FOMO: te is félsz, hogy kimaradsz valamiből?

2019. október 6. 7:20
Itt a FOMO, a határtalan lehetőségek közt botladozó modern ember lelki betegsége. A félelem, hogy állandóan lemaradunk valamiről, kihagyunk valamit. De tényleg elég ezért a technológiai fejlődést okolni és digitális diétát tartani, vagy érdemes mélyebben magunkba nézni?

A cikkírás előtt – szigorúan adatgyűjtés végett! – megnyitottam a Facebookot. Ha pedig lehetőséget adtam, Zuckerberg élt vele: szembecsapott a ténnyel, amit amúgy is tudtam; vannak a munkánál jobb dolgok az életben. 

Az első poszt, amit láttam, egy ismerősöm képe volt, amin egy helikopterrel pózol, a következő bejegyzés a félig-meddig baráti társaságom tengerpartról való bejelentkezése, a harmadik pedig egy programajánló a Bem Mozi vetítésére, ami egy barátnőmet érdekli.

Ha igazán őszinte vagyok, feljött egy DK-közlemény, egy Szél Bernadett videó és egy Mandiner-cikk is, de most nem erről van szó – hanem az emberekről, akik sokkal királyabb módon élik az életüket, mint én (vagy te), és az ennek nyomán bennünk megjelenő érzésről, ami szinte minden Y-generációsban munkál: a FOMO-ról.

A FOMO egy betűszó, jelentése Fear Of Missing Out, ami magyarul annyit tesz: a lemaradástól való félelem.

Ez jár át bennünket, amikor hullafáradtan igent mondunk egy programra, amihez semmi kedvünk; vagy amikor nem hagyunk ott egy bulit, ami már az első körben is szörnyű volt, mert félünk, hogy ha lelépünk, biztosan történik valami, amitől a többiek az évszázad partijában találják magukat – nélkülünk.

Ha nem vagyunk ott, bármi megtörténhet. Mi pedig kimaradunk, kirekesztettek leszünk, olyanok, akik nem értik a közös poénokat, akiknek magyarázni kell, mi miért vicces. Ezt elkerülendő mégiscsak jobb bulizni menni vagy bármit csinálni – ha van kedvünk, ha nincs. Ennek is tudható be, hogy miképpen a kutatások bizonyították, az érintettek gyakrabban számolnak be a FOMO-érzéséről esténként- illetve hétvégén (mikor máskor is lennének a jónak ígérkező programok?).

Élet FOMO-val

A technikai fejlődés és a FOMO összefügg – ez a problémamegnevezés tényleg nem létezett néhány évtizeddel ezelőtt, 2011-ben írták le először. Hasonlóan újkeletű a Nomofóbia is, ami a „no mobile phone phobia”, vagyis a telefonmentesség-fóbia. Mindkét jelenség az internethasználat negatív következménye, olykor együtt is járnak: akinek problémája van a FOMO jelenséggel, annak a nomofóbiával is meggyűlhet a baja.

A FOMO és a technikai fejlődés, a közösségi oldalak elterjedése tehát szorosan összefügg –

csatornákba bújunk, ahol látszólag minden szembejövőnek jobb,

csak mi vánszorgunk ilyen keservesen az életben. Mindezt azért, mert mi olyanok vagyunk, amilyenek. Nem elég menők, nem elég easy-és outgoingok és a többi… És a hiba persze bennünk van.

Emiatt a fals gondolatmenet miatt hisszük azt, hogy az élet tele van csodás lehetőségekkel, amik mindenki mást megtalálnak, míg mi szürke napjainkat tengetjük. Ebben a szürkeségben pedig igyekszünk nem odafigyelni arra, hogy nekünk milyen szar – koncentrálunk inkább egy barát vagy éppen egy „barát” nyaralására, esetleg egy influenszerre. Bármire, csak nem saját magunkra – így megy el mellettünk az élet.

Adódik a kérdés, hogy mégis ki az az idióta, aki bedől ennek, vagy éppen miért tesz valaki olyan dolgokat, amikhez valójában nincs is kedve.

Azért, mert a szorongás nagy úr.

Hogy kerül belénk FOMO?

Félünk, hogy lemaradunk, kimaradunk, egyedül és magányosan végezzük, Bridget Jones-ra emlékezve három-négy túletetett, kövér macskával. Látszólag torzítás, hogy a FOMO és a szociális izoláltság, egzisztenciális félelem összefüggene, valójában viszont, ha lélektani oldalról közelítünk, nyilvánvalóvá válik, hogy mégiscsak ez van. Nem a szombat esténk felől aggódunk, hanem a létünk miatt.

A pszichológia sok ponton a filozófiából építkezik, különösen igaz ez az egzisztenciális pszichológia esetében, amelynek gyökerei az egzisztencialista filozófusoknál keresendők. Az ebben a gondolatkörben mozgó pszichológusok úgy vélik, az emberi életet meghatározza néhány téma, ami mindenkit érint, amióta csak világ a világ. Tudnunk kell válaszolni kérdésekre. Például, hogy kik vagyunk, mit akarunk az élettől, mit tartunk fontosnak. A megkerülhetetlen témák és mély gyökerű félelmek listáján pedig előkelő helyen áll a halál témaköre.

Ahogyan azt Søren Aabye Kierkegaard leírta már a 19. században: amint szabadságunk van, választási lehetőségünk, döntenünk is kell, így tehát elszalasztott lehetőségek kísérnek majd utunkon, bármit is választunk.

Kierkegaard a megmondhatója: Huffnágel Pisti örökké lesz.

A döntéseink számítanak, ez pedig félelmetes – hát még akkor, ha egy kis vallásos színezetet is kap a történet, és felvetjük, hogy elszámolás is lesz a képletes kapun túl.

Az egzisztenciális pszichológia egyik kiemelkedő képviselője, Irvin Yalom így ír a témában: „Élet és halál egymástól elválaszthatatlan fogalmak; egyszerre léteznek, és nem egymás után; a halál folyton ott morajlik az élet hártyája mögött, óriási hatást gyakorolva az élményekre és a magatartásra. A halál a szorongás ősforrása, és mint ilyen a tünetek elsődleges forrása is egyben”. Az idézetet tartalmazó könyvet Yalom 1980-ban adta ki – Kierkegaard után százhuszonöt, a FOMO előtt harmincegy évvel.  Ez is bizonyítja, hogy az emberiség lelki gondjai ma is éppen azok, mint pár ezer évvel ezelőtt – maximum máshogyan, másvalamiben jelennek meg.

A FOMO hangzatos, szinte menőnek tartható: külföldi, az okoseszközöket lehet okolni miatta és úgy gondoljuk, a modern élet velejárója. Valójában pedig a FOMO egy tünet:

mindennapi szembesülés azzal, hogy meg fogunk halni,

lesz nélkülünk egy egész világ, és még működni is fog.

Amíg tehát élünk, igyekszünk megfeledkezni erről. Szeretünk valahová tartozni, szeretve és elfogadva lenni – piszok mód tud hát fájni, amikor szembesülünk vele, hogy mások milyen jól szórakoznak nélkülünk. A FOMO éppen erre a fájdalmas magányra épül: a nehéz szembesülésre, hogy önmagunk vagyunk a világban, és a természetes törekvésre, hogy tegyünk ez ellen valamit.

Ha ezzel együtt nézünk rá a FOMO-ra beismerhetjük, hogy nem az okoseszközök és közösségi oldalak likvidálása a jó megoldás. Nem jutunk sehová a tüneti kezeléssel: ha igazi megoldást akarunk, alá kell merülni, gondolkodni magunkon, a világon, szerezni egy kis önismeretet. Ha tudjuk, mit tartunk fontosnak, mik a céljaink és mi végre vagyunk a földön, máris nem fog annyira zavarni, hogy kimaradtunk egy szombat esti buliból, amihez amúgy sem volt kedvünk.

Akit érdekelne, hogy ő maga hogyan áll a FOMO-val, ide érdemes ellátogatnia!

***

Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:

A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját

A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!

A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?

A gyerekként élő felnőttekről: Miért marad meg gyereknek egyre több felnőtt? – A Pán Péter-szindrómáról

Az elmagányosodó társadalomról: A magány társadalmában élünk?

A gyerekek szorongásáról: Miért szorong a gyermek?

 

Összesen 116 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Két hete színházban voltam. Az előttem ülő 30 harmincas nő, a két felvonás alatt kb. tizenvalahányszor nézte meg a facebookját. Megáll az ész!
Két és fél órát nem tud adni magának,hogy ne legyen rabszolga.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés