Az úzvölgyi eseményekre

Tehetetlen düh és igazságtalanság. Megrendül az ember, valahányszor meghallgatja Bartha Mihály kilencvenöt esztendős veterán beszédét. Nem csupán azért, mert itt áll előttünk egy ember, aki megjárta a háborút, harcolt a hazájáért és odavesztek a bajtársai. Nem csupán azért, mert a sírokat, amiket gondozott, most barbár hordák módjára gyalázták meg. És nem is csak azért, mert e gyűlölet hősök emlékét, emberi életutakat tiport a sárba.

Hanem azért, mert Trianon kilencvenkilenc éve volt, és nem változott semmi. Bartha Mihály kilencvenöt esztendős, és nem változott semmi. A 20. századi ellenségeink utódai ma székelykaput döntenek. És azokat, akiket a halálba küldtek, holtukban sem hagyják méltóképpen nyugodni.

Elgondolkodtató, hogy miközben Magyarország Alaptörvénye így rendelkezik: „Kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők. Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk”, addig ukrán szomszédaink a magyar nyelv használatának jogát korlátozzák Ukrajnában.

Elgondolkodtató az is, hogy miközben Magyarország bőkezűen támogatja az itt élő nemzetiségeket, parlamenti képviseletet biztosít a számukra, állva tapsolja meg a szlovákul felszólaló képviselőt az Országgyűlésben, Szlovákia megtiltja a magyar himnusz éneklését és Stúr-szobrot avatnak fel Párkányban. 

Elgondolkodtató az is, hogy a Trianon idején még nem létező Szlovénia vezetőinek most hirtelen baja lett a magyar Trianon-emlékezettel.

Elgondolkodtató az is, hogy miközben Magyarország folyamatosan próbál jó viszonyt kialakítani és fenntartani, szövetségeket építeni a szomszédokkal, Romániában vadállatként támadnak egy temetőre, majd a román nagykövet fittyet hány a magyar külügy felszólítására. 

Klebelsberg Kuno lassan egy évszázada megalkotta a magyar kultúrfölény ideáját, és úgy tűnik, száz év múlva is utcahosszal vezetünk a Kárpát-medencében.

Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy a miénk a helyes út. Rombolás helyett építés. Gyűlölet helyett szeretet, türelem, emlékezés. Ellenségeskedés helyett együttműködés. Vandalizmus helyett kultúra. Én csupán őszintén remélem, hogy mire én leszek kilencvenöt, de lehetőleg inkább hamarabb, a felsoroltak ne történhessenek meg.