Teljes élet

A saját szabadságodat tudd megélni! – Navratyil Sándor paralimpikon a Mandinernek

2019. március 7. 16:59

„A megbékélés egy hosszú folyamat. Én sérültként megkaptam a lehetőséget, hogy a maximálisat hozzam ki a helyzetemből” – mondja Navratyil Sándor a Mandinernek. Az első magyar téli paralimpikonnal életéről és pályafutásáról, küzdelmeiről és sikereiről beszélgettünk aszófői otthonában. Vallja: „Az ember akkor tud teljes értékű életet élni, ha leginkább azzal tud foglalkozni, amit szeret”.

Mindig volt helye az életedben a sportnak? 

Nagyon jó emlékekként gondolok vissza arra, hogy faluhelyen nőttem föl. Ott a testnevelés órákon kívül az volt a sport, amit a szabadban töltöttünk. Jártuk az erdőt és bicikliztünk, fabrikáltunk magunknak csapágyas gokartot. A falusi gyerek a hetvenes években félig az utcán nőtt föl. Sportnak nem nevezném, amit csináltunk, de nyilván

amennyit csak lehetett, mozogtunk.

Az első sport, amit rendszeresen csináltam, a vívás volt általános iskolában. Aztán amikor középiskolába jártam, néptáncoltam. Nagyon szerettem és egész jól is ment. Sajnálom egyébként, hogy abbahagytam a középiskola után, csinálhattam volna egészen a balesetemig. Furcsa mód a sport aktív versenyszerű módon a baleset után jelent meg az életemben. 

Hogyan emlékszel vissza a paralimpiákra?

A rehabilitáción találkoztam a kerekesszékes tenisszel és az alpesi sível, amikből később paralimpiai szereplés lett. Elsőként a teniszt kezdtem el.
Ausztriából meghívtak versenyekre és onnan hoztam a tapasztalatot. Majd átbeszéltük az edzővel, hogyan tovább. Az első paralimpiai szereplésem 1996-ban az atlantai nyári paralimpián volt. Farkas Laci barátommal, sporttársammal kerültünk ki. Ez azért volt nagy dolog, mert mi voltunk az elsők, akik magyarként kerekesszékes teniszben indultunk Magyarország színeiben, ugyanis előtte nem létezett kerekesszékes tenisz Magyarországon. Újoncok voltunk és tapasztalatlanok, nem az eredményről szólt, hanem hogy mi képviseltük Magyarországot ebben a sportágban. Hatalmas élmény volt a részesének lenni. Fontos felismerés volt, hogy sérültként komoly szerepe van a sportnak az életemben. Ez főleg azoknak fontos, akik olyan sérültek, mint mi vagyunk, akiknek a felső teste ép és egészséges. Egzisztenciát építeni mozgássérültként a kilencvenes években nagyon nehéz volt. A sérültek többségének az volt a legkisebb gondja, hogy mit sportoljon. A kerekesszékes tenisz jól integrált az épek közé, megmozgatott és ugye ez egy fejsport is. A mai napig ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki. Nem kell mindenkinek versenyeznie vagy paralimpiára készülnie.  

És a téli játékok? 

A téli paralimpia úgy állt össze, hogy találkoztam az alpesi sível, Ausztriában kipróbálhattam egy kezdő kurzuson a síelést. Speciális eszközigénye van ezeknek a sportoknak. Ezek az eszközök nagyon drágák, és nekem arra nem volt pénzem, hogy vegyek magamnak. Végül használtan jutottam hozzá, amikor összegyűlt egy kis pénzem és adódott egy kis külső segítségem. Találkoztam egy síedző sráccal, aki felajánlotta, hogy szívesen segít nekem és foglalkozik velem. Nem tudott semmit az ülő sízésről, de síoktató volt, én pedig már voltam képzésen. Vak vezet világtalant alapon összeraktuk. Ő mondta, hogy próbáljunk meg kijutni a paralimpiára. Ez teljesen az ő ötlete volt. Sikerült úgy edzeni és versenyezni, hogy a paralimpiára megvolt a kvalifikációs szintünk, de még a paralimpiai bizottságot is meg kellett győzni, hogy lenne helyünk a paralimpián. Ez azért volt érdekes, mert akkor még téli paralimpián soha nem vett részt magyar versenyző. Én voltam az első, és ennek ellenére nehéz volt a bizottságot meggyőzni. Végül kijutottunk 2002-ben Salt Lake Citybe.

Szívdobogtató élmény volt elsőként ott lenni és a magyar zászlót elsőként végigvinni. 

Ausztria, Svájc, Olaszország, Franciaország és hasonló sínemzetek ellen nem volt reális esélyem, de a cél a tisztes helytállás és a részvétel volt. Ami miatt bevállaltam – mert ambícióm nem volt előtte –, az az, hogy magát a sportágat bemutassam másoknak. A paralimpiára mindenki odafigyelt, és így jutott el egyre több sérülthöz, hogy létezik ilyen lehetőség is. Ennek ez volt a jelentősége. 

Melyiket szereted jobban? A síelést vagy a teniszt?

Most a síelést, a tenisz már kifutóban van.

A baleseted előtt találkoztál mozgássérültekkel?

Arra emlékszem, hogy a Hotel Marinában (Balatonfüred) érkezett egy kerekesszékes srác egy haverjával: talán egy piros kabrió Mercedesszel jöttek, jóképű, jó kiállású vidám srác volt. Arra is emlékszem, hogy sajnáltam. Amit általánosságban éreznek egy sérült iránt. A sajnálat azt jelenti, hogy beleképzeled magad a másik helyzetébe, és így valójában magadat sajnálod.

Egy sérült ember nem megy semmire sajnálattal, viszont segítséggel már igen.

Ha megkapja a megfelelő odafigyelést, toleranciát, elfogadást. Sajnálatnak akkor lehet helye, ha az egy induló érzés, ami aztán kivált egy segítséget.

Most egy végtelenül vidám, pozitív ember ül előttem. Miben változtatta meg a karakteredet a baleset?

Nem voltam huszonhárom éves, amikor összetörtem magam. Ambiciózus kölyök voltam, jól tanultam, főiskolára jártam, számítottak rám a vendéglátás gyakorlati területén is. Kötelességtudóan tettem a dolgomat, de mellette azért fiatal is voltam, csajoztunk, csináltunk mi mindent, nem csak a tanulásról szólt az élet. Egy évem volt vissza a főiskola végéig és Nyugat-Németországba mehettem volna dolgozni. Ez akkoriban óriási dolog volt. És akkor összetörtem magam. A balesetem után egy-két évvel, amikor kezdtek helyre kerülni a dolgaim sérültként, kezdett körvonalazódni bennem, hogy mit is fogok csinálni. Ekkoriban, a '90-es évek elején kezdtem el foglalkozni a spirituális dolgokkal, ezotériával, agykontrollal. A harmincas éveim elején nagyon jól éreztem magam a bőrömben, függetlenül az állapotomtól. Mindennek ellenére kiegyensúlyozott lettem,

mentünk versenyről versenyre, ment a fiatalos élet.

Jó érzés volt az, hogy sérültként is kezdtem felismerni, hogy azon sérültek közé tartozom, akik a többieket tudják inspirálni, segíteni, támogatni. A kinti rehabilitáció, versenyzések, külföldi utazások révén sokat tapasztaltam és ezeket haza tudtam hozni. Jó érzés volt, hogy többeknek tudtam segíteni.

A kerekesszékes közösség aktív tagja vagy már évtizedek óta. Mi mindennel foglalkozol? Mik a legnagyobb kihívások egy kerekesszékes sportközösség szervezésében?

Most már próbálom a saját örömömre megélni ezeket a sportlehetőségeket, de mellette továbbra is szívesen segítek másoknak. Ha valakit érdekel egy terület, akkor megmutatom neki. Sokat foglalkoztunk a kerekesszékes élet és sportélet szervezésével.

A legnagyobb kihívás mostanra a korosztályos különbség, 

nem tartom magam öregembernek, de ötvennégy évesen beszélni a húsz- és harmincévesekkel – még akkor is, ha sérültspecifikus a dolog – nem mindig egyszerű. Más generáció, más hatások érik őket. Szívesen vállalunk az iskolákban, sportnapokon, egészségnapokon, érzékenyítő napokon a sportról és a sérült létről beszélgetéseket. Legutóbb február 22-én, a Magyar Parasport Napja alkalmából tartottam előadást Balatonfűzfőn. Egyszer volt arról szó, hogy létre kéne hozni egy nagyobb szerveződést, egyesületet, ami mögé a Paralimpiai Bizottság állt volna. Az volt a terv, hogy megfelelő tematika alapján oktatási intézményekbe megyünk óvodáktól főiskolákig, és ott előadásokat tartunk, mozgássérült életmód, sport témában. Ebből nem lett semmi. Nem tudom, hogy ez miért akadt el. 

Ha most jönne egy felkérés, arra igent mondanál?

Olyasmivel foglalkozom, amit szívesen csinálok és aminek értelmét látom, ha az olyan, ami tartalmában igaz és hiteles, akkor szívesen csinálnám.

Mire vagy a legbüszkébb?

Nem vagyok egy büszkélkedő típus. Sosem voltam olyan vállveregetős. Örülök annak, hogy

sérültként egy önálló egzisztenciát tudtam felépíteni, saját családot tudtam alapítani,

még az is megadatott – még ha idős koromra is –, hogy apuka lehetek. A sport kapcsán sok ismerősre, barátra tettem szert, sokat utazhattam. Fontos az is, hogy sérült emberként sikerült visszaintegrálódnom a társadalomba, hogy kvázi teljes értékű életet tudok élni, de úgy, hogy figyelembe veszem azt, hogy kerekesszékes vagyok. Mert ez csak így egészséges.

A baleset után hogyan történt a rehabilitáció?

Magyarországon a rehabilitáció a nyolcvanas évek végén még gyerekcipőben járt. Nem is tudom, hogy miért nevezték azt rehabilitációnak. Kezünkbe adtak valami súlyokat az ágyban és azt kellett emelgetni, körülbelül ennyi volt a mozgás. Nem volt masszőr, nem volt egyéni torna gyógytornásszal, nem volt fizikoterápia. Amikor kikeltem az ágyból és bekerültem a tornaterembe, másnap egy medicinlabdát kellett fej fölé emelni és fej fölül dobni, de a gerincfixáló rúd, amivel rögzítették a gerincemet, akkor ki is akadt, és minden kezdődött elölről. Átkerültem az ORFI-ba, ahol már más volt. Jött gyógytornász, elvittek fizikoterápiára, egyéni tornáim voltak. Az már közel olyan volt, ahogy egy rehabilitációs terápiának ki kell néznie. Közben adódott egy lehetőség, hogy Ausztriába menjek rehabilitációra. Ehhez mindenféle engedély és magánadomány kellett. Elég bonyolult procedúra volt. ’89 őszén kikerültem Ausztriába két hónapra. Ott tanították meg azt, hogy hogyan kell kerekesszékesként élni. Megtanultam, hogy egy fiatal kerekesszékbe került paraplég-sérültnek mi az, amit tudnia kell.

Nem arról szólt, hogy mi az, amit nem tudsz megcsinálni,

hanem hogy meddig terjed a mozgáskorlátozottság és annak ellenére mennyi mindent meg lehet csinálni. És ennek volt szerves része a sport.

Változott mára a helyzet Magyarországon? 

Persze, az az épület már nincs is meg. Korszerűbb rehabilitációs intézmény jött létre, normálisabb tornaterem, vízi foglalkozás, korszerűbb osztályok, ellátás, ápolás, sportterepiás részleg. Nagyot lépett előre a dolog, de sajnos továbbra is sok a hiányosság. Továbbá manapság az interneten csomó mindent megtalálnak a sérültek, már nincsenek teljesen kiszolgáltatva az egészségügyi intézménynek. 

Hogyan sikerült rendezni a viszonyodat Istennel, az élettel?

Református neveltetésű gyerek vagyok, református családból. Korábban volt egyfajta gyerekes istenhitem. Amikor a baleset történt, akkor nagy kérdőjelek kerültek elő bennem.

„Miért történt ez velem? Mit csináltam rosszul? Miért büntet engem az Isten?”

Ugye teljesen naiv kérdések.Saját magam kezdtem el kutakodni mindenféle vallásirányzat, hitfilozófia és tanítás után. Ezekből kezdett kialakulni a sajátos istenhitem. Isten létezését sosem tagadtam, csak a korábbi istenkép kezdett átalakulni. Elkezdtem Istent nem kívül, hanem belül keresni. Bizonyos kérdésekre kezdtem választ kapni magamban, s ezek újabb kérdéseket generáltak. Sok dolgot olvastam és hallottam, én pedig azt hittem, hogy értem, de egy fenét. Csak érteni véltem. Később kezdtem felismerni, hogy hogyan is működik a világ. Odáig jutottam el, hogy úgy kell megélni az életet, hogy az élet úgy jó, ahogy van. Ne kérdőjelezzünk meg mindig mindent. Be kell fejezni a dolgok minősítését, hogy mi a jó és mi a rossz. De milyen szempontból? Hogy a legtriviálisabb példával éljek: Ha egy gazdálkodó gazda vagyok és száradnak a földjeim, majd esik az eső, akkor nekem az eső az nagyon jó. De ha te a barátnőddel éppen a strandra készültél, akkor te nagyon mérges vagy, hogy éppen eleredt.

Hova forduljunk kérdéseinkkel?

Azt gondolom, hogy az embernek befelé kell fordulnia, senki nem fogja megadni a választ a kérdéseire. A tanítók szerepe megvan, de ők csak az irányt mutatják. A megbékélés egy hosszú folyamat. Ezt elfogadni nem lehet, de meg lehet tanulni vele együtt élni, és meg is kell. Én azt szoktam mondani az előadásaimon, hogy én sérültként megkaptam a lehetőségét annak, hogy a maximálisat hozzam ki a helyzetemből. A Jóisten engem a tenyerén hordozott. Azt gondolom, hogy mielőtt mi ide leszületnénk, meghatározzuk azokat a dolgokat, amiket meg kell élnünk. Mint egy tájfutó versenyen: megvannak a fő pontok, ahová el kell érni, de hogy mi hogyan kerülünk oda, az többféleképpen lehetséges, egyedül a vége ugyanaz. Ha tesszük a dolgunkat és történik velünk valami, akkor elfogadjuk, hogy megtörtént és nem azon dühöngünk, hogy miért. Hiszek az előre meghatározott ok-okozati összefüggésekben.

Megtörtént a megbékélés?

Megvilágosodtam? Nem. Szeretnék? Igen.

Ha kezdesz rájönni dolgokra és megélted, amit megéltél, akkor utána felteszi a kérdést az ember, hogy akkor még mit dolgom van itt? 
De ezt nyilván nem mi döntjük el. Lehet, hogy arra van szükség, hogy azokat a dolgokat, amiket az ember megtapasztal, megossza másokkal – ez is lehet a dolgod. Úgy kéne megélni a dolgokat, hogy ne csak a szavak szintjén fogalmazódjon meg, hogyan is kellene bizonyos élethelyzetekhez, problémákhoz hozzáállni. Úgy kéne hozzáállni, hogy igen, ennek itt helye volt. Megtörtént, megoldottuk és megyünk tovább.

Mi a teljes élet receptje?

Nehéz a ma emberének, mert mindenki egy illúzióban ringatja magát, az illúziók világában él. Mindenki a tökéletes teljesség állapotát keresi, de a tökéletes boldogság, öröm, egészség, gazdagság olyan, ami nincs, ami egyszerre tartósan nem létezik. Én azt gondolom, hogy az ember akkor tud teljes értékű életet élni, ha leginkább azzal tud foglalkozni, amit szeret. Nem attól teljes az élet, hogy annak szinte minden területén sikeresek próbálunk lenni. Nem kell mindenkinek kőgazdagnak lennie, nem kell mindenkinek celeb ismertségűnek lennie, nem kell mindenkinek sportolnia, egészségesen táplálkoznia, családot alapítania; hanem arra kell koncentrálni, ami számodra fontos. Magadnak tudj megfelelni, és ne más szerinti teljes életet élj. Ha te nem szeretsz sportolni, de nagyon szereted a zenét, akkor csináld! A saját szabadságodat tudd megélni. Ismerd fel, hogy neked mi a jó és tudd megélni! Ez az én illúzióm (nevet).

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/144164