Akik belülről bomlasztották a rendszert

2019. július 27. 09:05

Trombitás Kristóf
Mandiner

Van valami arcpirító pofátlanság abban, hogy a múlt rendszert a hatvanas évek elején Berlinben és a hetvenes végétől nagyköveti poszton Moszkvában szolgáló ember azt próbálja nekünk bemagyarázni, hogy ez tulajdonképpen a dolgok természetes lefolyása volt, és hát ugye ő belülről bomlasztotta a rendszert.

Olvasom a frissen megjelent Szűrös Mátyás-interjút, és őszintén mondom, nem akartam én ezzel a témával foglalkozni – mert az interjú egyébként informatív –, de amikor rögtön az első idézett mondatai azok Szűrösnek, hogy Kádárnak két bűnét nem lehet megbocsátani, mégpedig a Rajk- és a Nagy-perben vállalt szerepét, akkor azért csak kinyílik a bicska az ember zsebében. Hogyne, egy kommunista diktátornak megbocsáthatatlan bűnei csak azok lehetnek, amikor hasonszőrű elvtársaival végez, akikért sok könnyet nem érdemes hullatni, mert az események számukra kedvezőbb alakulásakor ők pontosan ugyanezt tették volna Kádárral, Rákosival vagy Gerővel.

Persze mit is állíthatna egy kommunista?

Számára nyilvánvalóan a belső kommunista leszámolások tűntek a legveszélyesebbnek,

hiszen a többiben aligha lehetett érintett a későbbiekben is. Ezek a régi, megkövesedett érzelmek még annyi évtized múltán is éreztetik hatásukat.

Egy dolgot mindenképpen Szűrös Mátyás javára kell írni; abban a tekintetben nem hazudik, hogy 1988-ban érezte meg, ennek a rendszernek végérvényesen lőttek. Kellemes beismerés ez, hiszen az opportunista, minden hájjal megkent kommunista összes jellemzője besűrűsödik eme kijelentésben: az egész pártbéli karriert csak azért vállalta, hogy legyen valaki, túl sok eszmei kötődése nem volt a rendszerhez. A ranglétrán is azért tudtak az ilyenek meglehetős gyorsasággal előrehaladni, mert morális skrupulusok nem nehezítették a dolgukat, nem évődtek feleslegesen azzal, hogy a döntéseiket miért hozzák, mennyiben használnak vagy ártanak a nemzetnek. Karriert akartak, semmi mást.

Megvetem a kommunistákat, de kétségtelen tény, hogy egy meggyőződéses kommunista gondol valamit a világról. Velejéig hibás megállapításokat tesz, de tagadhatatlanul van mögötte eszmeiség, bélyegezzük azt akármilyennek is. Egy ilyen ember mindenképpen ártalmas, ám legalább vannak elvei. Szaros, semmibe sem való elvek, de elvek.

Ezzel szemben mit mondjunk a kádárizmus tipikus karrierkomcsijaira, akik soha nem hittek semmiben és ezen meggyőződésükön a rendszerváltozás után sem változtattak? Nekik még annyi mentségük sincs, hogy monomániás módon, fittyet hányva a valóságra ragaszkodtak az eszméikhez.

A legjobb rész azonban csak ezek után jön! Szűrös Mátyás ugyanis, aki már 18 évesen belépett az MDP-be, azt állítja, hogy ő soha nem volt bigott kommunista, inkább népi baloldalinak mondta magát. Hagyjuk is, hogy

a két világháború között a népi baloldaliak jobbára kriptokommunisták voltak,

de csodálatos, posztmodern kifacsarása ez a valóságnak. Ha nem az inkriminált szavakat használjuk, hanem választunk helyettük szebben csengő, jobban elfogadható jelzőket, akkor rögtön rendben is van az egész! Hiszen a bigott kommunista, az rossz, no de aki az ötvenes években népi baloldali volt, az már valami.

Van valami arcpirító pofátlanság abban, hogy a hatvanas évek elején Berlinben és a hetvenes végétől nagyköveti poszton Moszkvában a rendszert szolgáló ember azt próbálja nekünk bemagyarázni, hogy ez tulajdonképpen a dolgok természetes lefolyása volt, és hát ugye ő belülről bomlasztotta a rendszert, azt meg csak ilyen módon lehetett, ezt el kell fogadni. Valahogy a náci rendszert belülről bomlasztó reformnácikról kevesebbet hallani. Az ember még azt hinné, hogy ebben is kettős mércét alkalmazunk.

Ahogy azt pár napja is írtam már, ha van a rendszerváltozásnak helyrehozhatatlan, soha be nem gyógyítható bűne, akkor az a szakértelem komcsi szinonimájává tétele, és ebben el nem évülő bűn terheli az MDF-et. Mert az ő vezetésükkel itt egy generáció hitte el a komcsiknak sem való komcsikról, meggyőződés nélküli kollaboránsokról, hogy ők az ország javát akarták.

Miattunk szenvedtek, miattunk vállalták ezt a megaláztatást, ami az MSZMP-ben és az egyéb helyeken történő munkát jelentette.

Szegény, szegény, jobb sorsra érdemes elvtársak!

Mint mindig, most is a végére marad a legjobb. Miután a kolléga szembesíti Szűröst azzal, hogy az alaptörvény szerint az MSZMP bűnöző szervezet volt, ott Szűrös olyan kétségbeesett mosakodásba kezd, ami azért csak jobb kedvre deríti az embert. Kérem, én csak parancsot teljesítettem, mondja a földre nézve, és valójában ő is tisztában van azzal, amit mi is tudunk: óriási szerencséje volt. Neki és az összes hasonszőrű társának, köszönhetően azoknak a paktumoknak, amelyek rögtön az elején megmérgezték a szabad Magyarország közéleti légkörét.

Kimondhatatlanul nagy szerencséje.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152257

Ajánljuk még a témában