Notre-Dame: amikor újra belobban a történelem

2019. április 17. 6:57

Szilvay Gergely
Mandiner
A Notre-Dame tüze és leendő felújítása be fogja bizonyítani: nem léptünk túl sem a történelmen, sem a lassan folyó időn.

Hogyan lehetséges, hogy 2019-ben leég egy katedrális? – tesszük fel a kérdést magunknak. Hát úgy, hogy még mindig a történelemben élünk. Hajlamosak vagyunk a királyokkal, katedrálisokkal teli korokra úgy tekinteni, mint sosem volt mesékre. Ha tudjuk is, hogy nem így van, akkor is úgy érezzük.

Nem töröltük el a múltat végképp; hanem végképp elszakadtunk tőle. Mi egy másik történelemben élünk úgy háromszáz, de minimum száz vagy ötven éve.

Itt maradt néhány relikvia a régmúltból, de a mi belátható múltunk a 19. századig terjed, kezdete talán az ipari forradalom és a reformkor, meg az elhomályosodás (alias felvilágosodás), de igazából

az aszfalttal és a villannyal győztük le a történelmet – illetve hittük azt, hogy legyőztük.

Rajtunk már nem lehet kifogni.

A régmúlt maradványait múzeumba vittük, s amelyik nem fért el egy múzeumban, az maga lett múzeum. Azt nem kívülről nézzük, hanem belemegyünk.

Aztán fogja magát a Notre-Dame, a régmúlt látványos relikviája, amit oly sokan csodálnak, ám jóval kevesebben értenek, és leég. Kiderül, hogy a véletleneket és az emberi mulasztásokat a túlbiztosított 21. században sem lehet kiiktatni.

És akkor kénytelen-kelletlen be kell látnunk, hogy a régmúlt a nyomunkban van, ha más nem, a történelemkönyvek és a relikviái által benyomakodott a mi saját korunkba. Például a katedrálisok által.

Mert katedrálistűz, olyan bizonyára csak a fejletlen középkorban lehetett. És ki gondolta volna, hogy egyszer leég a templom, mikor ősidők óta ott magasodott némán. Senki nem tudta elgondolni, hogy egyszer majd nem állhat ott. Építésének sok száz éve és a korábban pusztító tűzvészek a már mesévé lett mitikus régmúltban voltak. A kortárs (nem)történelemben élők számára a katedrális örök, akkor is, ha amúgy nem tudnak mit kezdeni vele és nem értik, a megbámuláson kívül. Mert azt sem tudjuk elképzelni, hogyan lehetett háromszáz évig építeni katedrálisokat, hogy aztán a tornyukat csak félig vagy egyáltalán ne fejezzék be, vagy csak a 19. században. Mostanában olyan gyorsan elkészülnek a templomok – ha egyáltalán építenek még.

És akkor eszünkbe jut a Sagrada Familia, amit a 19. század vége óta építenek. Tehát

a felgyorsulásra épülő, azzal egylényegű modernitásnak sem sikerült végérvényesen összetömöríteni az időt,

most is lehet neki akkora feladatot adni, amit középkori tempóban tud végrehajtani. És ha belegondolunk ebbe, hogy ma is épül templom talán 150 évig, ha nem is háromszázig, akkor megint érezhetjük, hogy a történelemben vagyunk.

Szért a modernitás mégiscsak megpróbálta a maga hasznára fordítani a katedrálisokat, mert nehezen viselte a régmúlt e belé hatoló kinövéseit és igyekezett kiüresíteni őket, önmaguk múzeumává varázsolva azokat. Mert ma mindenből, ami régi, műemléket és múzeumot csinálunk, visszatuszkolva a régmúlt kinövéseit a saját helyükre.

Avagy leöntjük őket a múzeumság láthatatlan védőernyőjével, üvegburkával, ami inkább minket véd tőlük, mintsem őket védi, és akkor elég őket itt maradt relikviaként, a kívülálló szemével szemlélni. Isten ments (Isten ments?), hogy eredeti funkciójában használjuk őket! Vagy ha valakik annak használják, a maradék középkoriak, azok is rendeljék már alá magukat a látogatási időnek.

A kultuszhely múzeummá lesz, és a múzeum és a kultuszhely küzd egymással.

Azt mondjuk, nem csak vallási jelentőségű épület a katedrális, hanem műemlék és felbecsülhetetlen kultúrérték. A helyzet azonban fordítva van: a katedrális nem csak műemlék és kultúra, hanem elsősorban is kultuszhely, a rítus bemutatásának legmegfelelőbb helye. Arra lett kitalálva. Nem arra, hogy körbejárják, körbefotózzák, azt mondják, milyen szép és kész.

Ez olyan, mintha a választott nép a bebocsáttatás után körbejárta volna az ígéret földjét, körbebámulta volna, majd kijött volna belőle azzal, hogy ezt is látta, megvolt a művelődés.

Nem állunk meg a kapuzatban és gondolunk bele, hogy csak a kapuzatot mekkora munka lehetett megtervezni, milyen kreatív folyamat lehetett kitalálni, aztán kifaragni és felépíteni. Mert csak abban a kapuzatban mennyi szobor van, amelyek alatt csak úgy átmegyünk. Pedig azok a szobrok nem véletlenül kerültek oda,

a katedrális elemei egyenként és összességében is jelentenek valamit.

És ez még csak a kapuzat, s még ott az egész katedrális az összes kis szobrocskájával, faragványával. Még azok sem értik az egészet, akik kultuszhelyként is használják, hát még azok, akiknek csak egy régi kor fenséges maradványa, nem beszélve a szelfibottal hadonászókról, a világ minden pontján csakis önmagukat megörökítőkről.

Milyen lehetett belépni a katedrálisba akkor, amikor még kisebbek voltak a házak (New Yorkban a Szent Patrik gótikus tornyai eltörpülnek a felhőkarcolók között), amikor még ez ejtett ámulatba, s nem voltak versenytársai más illúzióteremtők? Se fotó, se film, se elektromos zene, semmi.

Azért a régmúltnak megvan az az iróniája, hogy a katedrálismúzeum látogatói által fizetett jegyárak jelentősen hozzájárulnak a kultuszhely, a modernitásba türemkedő premodernitás, az örök történelem fenntartásához.

Ha újra átéljük a megállíthatatlan történelmet egy döbbenetes tűzvész láttán, és nekünk is újítani kell a régmúlt itt maradt katedrálisán, akár évtizedekig is, akkor jobban megértjük, hogy az nem csak egy épület, és hogy ami nem múzeumnak épült, azt csak kényszerűség múzeumnak használni.

A katedrális nem pusztán az önmagáért való szépség épülete, amit csak nézni kell és befogadni, ez nem modern, minden mástól elszakadt, önkifejező művészet, ahol az alkotó és az előadó művét passzíve befogadjuk, fogyasztjuk, hanem annál több; ez nem is funkcionalista izé.

A katedrális nem azért épült, hogy annyit mondjanak rá: de gyönyörű.

A múzeumság kényszerűség, a kultuszhely a teljesség.

Talán a történtek hatására a régmúlt újra áthatol a modernitáson, posztmodernitáson, és ismét jelen lesz belőle.

Összesen 47 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Véletlen, emberi mulasztás, profit hajsza, az értékek NEM kellő megbecsülése, a kellő gondosság hiánya.

Mindnyájan a kifürkészhetetlen akaratú Isten kezében vagyunk.

Jobban kell vigyázni arra, a mi fontos.

Hát, bizony ez is lehet, de azért én még reménykedem, bár a szeméthegyek láttán nem könnyű.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés