Háború és felelősség

Pontosan tudták a szövetségesek, hogy mivel jár a német megszállás – Borhi László történész a Mandinernek

2019. április 18. 7:55

Írta: Pap Lázár
„Nehezményezem – lehet így is fogalmazni –, hogy a demokratikus nyugati államok, amelyek egyébként élet-halál harcot vívtak, akárcsak az oroszok, a hitleri birodalommal, minden gondolkodás nélkül hajlandóak voltak feláldozni 800 ezer embert” – mondja Borhi László a Mandinernek. Az Indiana University történész professzorát, az MTA doktorát a szövetségesek, a németek és a magyarok felelősségi viszonyairól, valamint az állításai nyomán kialakult vitáról is kérdeztük nagyinterjúnkban.

Borhi László történész (1961) az ELTE Bölcsészkarán, történelem angol nyelv és irodalom szakán diplomázott, egyetemi doktor (1993), a történelemtudomány kandidátusa (MTA, 1999), majd az MTA doktora lett (2012). Borhi az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársa, valamint hosszú évek óta az amerikai Bloomingtonban az Indiana University professzora.

A német megszállás 75. évfordulóján az Index.hu-n jelent meg Borhi László A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal című írása, amely a nagy olvasottság mellett komoly vitát generált történészek körében.

Borhi kutatásaira Laczó FerencUngváry Krisztián és Gellért Ádám történészek is reagáltak, majd az Index interjút is készített Borhi Lászlóval a reakciók kapcsán.

Erről a vitáról, Horthy felelősségéről, a német megszállás emlékezetéről, az állóvíz felkavarásáról és a történész szerepéről is kérdeztük nagyinterjúnkban az Amerikában tartózkodó Borhi Lászlót.

Interjúnkban elmondja:

–  egy ki nem provokált nagyhatalmi megszállást hajtottak végre a németek;

– Sztójaynak és Horthynak ugyanakkor megvan a maga felelőssége az utána történtekért;

– az amerikaiak nem készítették el a békefeltételeket, mert ez nem is volt különösebben céljuk;

– a britek cinikus politikát folytattak;

– 1942 nyarától tisztában voltak a szövetségesek azzal, hogy a németeknek célja volt az európai zsidóság kiirtása;

– azzal van baja, hogy a kollégák átpolitizálják a vitát;

– Ungváry Krisztiánnak pedig azt üzeni, a felvetéseit beszélje meg Eisenhowerrel.

***

Borhi László

Mennyire van benne a köztudatban a német megszállás jelentősége?

Azt, hogy mennyire van benne a köztudatban, én nem tudom megítélni. Azt mindenesetre mondhatom, hogy a történelmi jelentőségéhez képest furcsa, hogy nagyon régóta nem született róla szakmonográfia: majdnem hogy egy lábjegyzet ez a történetírásban. Mindenki természetesnek veszi, hogy megszálltak a németek, hiszen mindenkit megszálltak, hozzánk is bejöttek, mondjuk nem csak látogatóba. Azt gondolom, kevésbé van benne a köztudatban, mint kellene vagy mint lehetne. Mindenesetre a jelentősége óriási,

a magyar történelem legsötétebb korszakát vezette be a német megszállás.

A német megszállást a Horthy-korszak „természetes következményének” tartja, vagy különválasztaná attól?

Ez nem lehet semminek a „természetes következménye”, nem következhet semmilyen korszakból. Ez egy ki nem provokált nagyhatalmi megszállás volt, amelynek eredményeként a törvényes magyar miniszterelnöknek bujdokolnia kellett a török követségen, onnan pedig koncentrációs táborba deportálták. Ez nem egy természetes dolog, nem lehet egy organikus fejlődés következménye. A történelem nem egy út: ez egy borzasztó metafora, az út egy egyenes vonalú valami, a történelmet így látni tévedés és redukcionista szemléletmód. Borzasztóan leegyszerűsíti azt, amit történelemnek hívunk.

A német megszállás egy cezúra volt, minden megváltozott utána.

Ezért kellett leváltani az akkori magyar miniszterelnököt: tudták, hogy németellenes volt. Ezek után a németek hathatós segítségével jutott hatalomra a magyar politika legaljasabb garnitúrája, amely lelkesen hajtotta végre a deportálásokat német irányítás alatt. Német segítség nélkül viszont ők nem kerülhettek volna a hatalom közelébe. Horthynak nem volt szándéka ezeket hatalomra juttatni. 1942-ben Bárdossy Lászlótól is a német függőség miatt szabadult meg. Kezdett nyilvánvaló lenni, hogy nem szabad Németország mellett befejezni a háborút. Bár arról is van adat, hogy már Bárdossy elkezdte előkészíteni a tárgyalásokat a szövetségesekkel.

(Forrás: Bundesarchiv/Wikipedia)

Az „utolsó csatlós” kép mennyire él a köztudatban? Kell ezen változtatni, lehet egyáltalán?

Elég erősen él. De azért módosult a kép egy kicsit már akkor, amikor Juhász Gyula történész elkezdte pedzegetni, hogy Magyarország ki akart szállni a háborúból. A magyar közvélemény és a történetírás is alapvetően úgy kezelte, hogy Horthy és Kállay valójában csak félszívvel akartak kiugrani a háborúból, vacilláltak, hintapolitikát folytattak; végül pedig elrontották a lehetőséget, hogy átálljanak a szövetségesek oldalára, amit például Románia meg tudott ragadni. Csak hozzáteszem, hogy Románia stratégiai helyzete egész más volt, mint Magyarországé. Antonescu is a nyugatnak akarta elsősorban megadni magát, csak akkor kezdett a szovjetek felé fordulni, amikor a vörös hadsereg elérte Romániát.

A briteket és az amerikaiakat pedig ugyanúgy nem érdekelte a román ajánlat egészen 1943-ig, mint a magyar,

pedig Antonescu gazdasági koncessziókat is ígért. A magyarok is felajánlották a hadsereg átállását. Utólag könnyű tudni, amit akkor nehezebb volt, hogy ennek reális esélye nem volt, hiába voltak elképzelések arról, hogy célszerűbb lenne ez az irány. Roosevelt környezetéből Adolf Berle volt az, aki külügyi államtitkárként sürgette az elnököt, hogy vegye figyelembe a román, bolgár és magyar megadási szándékot. Ha ezek az országok kiugranak, akkor Németország a balkáni fronton összeomlik, de erre nem volt különösebb fogadókészség. A Quebec-konferencián dőlt el, hogy balkáni partraszállás nem lesz. Érdekes, hogy Teheránban még Sztálin vetette fel ezt, de valószínűleg taktikázott: hallani akarta, hogy erre nem fog sor kerülni. Sztálin terveibe nem illett volna bele, hogy a Duna-medencében megjelenjenek az angolszászok.

A determináltság és a kényszerpálya hangoztatása nem járhat-e azzal a következménnyel, hogy utólagosan felmentünk embereket?

Ez jogos kérdés, fel is kell vetni.

Semmilyen felelősséget nem vesz el a Sztójay-kormányzat és Horthy felelősségéből sem,

hogy hagyta a magyar zsidóságot deportálni. Horthy hozzájárult ehhez, nem tett ellene semmit. Azért azt hozzáteszem, hogy pontosan nem tudjuk, mit mondtak a németek. Volt egy fontos megbeszélés Sztójay és Kaltenbrunner között. Kaltenbrunner volt a német biztonsági szolgálat vezetője, a Harmadik Birodalom egyik legbefolyásosabb és legveszélyesebb figurája. Végül Horthy hallgatólagos jóváhagyásával zajlott le a magyar holokauszt. Felmerült, hogy háborús bűnösként felelősségre fogják vonni: az Egyesült Államok 1945-ben megkérdezte a Szovjetuniót, hogy kérik-e Horthy kiadatását, de Sztálin válasza az volt, hogy nem.

(Forrás: Bundesarchiv/Wikipedia)

Mi volt az oka Sztálin döntésének?

Csak találgatni lehet. Az én találgatásom az, hogy Horthy olyan népszerű volt Magyarországon, hogy a nyilvános perre vitelét kockázatosnak tartották. Horthy meg akarta adni magát, írt egy levelet is Sztálinnak. Olyan figura is lehetett volna, akit az oroszok felhasználnak. Visszatérve az eredeti kérdésre, a holokauszt végrehajtásában való magyar felelősséget nem csökkenti a kényszerpálya. Viszont ha egy sakkjátszmára gondolunk, akkor mindkét fél lépteti a bábuit. Valamelyik fél a sakkjátszma egy pillanatában kerülhet olyan helyzetbe, hogy a királynak nincs lehetősége hova lépni: ez nem azt jelenti, hogy nem volt ágens, nem voltak szándékai, lehetőségei. Ez a metafora segít megérteni, milyen helyzetbe került Magyarország 1942 után. Randolph Braham felvetette, hogy jobb lett volna a fenekünkön ülni és nem csinálni semmit, kiszolgálni Hitlert és akkor nem jönnek be.

De volt egy másik szempont is: ha Németország elveszti a háborút –

márpedig Horthy nem volt hülye, számára is kiderült viszonylag hamar, hogy Hitler nem nyeri meg a háborút

–, akkor jöhet egy újabb tragikus békeszerződés, egy trianonihoz hasonló békediktátum. Tudták, hogy ha Hitler tudomást szerez a kiugrási szándékról, akkor jön a német invázió, aminek tragikus következményei lesznek. A magyarok azt mondták, amint ideérnek az angolszász csapatok, megadjuk magunkat. Hozzátenném még: nem igaz, hogy orosz irányban nem volt béketapogatózás. Ugyanazt a választ kaptuk 1943 őszétől, mint az amerikaiaktól és a britektől, hogy a kiugrást azonnal végre kell hajtani, hiszen ezek után megbüntetik a Hitler oldalán maradó országokat.

Az amerikai vezérkarban viszont ekkorra már megvolt a döntés, hogy a kiugratást végre kell hajtatni. A sakkjátszma eljutott oda, hogy az egyik fél bárhová lép, akkor matt helyzetbe kerül. A békefeltételek egyébként sikeres kiugrás esetén sem lettek volna kedvezőbbek.

Vannak irataim arról: a magyarok elfogadták, hogy semmilyen politikai és területi követelést nem támasztanak.

A németek viszont tudtak a Törökországban zajló szövetségesekkel folytatott tárgyalásokról.

(Forrás: Bundesarchiv/Wikipedia, Nyilaskeresztes szakasz menetel a Szent György utcában egy német „Királytigris” mellett, 1944 október közepén)

Az, hogy a magyar állam nem lép fel területi és jogi követelésekkel, azt jelentette, hogy a bécsi döntésekkel, illetve a kárpátaljai és a délvidéki bevonulásokkal szerzett területekről is lemondtak volna?

Ez nincs kifejtve, egyszóval ez azt jelenti, hogy a magyar fél 1944 februárjára elfogadta a feltétel nélküli megadást. Ezt az elvet 1943 januárjában fogadták el, hogy Sztálin ne egyezzen meg Hitlerrel. 1943 decemberében Bakách-Bessenyey György, aki a magyar állam megbízottja volt Svájcban, ifjabb Horthy Miklóstól és Ghyczy Jenő külügyminisztertől táviratban megkapta azt az üzenetet, hogy Magyarország a jelre vár a kilépés megkezdéséhez. Az amerikai hírszerzés, az OSS, a magyar fél amerikai tárgyalópartnere 1944 elején keletkezett feljegyzése szerint a magyarok a törökországi tárgyalások eredményeként „lemondtak minden politikai és területi követelésről.”

Az amerikaiak viszont nem készítették el a békefeltételeket, mert ez nem is volt különösebben céljuk.

Egy 20. századdal foglalkozó történész, aki olyan eseményeket kutat, amelyek akár személyesen is érintik az embereket, maradhat csupán történésznek? Nem fog akarva-akaratlanul átcsúszni egy másfajta szerepkörbe?

Van kollégám, aki a 17. századról írt egy kiváló könyvet és őt is érték politikai vádak. A mi térségünk ilyen: itt a történelem, ha valaki nagyon akarja, akkor politika. Nézzük meg Lengyelországot, nemzetközi politika lett a lengyel emlékezetpolitikából, ha az elmúlt hetek eseményeit megnézzük. Hol van olyan ország az Elbától keletre, ahol a történelem nem politika? Minél közelebb kerül az ember a jelenhez, annál inkább kell azzal számolnia, hogy átpolitizálják, amit mond. Kosáry Domokos erről azt mondta: ami 1789 után történt, az nem történelem, hanem politika.

(Forrás: Fortepan, 1944, Budapest)

Ön mit gondol erről, ez természetes, vagy ez ellen küzdeni kell?

A kettő nem zárja ki egymást: történészként próbálok ez ellen küzdeni, de nem fogok vele semmilyen sikert elérni. Aki eddig politikaként látta és hitvitát folytatott, ezután sem tesz majd másképpen.

Amivel bajom van, hogy kollégák is átpolitizálnak egy ilyen vitát.

Az, hogy a közvélemény miként kezeli, az egy adottság, igyekszem tenni ellene, de sok illúzióm nincs. Akkor van baj, ha tudatosan átpolitizálnak és olyan állításokat adnak egy kolléga szájába, amelyek soha nem hangzottak el.

Megemlíteném egyébként, hogy van német emlékezetpolitika is, ami óriási anyagi eszközöket fektet az ágazatba, olyan anyagi eszközöket, amilyeneket mi nem tudunk. Ennek az a jól kitapintható iránya, hogy igyekezzenek kimutatni: a helyi kollaboránsok nagyon sok mindenért felelősek. Ez igaz is, rengeteg kutatás van, ami bizonyítja, hogy nem csak a magyar, hanem litván, lett, ukrán, lengyel kollaboránsok is sokat tettek azért, hogy minél nagyobb lehessen a német népirtás. Viszont nem szabad, hogy ez paródiává váljon, és azt mutassa, hogy a németek csak passzív résztvevők voltak, akik ide csak „sakkozni jöttek”. Ez történelemhamisítás lenne. Fontos megtalálni a helyes egyensúlyt, ne felejtsük el a magyar kollaborációt, de nem lehet olyannal kollaborálni, ami nem létezik.

(Forrás: Fortepan, 1944, Lengyelország, Oświęcim az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor)

Moralizálhat egy történész, vonhat le morális következtetéseket?

Ez már talán ízlés kérdése is. A történész is ember: senki sem állította, hogy a történelmet gépek írják, vannak érzelmeik, amelyek átsütnek akár akadémiai értekezéseken is. Gondolom, arra utal, hogy nehezményezem – lehet így is fogalmazni –, hogy a demokratikus nyugati államok, amelyek egyébként élet-halál harcot vívtak, akárcsak az oroszok, a hitleri birodalommal,

minden gondolkodás nélkül hajlandóak voltak feláldozni 800 ezer embert.

Válasszunk két dolgot külön: a szándékot az eredménytől. Azt, hogy valóban az angolszászok politikájának eredménye vagy részben a következménye volt-e a német megszállás, most tegyük félre. Az, hogy a szándék egyértelmű, arra nagyon sok bizonyítékom van, ezeket már publikáltam a Nagyhatalmi érdekek hálójában című könyvemben is. Azóta a kezembe kerültek olyan iratok, amelyek még inkább alátámasztják ennek a politikának a cinizmusát brit részről. Pontosan tudták, hogy mivel jár a megszállás. 1942 nyarától tisztában voltak a szövetségesek azzal, hogy a németeknek célja volt az európai zsidóság kiirtása.

Valamelyik bírálóm a szememre vetette: miért probléma az, hogy az ellenség lakosságának sorsát nem vették figyelembe, hiszen háború volt, illetve miért emelem ki a zsidókat. Valóban estek áldozatul milliószámra nem zsidó európai emberek Hitler politikájának,

de nem volt cél az összes magyar, ukrán, francia és még sorolhatnám, kik kiirtása.

Nem folytattak ellenük szisztematikus népirtási politikát. Ez 1944-ben az angolszász fővárosokban és Moszkvában is minden bizonnyal világos volt. Ezt nem lehet felvetni?

Nehéz szembenézni a múlttal és az illúziók szertefoszlásával is. Az Index-cikkem egyik utolsó mondata mindenki figyelmét elkerülte: „E több millió zsidó sorsa csak kevés figyelmet keltett a világ többi részében, amelyet jobban érdekeltek a háború nagyobb kérdései”. Ezt persze nem én mondom, hanem egy idézet az OSS 1944 októberében készült feljegyzéséből, amely azt indokolja meg, hogy a szövetségesek miért hagyták figyelmen kívül Horthy a még életben maradt zsidókra vonatkozó ajánlatát. Ugye úgy kalkuláltak, hogy 10 vagy 15 hadosztályt kell kivonni Nyugat-Európából.

Ha Ungváry Krisztián úgy gondolja, hogy ez kevés, akkor beszélje meg Eisenhowerrel.

Az, hogy ő egy karosszékből mit mond, irreleváns. Az számít, hogy ők mit gondoltak, és nekik megérte 10 vagy 15 hadosztály. A zsidókat a szövetségesek szabadították fel, de ez nem volt háborús cél. Kellett volna, hogy az legyen? Nem tudom!

Úgy érzi, sikerült az írásaival felkavarnia az állóvizet, elindítania a diskurzust a témában?

Nagyon sok ember olvasta a cikkeket, melyek kapcsán tudományos konferenciát szerveznek majd májusban, ahol a szövetségesek magyarországi politikája, illetve a német megszállás kerül majd terítékre. Én is meg fogok szólalni, és olyanok is, akik nem értenek velem egyet, vagy csak részben. Lehet, hogy vannak pontok, ahol én tévedek, de megalapozottnak érzem a szöveget. Sokan értették, amiről írok. A történészek ne csak egymásnak írjanak. Van természetesen a szakmának egy belső mechanizmusa, aminek a szakmai kritika elengedhetetlen része, de nem szabad magunkat bezárni ebbe a dobozba. Nehéz elképzelni a történetírást olvasóközönség nélkül.

Összesen 201 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A bécsi döntésekkel Hitler 'elkötelezte' Magyarországot, de nem annyira, hogy belső viszonyaiban is rákényszerítse akaratát. Ez néhány év haladékot és sokak számára az életet jelentette.

A szövetségesek mögött álló tőkés csoportoknak üzlet volt a háború, ahogy a hidegháború is.

Mikor vonták felelősségre az USA-t a ledobott két atombombáért, amely felért egy népirtással?
https://tortenelemtanulas.blog..

Annak a Szovjetuniónak a katonai teljesítményére gondolsz, amelyiken végigrohantak volna a németek, ha nem kapnak elegendő hadianyagot az amerikaiaktól?

Válaszok:
Karvaly | 2019. április 18. 14:43

"A háborút nem az amerikai/brit stratégia nyerte meg, hanem a Szovjetunió katonáinak teljesítménye."

Ami a világháborút megnyerte, az az amerikai termelés volt.

Válaszok:
Box Hill | 2019. április 18. 17:04

Borhi látóköre éppen hogy túlterjed a magyar zsidóság sorsán.
Próbál tágabb, teljes körű összefüggés-rendszerben gondolkodva magyarázatokat, ill. előtte mozgatórugókat keresni.
Szakályék kutathatnak az amerikai dokumentumokban?
A kutatás joga mindenkit megillet, ám Borhi tisztességes hozzáállásához sem férhet kétség, amiért grat. neki.

Akik a háború fegyveres részét megnyerték, azok az NKVD kivégző különítményei voltak:
Idézem egy vöröskatona, Nyikoláj Nyikulin gyalogos veterán emlékeit.

„Annak érdekében, hogy egy rendezetlen és kiképzetlen katonatömeget ellenőrzés alatt tudjanak tartani, a harcok előtt kivégzéseket tartottak. Elgyengült, majdnem haldokló katonákat, vagy azokat, akik véletlenül mondtak valami szovjetelleneset, vagy alkalmanként dezertőröket használtak erre a célra. Az alakulatot U alakban felsorakoztatták és a szerencsétleneket kegyetlenül lemészárolták. Ennek a „megelőző politikai munkának” eredményeként a félelem az NKVD-től és a kommisszároktól nagyobb volt, mint a németektől.
Ha támadás közben valaki megfordult, a feltartóztató különítmény lelőtte. A félelem késztette a katonákat, hogy előre menjenek meghalni. Pontosan ez volt az, amire a mi bölcs Kommunista Pártunk, a győzelem szervezője, támaszkodott.
Természetesen a kivégzések folytatódtak minden sikertelen támadás után. Ha egy ezred parancs nélkül meghátrált, a feltartóztató különítmények nehézgépfegyvereket használtak ellenük.”
A feltartóztató különítményeket egészen 1944 októberéig használták.
Forrás: Vadim J. Birstein: SMERSH, Stalin’s Secret Weapon (Szmers, Sztálin titkos fegyvere), Biteback Publishing, 2011, 135.old.

A Szövetségeseknek sem a 600,000 sem más zsidók nem számítottak (csak jóval a háború után kezdték a témát felhasználni egyéb hadicélok takarására):
A Bermudai Konferencia, 1943. április 19-30 között, foglalkozott az Európában üldözött zsidók befogadásáról. Sem az USA bevándorlási kvótája, sem a palesztinai angol mandátum zsidókra vonatkozó bevándorlási tilalma nem változott általa.

Scott Lucas (Dem.) amerikai delegátus például összegezte az amerikai State Department és az angol Foreign Office véleményét, miszerint a zsidók nagyarányú kivándorlása nagy veszélyt jelentene. „Ha a megkeresések Németország felé a zsidók kiengedéséről túl erősek lennének, akkor esetleg pont az történne. – mondta. Hozzátette: „Hitler esetleg kihasználná a lehetőséget a 100,000 zsidó határon való áttételére vagy arra, hogy bejelenti: egy bizonyos napon egy bizonyos kikötőbe küldené a százezret, ahonnan hajóitokkal elszállíthatjátok őket.”

Forrás: David S. Wyman: The Abandonment of the Jews, America and the Holocaust, 1941-1945 (A zsidók magukrahagyása), The New Press, 1998, 356.old.

Horthy megpróbálta azt, hogy ez ne importálódjon Magyarországba, mert a kommunizmus pont a saját állampolgárok elleni hadviseléssel kezdődik:
A szovjet kommunisták halálteljesítménye a következő korszakok végére, göngyölve:

A polgárháború idején 1922 végére: 3,284,000
A NEP korszak 1928 végére: 5,484,000
A kolhozosítás, éhhalál 1935 végére: 16,924,000
A Nagy Terrorral 1938 végére: 21,269,000
A sztálini foglalással 1941 közepéig: 26,373,000
A világháborúval, 1945 közepéig: 39,426,000
A háború után 1953 végéig: 55,039,000
A poszt-sztálinista kor 1987 végéig: 61,911,000

Forrás: R. J. Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.

Innen látszik, hogy például Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.

Nem csak Molotov által 1940 őszén, hanem maga Sztálin 1939-ben:
Sztálin beszéde 1939. augusztus 19-én (négy nappal a Molotov-Ribbentrop paktum aláírása előtt) a Politbüró és a Komintern vezetői előtt:

„A háború vagy béke kérdése számunkra kritikus fázisba ér. Ha Franciaországgal és Nagy-Britanniával kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötünk, Németország lemond Lengyelországról és „modus vivendit” fog keresni a nyugati hatalmakkal. A háború elhárul, de a továbbiakban az események a Szovjetunió számára veszélyes fordulatot vehetnek. Ha elfogadjuk Németország ajánlatát, hogy megnemtámadási egyezményt kössünk vele, Németország természetesen megtámadja Lengyelországot és Franciaország, valamint Anglia beavatkozása e háborúba elkerülhetetlenné válik. Nyugat-Európában mindez komoly elégedetlenséget és forrongást vált majd ki. E feltételek mellett nagy esélyünk lesz arra, hogy kívül maradjunk a konfliktuson és bízhatunk előnyös hadba lépésünkben.

Az utóbbi húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy Európában egy kommunista mozgalom békeidőben nem képes akkora erővel rendelkezni, hogy ott a bolsevik párt hatalomra juthatna. E párt diktatúrája csak egy nagy háború eredményeként lehetséges. Választani fogunk és választásunk kézenfekvő. El kell fogadnunk a német ajánlatot és udvariasan vissza kell küldenünk az angol-francia küldöttséget. Közvetlen hasznunk, amelyre szert teszünk, Lengyelország megsemmisítése lesz – egészen Varsó előteréig, beleértve az ukrán Galíciát.
Németország teljes cselekvési szabadságot biztosít számunkra a balti országokban és nem ellenzi, hogy Besszarábia visszatérjen a Szovjetunióba. Kész arra, hogy befolyási övezetünkbe engedje Romániát, Bulgáriát és Magyarországot. Nyitva marad Jugoszlávia kérdése… "

A ruszkik, miután a történelemben először közös lett a határunk, ránk is ki akarták terjeszteni a hullagyártásukat:
A szovjet kommunisták halálteljesítménye a következő korszakok végére, göngyölve:

A polgárháború idején 1922 végére: 3,284,000
A NEP korszak 1928 végére: 5,484,000
A kolhozosítás, éhhalál 1935 végére: 16,924,000
A Nagy Terrorral 1938 végére: 21,269,000
A sztálini foglalással 1941 közepéig: 26,373,000
A világháborúval, 1945 közepéig: 39,426,000
A háború után 1953 végéig: 55,039,000
A poszt-sztálinista kor 1987 végéig: 61,911,000

Forrás: R. J. Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.

Innen látszik, hogy például Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.

A tényállás az, hogy Magyarország határán 1941. júniusában a 12. szovjet hadsereg állt, amely hegyivadász hadsereg volt, ahol mögöttük síkság helyezkedett el, amin nem érdemes hegyivadászkodni.

A csehek különösen nagy szövetségesek voltak:

1941 áprilisában volt, amikor Churchill és a csehszlovák emigráns kormány elnöke, Edvárd Benes, meglátogatták a leamingtoni katonai bázist, ahol a csehszlovák hadsereg maradéka gyakorlatozott. A csapatok szemlézése alkalmával Churchill szomorúan megjegyezte: „Kétezer ember – ennyi maradt egy másfélmilliós hadseregből.”

Forrás: W. Averell Harriman: Special Envoy to Churchill and Stalin 1941-1946 (Egy rendkívüli követ Churchillhez és Sztálinhoz), Hutchinson of London, 1976, 58. old.

A harmadik képen a katona nem magyar. Nem is merték feliratozni.

Honnan veszed azt, hogy kétszer annyi?
A németek feletti katonai győzelem árát a vöröskatonák fizették, akiket belehajtottak a tűzbe a komisszárjaik. A keleti-front katonai mérlege ugyanis 27 millió szovjet áldozat a 3 millió tengelyhatalmi áldozattal szemben. Tehát 9:1 az arány, köszönhetően a kommunista hadvezetésnek.

“A 27 milliós szovjet háborús halottat minimumnak kell venni mint katonai veszteséget, ellentétben a 2,416,784 halottal és eltünttel a német oldalon, ahol ez a kategoria a hadifoglyokat is tartalmazza, akik közül néhány végül is élve visszakerült a Gulagról.”

Forrás: John Mosier: Deathride, Hitler vs. Stalin: The Eastern Front (Halállovaglás, Hitler és Sztálin egymás ellen: a keleti front), 1941-1945, Simon and Schuster, 2010. XIII. fejezet, Végkövetkeztetés: hamis győzelmek, helytelen vélekedések, 338.old.)

(A tengelyhatalmak általam becsült 3 milliója a fenti németekre vonatkozó szám kiegészítése a finn, szlovák, magyar, román, olasz, stb veszteségekkel.)

A németek totális háborúja csak Göbbels 1943. február 19-i beszédével kezdődött. A szovjetek meg már a Barbarossa előtt jóval totális alapon álltak. Tehát évekkel korábban.

Ha Sztálint szocialistának lehet nevezni, akkor szövetsége Hitlerrel még a részleteket illetően is jogos:

Egy Cambridge-i egyetemi docens, George Watson könyvének The Lost Literature of Socialism (A szocializmus elfeledett irodalma) címoldalán négy idézet van. Az egyik Hitlertől származik: How, as a socialist, can you not be an anti-Semite? Azaz: Mint szocialista, hogy lehet valaki nem antiszemita? (Cambridge, 1998)

Hitler pártjának a teljes neve természetesen: Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt.

Nem esel az általánosítás bűnébe?
És az ok és az okozat felcserélésének bűnébe?
Esetleg a kettős mérce alkalmazása gazemberségébe?

Titó kommunistáit az angolok azért kezdték támogatni a szerb nacionalistákkal szemben, mert a kairói kémközpontban, ahol Jugoszlávia hírszerzése összpontosult, egy Klugmann nevű zsidó kommunista meghamisítva küldte tovább Londonnak a híreket.
Forrás: Michael Lees: The Rape of serbia, The British Role in Tito's Grab for Power 1943-1944 (Szerbia megerőszakolása, az angolok szerepe Titó hatalom megragadásában), Harcourt, Brace and Jovanovich Publishers, 1990.

Mire alapozod megállapításaidat?
Mert én forrásművekre:
A Szovjetunióbeli kommunisták áldozatai: 61,911,000 lélek. Forrás: R. J. Rummel: Lethal Politics, Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Halálos politizálás, szovjet népírtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publishers, 1990. www.hawaii.edu/powerkills/NOTE5.HTM

Népi Kína: 73,237,000 áldozat. Forrás: R. J. Rummel: China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder since 1900 (Kína véres évszázada, népírtás és tömeggyilkosság 1900 óta), Transaction Publishers, 1991. Továbbá Rummel korrekciója, 2005-ben. Forrás: www.hawaii.edu/powerkills/NOTE5.HTM

A továbbiak forrása: Chris Banescu: The Communist Holocaust, www.orthodoxytoday.or./blog/

A koreai kommunisták áldozatai: 3,163,000 lélek.
A kambodzsai kommunisták áldozatai: 2,627,000 lélek.
Az afghanisztáni kommunisták áldozatai: 1,750,000 lélek.
A vietnámi kommunisták áldozatai: 1,670,000 lélek.
Az etióp kommunisták áldozatai: 1,343,610 lélek.
A jugoszláv kommunisták áldozatai: 1, 072,000 lélek.
A Mozambique-i kommunisták áldozatai: 700,000 lélek.
A román kommunisták áldozatai: 435,000 lélek.
A bolgár kommunisták áldozatai: 222,000 lélek.
Az angolai kommunisták áldozatai: 125,000 lélek.
További kilenc országban a kommunisták áldozatainak száma 100,000 vagy annál kevesebb.

Ez összesen 148,705,610 idő előtt, erőszakkal elpusztított élet.
Erre jön az életbenhagyott megnyomorítottak száma.

Viszont:
A Wehrmacht tele volt zsidó és részben zsidó katonákkal. Erről írt Bryan Mark Rigg: Hitler zsidó katonái című könyvében (University Press of Kansas, 2002)

A legmagasabb rangú közülük Erhard Milch Feldmarschall (tábornagy) volt, Göring helyettese a légierőnél. A félzsidó Helmut Wilberg például szintén a Luftwaffe-nél volt tábornok.

A szerző témában második kötete (Hitler zsidó katonáinak életrajzaiból) fülszövegében azt írja: „Százötvenezerre tehető azoknak a zsidó és részben zsidó katonáknak a száma, akik a második világháború során a német véderőnél szolgáltak.”

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés