Nem csak egy hagyomány létezik a világban

2019. február 8. 12:30

Trombitás Kristóf
Mandiner

Az európai ember egyre inkább kizárta a tudatából, hogy a saját hagyományán túl bizony léteznek értékkel és mélységgel bíró más hagyományok is.

A társadalom atomizáltsága és az egalitarizmus – amelyek minden demokratikus berendezkedés sajátjai – a keleti világban relatíve kevésbé érvényesül: nyugatról szemlélve meglepően jól tartják magukat a szekuláris idiotizmussal szemben. Egy olyan világ, ami létezésének alapját arra tette fel, hogy az egyenlőtlenséget piaci mechanizmusokkal és a verseny megteremtésével szünteti meg, szükségszerűen halálos ellensége annak a közegnek, ami sarkosan mindezek ellenében határozza meg önmagát.

Mindaddig, amíg Európa immunrendszerét le nem győzték a bomlasztó erők, a mi kontinensünk sem tett másként.

Erősen kérdéses, hogy ezt a csapást kiheverheti-e a nyugati kultúrkör. Ma úgy tűnik, hogy amennyiben valami kataklizma nem történik, akkor az ügyünk materiális értelemben eldőlt – bár az igaz, hogy a helyzet egy cseppel több bizakodásra ad okot, mint 25 évvel ezelőtt, amikor a világrontó erők egyik felének biztos és kétségbevonhatatlan győzelmén örömködött Fukuyama.

Kelet hatalmas veszélyt jelent, de csak azért, mert a gyengétől senki sem fél. A tradíciókat taszító modern világ minden hagyomány megveszekedett ellensége. Az ateizmus, mint új és totalitárius vallás, egyetlen vetélytársat sem tűr meg.

A valamelyest még a hagyomány pártján álló hatalmaknak saját érdekük, hogy egymással összefogva küzdjenek.

Mintegy mellékes problémaként, de említsük meg a gyarmatosítás évszázados gyakorlatát is, ami Nyugat-Európának és az USA-nak is alapot adott arra, hogy úgy érezzék, nekik nem csak joguk, de kötelességük is beleszólni a „vadak” dolgába. Mert a gyarmatosítás nem kizárólag egy materiális alapokon lezajló rablás volt, amelynek megtörténtét a különféle marxista felforgatók a későbbiekben jól felhasználhatták saját érdekükben is; de egyszersmind annak a hazug premisszának is a megszilárdulását jelentette, hogy semmilyen értelemben sem létezhet kulturális relativizmus. Őfelsége térfoglalása vagy a francia gloire erőszakos terjesztése

kizárta az európai ember tudatából azt, hogy a saját hagyományán túl bizony léteznek értékkel és mélységgel bíró más hagyományok is.

Hamvas Bélának remélhetőleg igaza van, és a kereszténység minden hagyomány betetőzése – de ez nem azt jelenti, hogy a többi értéktelen és értékelhetetlenül alacsonyabb rendűnek bizonyulna. Ha egy bizonyos valami a legjobb a sok közül, attól még a többi is lehet remek.

Az az elsötétedés, ami a középkort követte, és külpolitikailag, gazdaságilag a gyarmatosításban is kulminálódott, egyértelműen tradícióellenes erők törekvéseként valósulhatott meg. És igen fontos, cseppet sem elhanyagolható tény, hogy amennyiben a nyugat-európai országok nem érezték volna szükségét a kiszipolyozásnak és az olcsó munkaerőnek, akkor most nem lennének tele az országaik immár sokadik generációs bevándorlókkal. Ezt a vacsorát saját maguknak főzték, és nem kéne sajnálni, ha meg is ennék az utolsó falatig.

A fő probléma ezért nem Nyugat-Európa sorsa, hanem Közép-Európáé,

amelyik nem gyarmatosított és nem akart korábbi elnyomottaiból, őket félig rabszolgaként tartva még többet kicsikarni. Most mégis ugyanebbe a gödörbe rántanák Európa jelenlegi vezetői.

Számunkra ez jelenti a megoldandó feladatot: ezt kell és ezt szükséges elkerülnünk.

Nyilvánvaló, hogy a modernitás célja a közös tradicionális alapok felismerésének megakadályozása. Legalább ebben ne győzzenek.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/142885