Közép-Ázsia

Egy kazah cárról – Nazarbajev és öröksége mérlegen

2019. április 14. 08:28

Kohán Mátyás
Mandiner

Három évtized után távozik a hatalomból Nurszultan Nazarbajev. A kazah vezető diktátor volt – és diktátorsága során megteremtette és működőképessé formálta lehetetlen országát az őt nehezen elengedő Oroszország anyácska irdatlan hasa, a nyomuló Kína és a bukdácsoló többi 'sztán között. Mindezt úgy, hogy végül félrenéző nyugati diplomaták és a jól fizetett Tony Blair is díszlépést vertek mellette. Portrénk.

Hatvanháromnál jött a hír: szerettem, föld alá menj,

lelked, mit szerettél, én vagyok - add ide.

Hu kardjával kezedben önérzeted megöld.

Bir wa Bar, meglátom-é Isten ábrázatát?”

Hodzsa Ahmed JASSZAVI: Mennyei bölcsesség

(a szerző tökéletlen fordításában)

 

Van egy semmiből kinőtt város a kazah puszták közepén, valahol félúton a Kaszpi-tenger és a mongol határvidék között. Kazahsztán mai fővárosát 1830-ban alapították szibériai kozák határvédők erődjeként, Akmoli néven; 1832-ben, már Akmolinszkként emelték várossá.

Amióta város a város, épp aktuális neve Kazahsztán aktuális korszakát is tükrözi.

Míg a települést Akmolinszknak hívták, Kazahsztán katonákkal sűrűn tűzdelt határvidéke volt a cári Oroszországnak; mire 1961-ben Celinográddá keresztelték, a Kazah SzSzK már mezőgazdasági-ipari nagyhatalom volt a keleti blokkon belül, sőt – atomraktár és nukleáris kísérleti telep.

Asztana (Akmolinszk) tegnap

Az épp csak független kazah haza erőltetett (és sikertelen) türk identitáskeresének szimbóluma az 1992-től – az eredeti orosz néven alig változtatva – Akmolának hívott város, amit a nazarbajevi nemzetépítés korszakának beköszöntével, 1997-ben fővárossá tettek, grandiózus személyes projektté építettek és Asztanának neveztek át.

Asztana neve 2019-től a most lemondott eddigi vezető, Nurszultan Nazarbajev tiszteletére Nur-Szultán. És milyen is volt az ezzel a névvel fémjelzett korszak Kazahsztán történetében? Arra próbálunk alább válaszokat keresni.

Asztana ma

*

Kazahsztánhoz lehet mosatlan pennával nyúlni, csak nem érdemes.

Kétféle zsákutca létezik, amibe a színes-szaftos Közép-Ázsiában megmártott egyszeri európai újságíró ösztönösen hajlamos beleandalogni. Az egyik az emberijog-fetisiszta sajtózsákutca, melynek szorgalmas taposói – megtévesztő önmeghatározásukkal ellentétes módon – inkább csak hátráltatják az elemi emberi jogok elismertetésének sok helyütt fájdalmasan lassú folyamatát azzal, hogy rózsaszín szemellenzőjüket orruk hegyibe tűzvén, történelmi-geopolitikai-vallási körülményektől függetlenül

immorális patkánylyuknak nyilvánítanak minden olyan államberendezkedést, amely Norvégiáétól bármilyen szinten eltér.

A másik, talán még simábbra úthengerelt sajtózsákutca a 2006-os Sacha Baron Cohen-filmmel illusztrálható boratifikációé.

Az ebbe az utcába tévedő szerzők világlátásában a világ metropoliszainak határánál megszűnik a civilizáció, és a nagyvárosok közötti terméketlen sivatagot/lucskos esőerdőt csak farkasszürke szovjet házgyári hruscsovkákban élő analfabéta, kanos kecskepásztor-kazánszerelők lakják olyan kalifák, törzsfők és negyedes fejedelmek rémuralma alatt, akik szabadidejükben Zsiguli-lökhárítókat nassolnak aludt lótejjel, bő zsírban kirántva.

A Borat c. filmtörténeti műremek megalkotói már csak azzal is kiállítják a hatósági bizonyítványt a zsákutca meglátogatásáról, hogy a „kazah” jeleneteket végig Romániában vették fel, azaz

nekik aztán tényleg holt mindegy, mi hogyan van, hol meg mikor, mert tőlük keletre úgyis csak buckalakók laknak.

Igen, tudom, hogy vígjáték. Nem baj, akkor is. A tudatlanok humora bűnös humor. Nyeekem nyeevem Borat, szeretem téged, szeretem szex, az jó. Höhöhöhehehaha, kac.

*

E két zsákutcából nézve is lehet Közép-Ázsiáról írni, csak megérteni nem nagyon lehet. Ezzel a két attitűddel az ember megmarad külpolitikai kérilacibácsinak, aki a halántékai és az orra hegye által közbezárt háromszög minden pontjában szakértő, csak az azon kívüli világról nincs lövése sem.

Kazahsztán tehát búcsúztatja a március 20-án lemondott Nurszultan Nazarbajevet. Egy diktátort, ízig-vérig autokratát, hidegvérű szovjet apparatcsikot – de mégsem akármilyet.

Vannak diktátorok, akik szenvtelenül lopnak, csalnak, hazudnak, kínoznak, ölnek,

majd polgárháborús éhkoppot nyelő bádogországot hagynak maguk után.

Vannak kedves kis Robert Mugabék, Duvalier-k, Jean-Bédel Bokassák, esetleg Gurbangulij Berdimuhamedovok.

Aztán vannak diktátorok, akik munkaidejükben a teljes nihilből egy működő országot raknak össze, etnikai és vallási villongásokat tartanak nadrágféken, Mad Max-világ helyett stabil életszínvonalat garantálnak, igyekeznek optimálisan egyensúlyozni a világ nagyhatalmai között, megoldják az egyik-másik nemzetközi diplomáciai vészhelyzetet, és csak szabadidejükben lopnak, csalnak, hazudnak, kínoznak, ölnek. A Nurszultan Nazarbajev-félék így dolgoznak. (Meg az összes szaúdi király és herceg, by the way.)

Igen, utóbbiak is diktátorok. Ezért amennyire azt szerény teológiai képzettségem alapján besaccolhatom, rájuk sem fog szélesen mosolyogni a mennyek országában a megváltó Jézus Krisztus, és őszintén hiszem, hogy ez nagyon is számít, sőt, ez számít igazán.

De hogy Jean-Bédel Bokassa Közép-Afrikai Császárságában él-e az ember, vagy a késő-nazarbajevi Kazahsztánban – na az, az a nem mindegy.

Bokassa császár rövid fénykorában

Mi, magyarok talán már értjük, mit jelent érettnek lenni a demokráciára. Vagy éretlennek. Mikor a kommunisták megzabbantották kicsiny hazánkat, pár évtizednyi parlamentáris tapasztalatunk akadt már, ha demokratikus nem is nagyon. Tudtuk, mi fán eszik a parlamentet, és homályosan tisztában voltunk a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom fogalmával, bár nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy külön kéz gyeplőzze a hármat.

És mégis – mihelyst leesett a vállunkról a népköztársaság kolonca, négy év taxifüstös idealizmus után menten Stockholm-szindrómásak lettünk, és visszahívtuk Horn elvtársait, aztán 1998-ban élesen rástartoltunk a polgári Magyarországra, beálltunk egy tehetséges, idealista hatalomstratéga mögé, 2002-ben bekajáltuk a legolcsóbb populizmust, 2010-ben forradalmároknak hittük magunkat, és fátyolos szemmel beékelődtünk két hatalmi blokk érdekei közé, végül 2014-re megelégeltük a politikát, és kötésig süllyedtünk a pragmatizmusba. Nem hiszünk magasztos elvekben, az urnánál a politikai termékért azonnal, közpénzzel fizetünk, és kapunk érte egy országot, helyenként csodásat, helyenként gyászosat, ami igencsak mélyen mi vagyunk, ha kell, ha nem. Antall József után hétszer is megpróbálkoztunk a liberális részvételi demokráciával, és csak nem jött össze, a franc esne bele. Pedig mi virtigli közép-európai nép vagyunk, hosszú politikai kultúrkörutat tettünk meg Szent Istvántól Mária Terézián át Horthy Miklósig, de valljuk be – ez a liberális demokrácia, ez nekünk se megy nagyon.

*

Akkor most képzeljünk el egy ugyanekkora demokráciafröccsöt belezúdulni egy közép-ázsiai türk nép nyakába, amelynek a republikánus struktúrákkal szerzett tapasztalatai kimerülnek abban, hogy a nagy hordák korában törzsi székhely alapján különböztették meg a barátot az ellenségtől.

Minden, ami ennél modernebb és demokratikusabb, nos – azt már a szovjetek vitték oda.

A baljós előjelek ellenére megpróbálkoztak a demokráciával ott is, hohó, de meg ám! Ízelítő gyanánt nézzük át mondjuk a szomszédos, független és koldusszegény Kirgizisztán rövid történelmét, és győződjünk meg róla, hogy a demokrácia-éretlenség disztópiája tényleg szemenszedett valóság. Támaszkodjunk közben Dilip Hiro indiai történetíró munkájára1 és a Szabad Európa Rádió elemzésére2.

Tehát a kirgiz modell: választás, üzbégek lázadása Osban először, több ezer halott; puccskísérlet, jóval kevésbé demokratikus elnökválasztás, fokozatosan egyre pofátlanabb diktátorrá váló demokrata elnök (Akajev); Nagy 2005-ös (tulipános) Forradalom a Demokráciáért és Minden Egyéb Földi Jóért, Akajev eltakarodik; csinos új demokrata elnök, aki egyre pofátlanabb diktátorrá válik (Bakijev); lázadás Biskekben, üzbégek lázadása Osban másodszor, több ezer halott; Nagy 2010-es Forradalom a Demokráciáért és Minden Egyéb Földi Jóért, Bakijev eltakarodik; Amerika-barát elnöknéni jön (Otunbajeva), Amerika-barát elnöknéni megy; új demokrata elnököt választanak (Atambajev), demokrata elnök ciklusa végén hatalomra segíti még demokratább kebelbarátját (Zsínbekov); vadiúj demokrata elnök korrupt diktátornak nevezi demokrata elődjét és lejáratókampányt indít ellene, dúl a demokratikus hatalmi harc,

eltelt harminc gyönyörű év, Kirgizisztán pedig pont ugyanolyan csóró és korrupt, mint 1991-ben.

A lányokat meg úgy rabolják feleségnek vidékre, mint oroszok a sonkát.

Osban jelenleg is várjuk az üzbég hadurak ébredését, de lehet, hogy a lázadás most elmarad. Vagy sem.

A 2010-es osi üzbég vérengzés napjaiban a biskeki Közép-Ázsiai Amerikai Egyetem igazgatósági tagja, Scott Horton jelentette3 Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszternek az Amerika-barát Roza Otunbajeva Öreg téri miniszterelnöki hivatalból, hogy „Az ideiglenes kormány a teljes működésképtelenség határán mozog. Személyi végvárak gyűjteményeként működik, melyek vezetői folyamatos civakodásban állnak egymással a klientúrájuk kinevezéseiért. A hivatásos közszolga állomány arról számol be, hogy terrorizálják és zsarolják”.

*

Nazarbajev & Hillary

Ezért tudnak a sors kiszámíthatatlan akaratából oda született és ott szocializálódott népek értékelni egy jó cárt. Ha korrupt, akkor is. Sokan vallják arrafelé: Közép-Ázsiában először talán kaja legyen, béke meg biztonság, aztán igény esetén lehet demokráciázgatni.

És hogy eléggé el nem ítélhető korrupt diktátorkodása közepette mit is ért el Nazarbajev cár?

  • elérte, hogy a közép-ázsiai volt szovjet tagállamok Oroszországgal jogilag egyenrangú félként lehessenek tagjai a FÁK-nak;

  • meggátolta Turkesztán létrejöttét, azaz azt, hogy egymással ellenséges, egységes szláv és türk blokkok jöjjenek létre a volt Szovjetunió romjain – ez az apróság azért fontos, mert Oroszországban akkoriban nagyjából 18%-nyi ázsiai és muszlim élt, Kazahsztánban meg 43%-nyi szláv, és őket nem lett volna vicces a hazájuktól elzárni és egymásnak ugrasztani;

  • élére állt a politikai iszlám elleni harcnak, így a nagyjából háromnegyedrészt muszlim, negyedrészt ortodox Kazahsztánban sikeresen elejét vette az iszlám és a kereszténység együttélési kíntornájának, megbékítette az orosz kisebbséget (ennek fontosságáért lásd a kirgiz-üzbég együttélés varázslatos világát fentebb), és meggátolta az olyan iszlamista drogcsempész/fegyverkereskedő alvósejtek kialakulását, amilyenek például Tádzsikisztánban vannak;

  • egy népnek, amit idétlen idők óta oroszok kormányoztak, a perzsa irodalmiság korában is csagatáj törökül író Hodzsa Ahmed Jasszavi költő alakját központba helyezve új nemzeti identitást adott, összhangba hozta az iszlámot a népben egyszerre meglévő nomád- és kommunista nosztalgiával;

  • ráadásul a viszonylag stabil gazdasági helyzet miatt még olyan legendásan véresszájú titkosszolgálatot sem kellett kiépítenie, mint türkmén vagy üzbég kollégáinak.

Van azonban még egy csomó Nazarbajev-siker (ahogy Borat mondaná, great success), amelyekből közvetlenül viszonylag kevés kazahnak lett aranyozott kumiszos pohara, de hogy ezekkel tette a ruszki árnyékból félkészen megszülető, akár bukott államiság felé is elmozdulni képes Kazahsztánt nemzetközi geopolitikai játékossá, az bizonyos. Nazarbajev úgy fenyítette be az orosz mackót, hogy közben egy tapodtat sem mozdult el nevezett emlős vodkaáztatta tappancsa alól.

Dilip Hiro mesél el egy kedves kis történetet, amely szépen példázza, milyen geostratégiai helyzetből is indult hősünk népjobbító útjára. Amikor 1993-ban elkezdődött a kitermelés a Tengiz-olajmezőn, a koncessziót elnyerő amerikai-kazah TengizChevroil konzorcium igazán váratlan buckára futott: a nyugati exporthoz használható egyetlen olajvezeték, mely a Fekete-tenger partján fekvő, festőien ormótlan Novorosszijszk kikötővároshoz vezetett, az oroszok birtokában volt. De gond egy szál se, a nagylelkű oroszok készek voltak testvérnépük rendelkezésére bocsátani a vezetéket – az olajexportból származó profit potom ötödének, az orosz cégek olaj- és gázfeltárási elsőbbségének, valamint a Chevron-féle konzorciumba való belépés jogának fejében. Mindez homlokegyenest ellenkezett a kazah kormány és a TengizChevroil közötti szerződés összes létező feltételével, de mit volt mit tenni –

olajat az exportál, akinek csöve van, nem az, akinek szerződése.

A lehetetlen feltételekkel a jelcini Oroszország kis híján megfojtotta a kazah gazdaságot, a függetlenség után három évvel az olajexport az 1991-es szint kétharmadára zuhant.

Nos, hát innen indult Nazarbajev barátunk igéző tojástáncot lejteni.

*

Hszi Csin-ping a kazah csodafővárosban

Kína földrajzilag nincs kifejezetten jól eleresztve. Kína szerint legalábbis szörnyen megverte az Isten Kínát azzal, hogy irdatlanul hosszú földi és tengeri határt adott neki, melyeknek másik felén csupa ilyen-olyan okból ellenséges vagy elkötelezetlen, ámde stratégiailag fontos állam lakoz – Japán, a Fülöp-szigetek, India, Pakisztán, Oroszország. Tovább bonyolítja a helyzetet a türk eredetű, muszlim ujgurok lakta Hszincsiang tartomány, ami Kína agresszív betelepítési politikájának és poroszos rendfenntartásának (vö. 2009-es lázadás) köszönhetően csitulni nem akaró puskaporos hordó, és mit ad a sors, épp szomszédos a türk eredetű, muszlim kazahok lakta Kazahsztánnal.

Pekinget kiveri a hideg lidércszörp, ha arra gondol, hogy az alulfizetett kazah vendégmunkások és a szintén elnyomott ujgurok fejében dúsuló ideális politikai táptalajon gyorsan szárba szökkenhet a soha igazán el nem temetett Turkesztán gondolata, azaz a Törökországtól, de legalábbis Türkmenisztántól Hszincsiangig húzódó muszlim türk egységállamé. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kínai energiaéhséget sem, mint stratégiai majréfaktort –

napnál világosabb tehát, hogy Kína dekára megvenné Kazahsztánt, ha tehetné.

Nazarbajev alatt nyilván nem tehette, hisz' Kazahsztán nem Kelet-Afrika, de azért néhány jól célzott jüanmilliárd előtt megnyíltak a kazah kapuk. 2009-re elkészült az 1997-ben aláírt kazah-kínai olajvezeték a Fekete-tengertől a hszincsiangi határig, a korábbi közép-ázsiai vezetékcsászár Oroszország pedig azóta is fájlalja a gyomorszáját, ha meghallja, hogy Kína tizenötmilliárd dollárt fektetett a kazah olajinfrastruktúrába. Oroszország sok mindenben versenyképes riválisaival, de az ilyen mértékű tőkeinjekciókhoz bőven nem elég likvid.

Persze dőreség lenne azt gondolni, hogy Nazarbajev kínai igára cserélte volna le a frissen levetett orosz igát. 1997-ben csúszott ki Strobe Talbott amerikai külügyminiszter-helyettes száján a valaha elhangzott legképmutatóbb mondatok egyike, történetesen Kazahsztánról: „Mélyen érintené az Egyesült Államokat, ha a politikai és gazdasági reform elbukna egy olyan területen, amely 200 milliárd hordó olajon ül.” Szegény mélyen érintett Washington nem annyira a politikai és gazdasági reformokat kereste Nazarbajev földjén, hanem inkább az olajat.

A rubelválság idején, 1998-ban született megegyezés az amerikaiak dédelgetett tervéről, a BTC (Baku-Tbiliszi-Csejhan) olajvezeték kazah szakaszáról. Ezzel

Nazarbajev 2005-re megtörte az orosz vezetékhegemóniát,

s Oroszországot és Iránt is megkerülve kezdett olajat küldeni a Nyugatnak.

Az olajvezetékkel kapcsolatos amerikai-kazah kenőpénz-ügyet Kazakhgate néven tárgyalta az amerikai Legfelsőbb Bíróság, de mint minden külpolitikailag fontos ügyben, természetesen itt is felmentés született.

A Nazarbajevnek és miniszterelnökének átadott dollármilliókat a kazah bíróságok valamiért nem vizsgálták.

*

Kazahsztánnak és Nazarbajevnek az olaj hozta meg a nemzetközi közösség bizalmát – olyannyira, hogy az egyébként nem kifejezetten diktatúrapárti National Interestben William Courtney, az Egyesült Államok volt kazahsztáni nagykövete is hajlandó egyszerűen „tapasztalt vezetőknek” aposztrofálni4 a leköszönt elnök legjobb kádereit, Tasmagambetov orosz nagykövetet és Masszimov titkosszolgálati főnököt.

Ugyanezen amerikai diplomata szerint Nazarbajev „irigylésre méltó gazdasági örökséget” hagy maga után, országa pedig „más területeken is vezető szerepet játszik”. Ez utóbbi megjegyzése egyébként találó – a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség egy dúsítotturánium-tárolójának is otthont adó Kazahsztán az első olyan szovjet utódállam volt, amely EBESZ-elnökséget vállalt.

Végül mint minden jól kistafírungolt diktatúrában,

természetesen Kazahsztánban is felütötte fejét a Schröder-jelenség, azaz a volt nyugati csúcspolitikusok rajzása a diktátor körül.

Tony Blair brit exminiszterelnök öt évig védte5 a kazah mundér becsületét Nyugaton Nazarbajev tanácsadójaként, szép ellentételezés fejében. Maradjunk elegánsan annyiban, hogy legalábbis véleményes, hogyan értékelhetjük a munkáspárti állócsillag közép-ázsiai ténykedését: illiberális paradigmaváltásként, a keleti államszervezési vezérelvek mélyebb megismerésének következményeként, vagy busásan honorált szerecsenmosdatásként.

Cool Britain, Cool Kazakhstan?

*

Nazarbajev lemondása persze tervben volt már egy ideje, erről Bruce Pannier, a Szabad Európa Rádió első számú Közép-Ázsia-guruja írt6 és beszélt7 bővebben. Iszlom Karimov üzbég elnököt és Nazarbajevet 24 óra különbséggel nevezték ki hajdanában-danában szovjet tagköztársaságaik élére. Karimov 2016-ban, 78 évesen elhunyt, a helyére kerülő Savkat Mirzijojev alatt azóta cudarul rájár a rúd a korrupciós és egyéb kínos ügyekbe keveredett üzbég Ivanka Trumpra, Karimov kedvenc lányára, a modell-énekesnő-üzletasszony Gulnarára. Mirzijojev vezetése alatt pedig több reformot is „múltbeli hibák kiküszöbölésére” eszközölnek, implicite elismervén, hogy a tévedhetetlen, teljhatalmú Karimov hibázott.

Az idén épp 78 éves Nazarbajev

talán üzbég sorstársának 2016-os temetésén dönthette el, hogy nem ilyen végre kíván jutni.

Tervezni tervezett ő előre is – tizenhét-tizennyolc éve már annak, hogy Kazahsztánban Nazarbajev hatalmát az alkotmány nem hivatalához, hanem személyéhez köti, különleges jogosítványai (elnökkel való találkozási joga, parlamenti jelenlét joga, államilag közvetített televíziós beszédek tartásának joga) visszavonulása után is megmaradnak.

A közép-ázsiai országok politikai stabilitásának kulcsa az aktuális elnök, miniszterelnök és a helyi titkosszolgálati főnök megrendíthetetlen bizalmi viszonya – a következő miniszterelnök-KNB-vezér párost pedig Nazarbajev már Karimov temetése óta képzi. Ráadásul maga az elnök sem a setét semmibe vonul vissza, hanem a Nemzetbiztonsági Tanács elnökének kényelmes bőrfotelébe, a pártelnökséget megtartja, a legidősebb lánya, a Gulnara Karimovánál jóval visszafogottabb, politológusdoktor Dariga Nazarbajeva pedig a kazah szenátus első női elnöke lesz. Ha más nem is, legalább egy ikrányi nőjog kisült a dinasztiaépítés birodalmi vágyából.

Dariga Nazarbajeva

Nazarbajev politikai szereplésének kellős kezdete óta minden nyilvános beszéde előtt megkéri a legidősebb jelenlévő férfit, hogy adja áldását reá – valami ilyesmivel próbálkozott Toroczkai is a Mi Hazánk zászlóbontásánál – csak ő ’56-os hősöket környékezett meg, és a magyarokat valahogy nem hatotta meg az ügy annyira, mint Nazarbajev gesztusa a kazahokat.

A zsarnokoskodó cárok, helytartók és hol orosz, hol kazah kommunista pártvezérek után végül ez a túlélő exkommunista vezető Nazarbajev rajzolta meg Kazahsztánban a lokális jó cár alakját. Utódja, Kászim-Zsomart Tokajev volt szenátusi elnök (ha egyáltalán őt indítja a pártelit, pontosabban Nazarbajev a június 6-i előrehozott választáson, ami az összes releváns Közép-Ázsia-elemző szerint valószínűtlen) a helyenként lázadozó-tüntetgető kazahok körében elődjéénél jóval kisebb tekintéllyel indul,

hatalmán pedig szinte biztosan osztoznia kell a szakma doyenjével.

Szép meccs lesz, forró kazah nyár.

Summa summarum: most, hogy Nazarbajev távozott, a fentieket figyelembe véve érdemes mérleget vonnunk és ítéletet mondanunk róla a budapesti (bécsi, brüsszeli, oslói, reykjavíki) kávézóasztalok mellől.

***

1 Hiro, Dilip. Inside Central Asia: A Political and Cultural History of Uzbekistan, Turkmenistan, Kazakhstan, Kyrgyzstan, Tajikistan, Turkey, and Iran. Overlook Duckworth, Peter Mayer Publishers, Inc. London & New York, 2009.

2 https://www.rferl.org/a/29619747.html Majlis podcast, 2018. november 25.

4 https://nationalinterest.org/feature/kazakhstan-may-determine-asias-future-so-why-isnt-america-19602 Courtney, William. „Kazakhstan May Determine Asia’s Future. So Why Isn’t America Paying Attention?” National Interest, 2017. február 27.

5 https://thediplomat.com/2016/10/good-riddance-tony-blair-parts-ways-with-kazakstan/ Michel, Casey. „Good Riddance? Tony Blair Parts Ways With Kazakhstan.” The Diplomat, 2016. október 7.

6 https://www.rferl.org/a/is-this-kazakhstans-new-transitional-government/28008984.html Pannier, Bruce / Anceschi, Luca: „Is This Kazakhstan’s New Transitional Government?” RFE/RL Qishloq Ovozi, 2016. szeptember 23.

7 https://www.rferl.org/a/29840423.html Majlis podcast, 2019. március 25.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146652

Ajánljuk még a témában