Dallas: ahogy a kapitalizmust elképzeltették velünk

2019. június 29. 16:28

Paár Ádám
Mandiner
Széles magyar tömegek Nyugat- és kapitalizmusképét (de)formálta a rendszerváltás után vetített Dallas. Az elképzelt texasi vadkapitalistákról szóló szappanopera arra figyelmeztet: egy filmsorozat nagyban képes alakítani egy ország imázsát. Jó és rossz értelemben egyaránt.

Írta: Paár Ádám

 

Jelentős év az amerikai televíziózás történetében 1978: a CBS televízió ebben az évben kezdte el vetíteni a Dallas című sorozatot. Az olajvállalkozó Ewing család életéről szóló sorozat Magyarországon is egy jelentős évben, 1990-ben indult el: a rendszerváltás után így dobták be a piacgazdasággal éppen barátkozó közönséget a filmbéli gátlástalan (és valójában ilyen formában eltúlzott) texasi-amerikai vadkapitalizmus mélyvizébe.

A Dallas Főcímzenéje máig emlékezetes a '90-es években szocializálódott tévénézőknek. Ahogyan a Ewing család örök intrikusa, a pénzszerzésben és szexualitásban egyaránt gátlástalanul mohó Jockey (az eredeti sorozatban: J. R., azaz John Ross nevet viseli) sunyi mosolya, amely átfut arcán egy whisky-kortyolás előtt, emlék sokak számára.

Hogy a magyar televízió ezt a sorozatot műsorára tűzte, abban alighanem az aktuális (ezúttal észak-amerikai) kordivathoz fölzárkózás játszott közre. A privatizáció igazságtalanságai, a növekvő munkanélküliség idején ki tudja, mennyi ember azonosította a kapitalizmust a sorozatban látott szereplőkkel.

A „főgonosz”, a Larry Hagman által alakított J. R. testesítette meg sokak szemében a tipikus vadkapitalista vállalkozó archetípusát. Ez a kép nagyon messze esik Max Weber etikus vállalkozójától, de okkal vélhető, hogy

nem Max Weber ideáltípusa, hanem a televízióban minden pénteken feltűnő Jockey befolyásolta a nézők kapitalizmus-képét.

Sorra tette tönkre ellenfeleit, igaz, legtöbbjük nem volt jobb nála, csupán gyengébb. Egy-egy jó üzlet megszerzése és újabb nő meghódítása annyit jelentett számára, mint másnak fölhúzni a zokniját.

Jockey, azaz J. R. méltó utóda volt az amerikai eredeti tőkefelhalmozás korabeli, 19. századi rablóbáróinak, a Vanderbilt-Rockefeller-Morgan vonalnak. Az 1980-as években már az amerikai kapitalizmus is sokkal szabályozottabb volt annál, mint ahogyan azt a sorozatban láthatjuk. Az általa alkalmazott eszközök inkább a száz évvel korábbi állapotokat tükrözték vissza. A trösztellenes törvények (az 1890-es Sherman-törvény óta), majd az 1930-60-as évek szociális, fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi törvényei – amelyek persze mind növelték a szövetségi kormányzat hatáskörét – sokat változtattak, finomítottak az amerikai kapitalizmuson.

Texas valamiképpen a sorozat révén azonosult sokak fejében a legbumfordibb vadkapitalizmus, a pénzimádat, a szélsőséges individualizmus, a gazdagok luxus életmódja és a macsó mentalitás keverékével. Hányszor állították szembe a magyar nyilvánosságban New Yorkot és Texast, amely összehasonlításban utóbbi állam képviseli a – kicsit Németh László-s módon fogalmazva – „mélyamerikai” mentalitást: egyszóval valami olyasmit, ami zsigerileg más, mint a szabad(os)abb, multikulturális, vagy legalábbis ilyennek beállított New York.

Okkal gyanítható, hogy az összehasonlítást tevők nem a könyvekből nyerték ismereteiket, hanem a sorozat Texas-képét vették alapul: azt a világot, ahol szupergazdagok a hatalmas préri közepén, úszómedencés ranchokon laknak, cowboykalapban járnak, rodeóban gyönyörködnek, minden szép nőt megszereznek, nagy kocsikkal furikáznak, és ahol a színes bőrű legfeljebb cselédként jelenik meg, mint a ranch kiegészítő kelléke. Időnként a gazdag fiúk falun járva verekednek is,

hadd legyen még több sztereotípia a New York-i tévénézőnek a vidéki déliekről.

A Ewing-fiúk, mármint Bobby és Ray egy részben egy kocsma komplett kötekedő közönségét lerendezték.

Nem mellesleg mindenki fegyvert és csizmát visel, és persze nagyon utálja a „pinkókat” (rózsaszínűeket), a vörösökről nem is szólva. Egyszóval egy végtelenül primitív Amerika-kép, a legrosszabb sztereotípiák összessége tűnt fel. A Dallas furcsa módon (anélkül, hogy az alkotók tudták volna) nemhogy meggyengítette volna a közép- és kelet-európai több évtizedes kommunista politikai neveltetés sztereotípiáit, hanem inkább azok megerősítésére volt alkalmas.

Texasszal mai napig igazságtalan a magyar közvélemény. Texas nemcsak Jockey- meg Jeremy Wendell-kaliberű emberekből meg kartellekből áll. Az államnak erős egalitárius hagyományai is voltak. A német telepesek, akik egy időben Texas legnagyobb létszámú nem angol ajkú részét tették ki (olyannyira, hogy az I. világháborúig a német nyelv az angollal és spanyollal azonos jogokat élvezett), magukkal hozták hagyományaikat, köztük a szövetkezeti mozgalmat. Texasban alakult meg a 19. század utolsó negyedében a Nemzeti Farmerszövetség, amely a kistermelők szövetkezését hirdette (bőrszín szerinti megkülönböztetés nélkül) a nyers individualizmus helyett,

az együttműködés szellemét az „aki-kapja-marja” szabad verseny és szociáldarwinizmus helyett.

Az amerikai populizmus olyan jelentős személyiségek kötődnek az államhoz, mint Charles Macune vagy James Harvey „Cyclone” Davis. Texasból származott Lyndon B. Johnson, az elnök, aki minden elődjénél és utódjánál többet tett a szegények érdekében (kevés elnökkel volt olyan rosszindulatú az utókor, mint vele: a polgárjogi törvényt elvitatták tőle, szociális törvényeiről alig esik szó, és nyakába varrták a vietnami háborút). De a nézők értelemszerűen nem ezekkel az egalitárius, együttműködésen, szolidaritáson alapuló hagyományokkal azonosították Texast. Minthogy ilyen hagyományokat nem láthattak a Dallas sorozatban (legfeljebb Jockey öccse, Bobby és féltestvére, a farmer Ray karakterében mutatkoztak meg olykor-olykor, elmosódottan). A média nagy úr!

Sokan az amerikai típusú, westernizált kapitalizmussal szemben valamilyen alternatívát keresnek. De nem Európában keresik, holott a rajnai és a skandináv modell is példát jelenthet egy tisztességes, szociálisan érzékeny, ám a hagyományokat tisztelő változatra, és ezek legalább kontinentálisak, tehát közel állnak hozzánk. De nem, a messzi, általában „keleti” változatok iránti vágyakozás dívik! Hol a kelet-ázsiai, hol a BRICS-országok kapitalizmusát, hol az orosz kapitalizmust, hol a kis tigrisek kapitalizmusát emelik pajzsra a „keleti szél” jegyében, mint a Jockey- és Jeremy Wendel-féle figurák által lejáratódott texasi-amerikai változat ellentétét.

Manapság nagy divatja van a „westernizált”, nyugatos globalizáció és a tradicionálisnak beállított „keleti” (orosz, arab, szingapúri stb.) kapitalizmusok közötti ellentét kiélezésének. Holott a piacgazdaság mindenütt piacgazdaság, és helyi színek, díszletek nem változtatnak a kapitalizmus lényegén. Hogy a vállalkozó cowboy- vagy beduindíszletek között fölözi le a profitot, az nem sokat számít a lényeget illetően. Ahogyan az sem, hogy protestáns etikával vagy muszlim, buddhista etikával magyarázzuk a jogtisztelet, bizalom, szorgalom és takarékos életvitel idealizált értékeit, ami elméletnek szép, de a gyakorlat sokszor más:

itt is, ott is találhatunk ügyeskedést, kiskapukeresést, bizalmatlanságot,

átverést és hedonizmust a frissen meggazdagodott rétegekben.

A környezetkárosítás nem kisebb mértékű a félperiféria és a periféria rendszereiben, mint a világgazdaság centrumában, az Egyesült Államokban. Az, hogy a szegény országok, a tradicionális életvitelt folytatók kevésbé károsítják a környezetet, egy illúzió. Összességében véve, veszélyes a kultúrával érvelni egyes gazdasági modellek mellett, noha a filmek határozottan azt sugallják, hogy van egy értékhierarchia a modellek között.

Ma már az Egyesült Államokban nincs az a szabályozatlan kapitalizmus, amelyet a Dallas sugallt, és amely mára inkább a félperiféria és periféria kapitalizmusát jellemzi. A Dallas arra figyelmeztet, hogy egy filmsorozat nagyban képes alakítani egy ország imázsát. Jó és rossz értelemben egyaránt.

Összesen 50 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A Dallas pont az a kapitalizmus ami meg jo volt, ahol tehetseggel elorejuthattal mert a sok lusta tehetsegtelen eltartott nem huzott vissza.

A Dallas annak bizonyítéka, hogy a milliárdosok is ugyanolyan emberek, mint te vagy én, mint mi, egyszerűek.
Veszed?
Éppen ezért nem kell őket kritizálni-gyűlölni végképp, mert akkor magadat kritizálod.
Szoc. megfelelője: a párttitkár elvtársnak - bár sokan irigylik - valójában nagyon nehéz élete van.
Ótvaros manipuláció, az meg kiknek a szak- sőt: felségterülete?
Akik azt mondják: Miért is foglalnád el a Wall Street-et!?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés