Áll a bál Németországban: „Keresztényként szabad préda vagyok a menekültszálláson!”
Cserbenhagyva érzik magukat a keresztény és ateista menedékkérők. Francesca Rivafinoli írása.
Mi lesz az iszlám sorsa Európában? Mihez tud kezdeni egymással a kereszténység és az iszlám? Van bármifajta közös nevező a két egyistenhívő vallás között? Többek között erről vitatkozott egymással egy magyar muszlim és egy magyar evangélikus vezető. Tudósításunk.
„Nincsen kényszer a vallásban az iszlám szerint, higgyen minden ember amiben akar, de ne okozzon igazságtalanságot a másiknak” – hangzott el egy muszlim és egy evangélikus vezető beszélgetésén.
A Petőfi Irodalmi Múzeum legutóbbi asztali beszélgetésén Sulok Zoltán, a Magyarországi Muszlimok Egyházának elnöke és Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorhelyettese, lelkész beszélgetett Galambos Ádám evangélikus teológus vezetésével.
A diskurzus fő témája az volt:
illetve hogyan tud együtt élni a kereszténységgel; de szóba kerültek a két vallás közötti különbségek, az Istenről és emberről alkotott véleményük, valamint a múltbeli és esetleges jövőbeni közös sorsuk is.
A PIM-be érkező mintegy hatvanfős közönség annak reményében érkezett a Károlyi-palotába, hogy megtudja, mit jelent a 21. században a iszlám-keresztény párbeszéd, mi a helyzet a vallási fanatizmussal, hogyan tud együtt élni iszlám és keresztény közösség, valamint mi is lesz Európa identitásával.
Ehhez képest a látogatókat már az első néhány percben adatok tömegével sorozták, kiindulva az 1965-ös II. Vatikáni zsinatból, említve az 1986-os assisi találkozást, majd egy 2015-ös és egy 2019-es egyházvezetői találkozót is – mindezzel nyilvánvalóvá téve: a vallásközi párbeszéd nem új keletű dolog, s ha csak lépésenként is, de lehet közeledni egymáshoz egy-egy ilyen beszélgetéssel.
Például a már említett 1986-as találkozót, melyre II. János Pál pápa hívta a világ vallásainak vezetőit Assisibe, már 2002-ben is megismételték, amikor közösen böjtöltek és imádkoztak különböző vallások tagjai.
– olvasható Koránban Sulok Zoltántól szerint, aki kiemeli: bár imádkozni – a kötött iszlám protokoll miatt – ők nem tudnak más vallású hívekkel közösen, de minden gond nélkül tudnak együtt fohászkodni az Istenhez. Evangélikus beszélgetőpartnere hozzáteszi: az imádság szerinte egy elmélyülés, amit saját tradíciónk szerint végzünk, de végeredményében ugyan azt a célt szolgálja, mégpedig hogy közeledjünk Istenhez. „Bevonódunk egy olyan spirituális folyamatba, amit lehet máshogy nevezünk és másra gondolunk, de a közeledés egy” – részletezi Béres Tamás.
Ezen közeledés, párbeszéd szükségességét mindkét hittudós fontosnak tartja. Mint Sulok kiemeli, szerinte sokan félreértik a találkozást, mert azt hiszik, itt majd kiderül, kié a végső igazság. Ezzel szemben a vallási párbeszédben nem hitvitát kell folytatni, hanem meg kell ismerni egymást és nyitottnak kell lenni, hiszen a végső kérdés mindenki számára ugyan az: hogyan tudjuk a saját vallásunkban maradva közösen jobbá tenni a világot?
Az evangélikus lelkész ezzel egyetértve hozzáteszi: Európában először az ateistákkal kellene megtanulni párbeszédet folytatni a keresztényeknek. Kontinensünkön elindult egy tisztázódási folyamat, de még rejtély, hol a helye az iszlámnak ebben – mondja.
mert az emberek az iszlám hatására vagy visszafordultak a saját vallásukhoz, vagy kerestek valamilyen vallást, de mindenképp próbálják értelmezni a vallást, gondolkodnak a témán – teszi hozzá Sulok.
Kiben hinni, miben hinni?
A folytatásban a beszélgetőpartnerek tisztázni igyekeznek, ki hogyan áll a világhoz, mit gondol Istenről, önmagáról és a többi emberről.
„Az ember az Isten teremtménye, Ádám fiai vagyunk mindnyájan, nővérek és fivérek, ha tetszik, ha nem. Minden ember egyforma, nincs alá-és fölérendeltségi viszony, csak felelősség, kinek több, kinek kevesebb” – osztja meg Sulok az iszlám megközelítést. Hozzáteszi: az ember helytartónak teremtetett a világra, ahol az a feladata, hogy Isten utasítása szerint tevékenykedjen, virágoztassa fel a Földet. Éppen emiatt, a végítéletkor Isten csak arra lesz kíváncsi, teljesítettük-e kérését, jó helytartók voltunk-e – vagyis
Ezzel egyetértésben Béres elmondja: a keresztény tanok szerint is Isten képmására teremtetett az ember, lényegében Isten munkatársai vagyunk a Földről való gondoskodásban. Mindazonáltal a teremtéstörténetben csak az ember teremtése után nem mondta az Úr, hogy „ez jó”, tehát ez a kérdés nyitott maradt, rajtunk, egyéneken múlik, mi lesz rá a válasz.
A keresztény tanítások szerint azt tedd a másikkal, amit veled szeretnéd, hogy tegyenek; míg az iszlám tanítások egyik legfontosabb eleme, hogy ne légy igazságtalan. Mégis, az emberről való gondolkodásban a muszlim vallás sem különbözik lényegi elemeiben a kereszténységtől, hiszen „Isten elküldte Jézust, aztán Mohamedet, de egyik sem törölt el egyetlen korábbi tanítást sem, minden meglévő tanítás érvényben maradt, mindenki csak javított és változtatott rajta, valamint megerősítette azokat” – mondja Sulok.
Te iszlám, én keresztény?
A beszélgetés során a korábbi ígéreteknek megfelelve szóba kerül az is, hogyan viszonyulnak egyes vallások a másban hívőkhöz, vagy éppen a nem hívőkhöz. Sulok a témában rögtön kifejti: az iszlám szerint nincs kényszer a vallásban, mindenkinek jogában áll abban hinni, amiben csak szeretne, a lényeg: ne akadályozzon másokat jogaiban.
Mint Béres hozzáteszi, a keresztény és az iszlám vallásnak is szerves része a misszió. A kereszténység még a bencések földművelő megmozdulásaival, a segítségadással próbált szerephez jutni a világban, valahol itt kezdődhetett a szekularizáció.
Manapság a szélsőségek kezelése egyre nagyobb feladatként hárul az egyházakra. Sulok szerint az iszlám tanítások szerint az igazságtalanság ellen fel kell lépni és mindig a középútra kell törekedni, semmilyen szélsőség nem támogatandó. „Az iszlám valamint az erőszak és a terror összekapcsolódik az átlag emberek fejében, de az iszlám hívők 99,999 és még sok kilences százaléka számára egyértelmű, hogy ez nem követendő út.”
A keresztény és az iszlám hívek együttéléséről beszélgetve Sulok felhívja rá a figyelmet, hogy az iszlám 711 óta jelen van Európában, vagyis korábban, mint ahogy a magyarok megérkeztek a Kárpát-medencébe. Ennek hatásait ma is érezhetjük: gondoljunk csak arra, hogy arab számokkal számolunk.
Béres zárásként hozzáteszi: a vallásközi párbeszéd csúcsa, amikor a globális kérdésekkel együtt tudnak foglalkozni különböző vallású emberek, valamint a globális témák helyi képviseletében együtt tudunk élni. „Ha ez megvalósul, akkor a nemzet gondjaiban mindenki részt vesz és nincs ok az ellenállásra.”