom óta Napóleon franciaként érzett, és bár sokan Európa egyik egyesítőjeként tisztelik, nem vitás, hogy szíve 1793 óta kizárólag Franciaországért dobogott, és Korzikára legfeljebb szülőföldjére, mint Franciaország részére gondolt.

El lehet játszani a gondolattal, hogyan alakul sorsa, ha Paoli hívását elfogadva a korzikai hazafiak mór fejes zászlaját választja a trikolór helyett: valószínűleg akkor nem a francia köztársaság, hanem az angol király alattvalójaként és tisztjeként csinál karriert. Akkor viszont soha nem emelkedett volna Franciahon császárává, s nem is fejezte volna be életét egy mindentől távol eső atlanti szigeten – és ne került volna bele örökre a világtörténelembe ez a Napolione Buonaperte néven született korzikai kisnemes, s nem születnek róla életrajzok és kisebb megemlékező iratok – ez sem.

Összesen 97 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Hitler az ő példáját követve vetette be a mérgesgázt. "
Hihető, "Haitin és Guadeloupe-on " a mérgesgázzal megölt embereket apálykor egyszerűen bedobták az óceánba.
De, ha nem haragszol, lenne elgondolásod:
mit tettek ezekkel a Hitler emberei?
Mindjárt kereken 6 millióval?
Azért ez a legrátermettebb németnek is feladná a leckét...
Azt ne írd, hogy elszállították ők is az Északi-tenger partjára, és...

Napóleon nyilvánvalóan éles eszű, hatalomtecnikában, manipulálásban kiváló képességekkel rendelkezett, és látta a régi rezsim megújulási képtelenségét.
Ráadásul a rezsim "befektetése" az amerikai földrészen Angliával szemben, padlóra tette az államadósságot és nem látszott kiút, mert az Újvilágban Anglia nyert.
Franciaország ott állt leszegényedve, a tömegek pedig kiábrándultak, a helyzet kilátástalannak tűnt.
Napóleon ténykedése arra irányult, hogy bizonyítsa: Franciaország képes Európa vezetésére, új alapokon, bár ellentmondás, hogy ő maga is dinasztiát alapított.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés