A hangos magyar írók balladája

Régóta mondom, hogy az a baj a hangos magyar írókkal, hogy csak írnak, de nem olvasnak. Sokszor láttam már őket kiállni olyan hős mellett, aki utólag percembernek bizonyult – és olyan ügy mellett, amiről később kiderült, hogy akkora fikció, amilyet ők maguktól megírni sem lennének képesek.

És nem tanultak semmit, de semmit a sorozatos árnyékravetődésből. Most is felsorakoztak az aktuális áldozathős mellé.

Mert a hangos magyar író ugrik, ha lehetőséget lát arra, hogy ő is kicsit fontos legyen. Kicsit hős. Kicsit vegyék észre, mert akkor jobban megy a könyve. Kicsit nagyon jöjjön vissza az a régi világ, amelyben a hangos magyar írók döntötték el, hogy kinek jár ösztöndíj, pénz, paripa, fegyver.

A hangos magyar író azért ír, hogy írónak lássa magát, mert azt hiszi, írónak lenni kiváltság. A hangos magyar író annyira görcsösen író, hogy vak a szavain túli valóságra, ő az alany, amihez a világ az állítmány. A hangos magyar író világa emiatt egóban gazdag, világban szegény.

A hangos magyar író a közösségi médiában ítél meg eleveneket és holtakat, ő maga az Atyaisten jobbja, ennyire emlékszik a kommunista diktatúrából, hogy mindig kell egy erkölcsi vasököl, ami oda üt, ahova köll.

A hangos magyar író hangot ad a véleményének, az ő véleménye mindenki véleménye, elhajlást nem tűr. Mindezt nagyon komolyan műveli, mert meggyőződése, hogy az ő szava egyenesen olyan szavazat, ami többet ér a gyalogmagyarok voksánál.

A hangos magyar író soha nem téved. Olyant ugyanis még nem láttunk, hogy a hangos magyar író azt írta volna: „bocsánat, tévedtem, elnézést mindenkitől, akit felültettem, félrevezettem”.

A hangos magyar írót nem zavarják a tények, jelzős szerkezete erősebb, mint a rögvaló, tehát annál rosszabb a tényeknek. A hangos magyar író rosszalló tekintetével hajlítja a kanalat maga felé.

A hangos magyar író fejben bezzegmáshol él. Tíz éve nyitott határokat követel, mert bécsi, berlini és frankfurti fogadásokon látta, hogy az idegen szép.

A hangos magyar író az emberiség általános eszményéből vezeti le az emberképét. Mindannyian emberek vagyunk, mondja, és nem gondol arra, hogy éppen ezért kellene kicsit óvatosabbnak lenni. Mert emberek vagyunk, nem szentek.

A hangos magyar írót többezer év irodalma sem ébresztette rá arra, hogy az emberi szabadság lényege az, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra. És hogy a rosszat az ember teszi. Az etikát összekeveri az esztétikával, számára a másság jó.

A hangos magyar író ezért mindig valaki más akarna lenni. Magyarsága a keresztje. Ady ostorával korbácsolja magát. Szenvedését krisztusi szenvedésnek látja és láttatja, csak épp nem vált meg senkit.

A hangos magyar író azt hiszi, hogy attól lesz szuperhős, mert felvesz egy köpenyt, és kívülre húzza az alsónadrágját.

Majd a zuhanást repülésnek nevezi.

Nyitókép: Jonathan Nackstrand / AFP