Végképp embertelenné vált a toborzás Ukrajnában: gázt engedtek egy autóban ülő férfira
Saját honfitársaikat küldik minden eszközzel a halálba az ukrán toborzók. Gyomorforgató jelenetek.
Hogyan teszi tönkre a nyugati felsőoktatást az elnyomás elleni küzdelem rögeszméje? Miként váltja fel a tudás, a kiválóság és a gondolati szabadság hagyományos felfogását egy torz, szélsőséges, kiválóság- és szabadságellenes ideológiai rémuralom? Ennek nyomába eredünk Heather Mac Donald új könyvének segítségével. A Mandinernek korábban interjút adó Mac Donald mára a szólásszabadság-ellenes egyetemi aktivizmus egyik újabb elhallgatni kívánt áldozata lett.
„Azért vagyunk itt, hogy elhallgattassuk ezt a rohadt fasisztát” – ezzel a jelszóval köszöntötték a kaliforniai Claremont McKenna College demonstráló diákjai Heather Mac Donaldot, a New York-i Manhattan Institute kriminológusát, amikor előző könyvéről, a War on Copsról érkezett előadni. A War on Cops az amerikai baloldal rendőrség ellen folytatott hadjáratáról szólt.
Mac Donald alaptétele e könyvében az volt:
Heather Mac Donald lapunknak adott korábbi interjúját itt olvashatják.
Ugyan Mac Donaldot az egyetem hívta meg, a diákok egy része mégis szükségét érezte, hogy tiltakozzon ellene és ellehetetlenítse az egész estét, mivel könyvét egyszerűen fasisztának gondolták. A jelenetek megismétlődtek a patinás UCLA-n, a kaliforniai állami szuperegyetemen is. A professzor tiszteletére rendezett díszvacsorára senki nem jutott be, mert a tüntető – kizárólag fekete – diákok elállták az utat. Heather Mac Donald az üres szobában mondta el beszédét, amit kivetítettek egy másik helységbe, de közben bezörgettek az ablakon és más módon is megpróbálták megzavarni az előadást a tüntetők. Az előadás után két kérdésre volt idő, majd a rendőrség túlságosan veszélyesnek ítélte a helyzetet és kerülőutakon a rendőrörsre menekítette a professzor asszonyt.
Heather Mac Donald egy nappal korábban hasonlót élt át az UCLA-n, ahová a republikánus diákszervezet hívta meg. „Blue Lives Matter” – ez volt előadása címe, amit a balos diákok elfogadhatatlan provokációnak tartottak.
Nem hiába szól tehát Mac Donald új, alább bemutatott kötete, a Diversity Delusion az amerikai felsőoktatásban uralkodó hisztérikus, valóságtól elszakadt, posztmodern-marxista balos légkörről, ami nem csak a diákságot, hanem az egész adminisztrációt és az órákat is áthatja. A könyv arról szól, hogy még a legegzaktabb tudományterületeket képviselő professzorok is azzal mossák a diákok agyát, hogy
még akkor is, ha azon kevés privilegizáltak közé tartozol, akiket felvettek egy hatalmas költségvetéssel és magas presztízzsel rendelkező amerikai egyetemre.
A Mac Donald és más, nem pécé meghívottak előadásait – emlékezetes volt Milo Yiannopoulos előadásainak botrányos megakadályozása a Berkeley-n – blokkoló törekvéseket a kriminológus a baloldali egyetemi monopólium védelmezésének tartja.
Ez a balos alapfeltevés úgy tartja, hogy az embert a bőrszíne, a neme és szexuális irányultsága határozza meg; a nyugati civilizációt, főleg Amerikát pedig alapjaiban határozza meg az ezekkel szembeni diszkrimináció. Ezen pedig változtatni kell – ez a változtatási szándék hatja át az amerikai felsőoktatás világát. Az amerikai egyetemeken úgy rettegnek a rasszizmustól és a szexuális erőszaktól, ezektől áthatott helyeknek tartva saját magukat is,
Ugyanakkor „ez az akadémiai rögeszme az identitással kapcsolatban ironikus, minthogy gyökerei egy olyan filozófiában rejlenek, amely tagadja az én létezését”, azaz a dekonstrukcióban.
Heather Mac Donald a könyve első részében a faj, a másodikban a gender kérdését tárgyalja, a harmadikban az egyetemi bürokráciát veszi vizsgálat alá, a negyedikben pedig az egyetem céljáról értekezik.
Az alábbiakban a könyv (Heather Mac Donald: The Diversity Delusion; How Race and Gender Pandering Corrupt the University and Undermine Our Culture. St. Martin's Press, New York, 2018.) fő állításait foglaljuk össze.
***
Önfeladó egyetemi vezetés
Amikor a Yale-en egy pszichológus, Erika Christakis azt írta egy e-mailben, hogy szerinte szükségtelen a Halloweenkor viselt maskarák előzetes átnézése, kitört a botrány: több mint ezren, köztük dékánok követelték ő és férje azonnali kirúgását állítólagos rasszizmusuk miatt. Férjével, Nicholas Christakisszal, aki a Time magazin szerint 2009-ben a világ száz legbefolyásosabb orvos-szociológusa volt, a diákok üvöltöztek és az egyetem szégyenének nevezték.
Az egyetemi vezetés nem utasította rendre a hallgatókat,
Az Emory University-n a diákok védelmet követeltek a „Trump 2016” szlogenek elől, s kitört a hisztéria, amikor a falra festve találták azt. A tiltakozó diákok magasba emelték a Kommunista kiáltványt. Az egyetem vezetése megadta magát, pedig a diákok önképe, miszerint ők elnyomott proletárok, teljesen téves, hiszen a világ legprivilegizáltabb, legszerencsésebb diákjai között vannak. A diákok semmitmondó ügyekben lemondásra kényszerítették már a University of Missouri és más felsőoktatási intézmények rektorát is.
Vajon történt volna-e hasonló, ha a falra „Clinton 2016” van írva? – teszi fel a kérdést Heather Mac Donald, hozzátéve: minden egyetemi vezető, aki megadja magát a safe space-retorikának, elveszett. Egy amerikai egyetem ugyanis úgy, ahogy van, egy nagy safe space.
Ezt a posztmodern-szélsőbalos egyetemi légkört gyakran pszichológiai okokkal magyarázzák, miszerint a „hópehely-generáció” túlságosan védett környezetben nőtt fel, és felkészületlen a mindennap élet konfliktusaira is.
Mac Donald szerint azonban ez nem igaz: „a campusokon tapasztalható intolerancia gyökerében nem pszichológiai, hanem ideológiai jelenség. Középpontjában az a világlátás áll, ami a nyugati civilizációt áthatóan rasszistának és szexistának tartja. Az egyetemi elit fő célja az, hogy megtanítsák rá a diákokat, miként tudnak magukra létükben elnyomottként tekinteni az egyre csak gyarapodó, hivatalos áldozati listák segítségével. Ennek a megközelítésnek az egyik eredménye az ellentétes vélemények erőszakos elhallgattatása.”
Ilyen véleménynek és
– utóbbi három pedig mégiscsak a felvilágosult liberalizmus és a felszabadítás fontos szerzői voltak egykoron.
A campusokon eluralkodó szólásszabadság-ellenesség és a nyugati civilizáció gyűlölete részint abból fakad, hogy a kisebbségeket pozitívan diszkrimináló egyetemi politikák nem vezettek eredményre, ezt azonban nem szeretnék belátni; így a sikertelenséget a még áthatóbb strukturális rasszizmussal és szexizmussal magyarázzák, ami még radikálisabb áldozati ideológiához vezet.
Állatorvosi ló: a Kaliforniai Egyetem hanyatlása
1996-ban a kaliforniaiak úgy döntöttek egy népszavazáson, hogy megtiltják a kormányzatban és az oktatásban a pozitív diszkriminációt. Tíz évvel később a Kaliforniai Egyetem (University of California – UC) felvett egy egyenlőségért és befogadásért felelős, az „alulreprezentált kisebbségek” számára az egyetemet élhetőbbé varázsoló, új alkancellárt, Robert Birgeneau-t. A Kaliforniai Egyetem, ami valójában egy állami szuperegyetemi hálózat, különféle trükkökkel a mai napig megkerüli a kaliforniaiak döntését azzal a magyarázattal, hogy az amerikai társadalom annyira diszkiminatív, hogy egyenlő bánásmód helyett pozitív diszkriminációra van szükség.
Az ilyesfajta akciókat azonban nem kíséri siker, mivel az engedménnyel felvett kisebbségiek rendszerint kibuknak az egyetemről. De „egy bukott kisebbségi diák jobb az egyetemnek, mint ha egyáltalán nincs kisebbségi diák, mivel a játék nem a diákokról szól, hanem az egyetem önképéről”. 1998-ban, miután a felvett kisebbségi diákok száma a felére csökkent, az egyetem ezt elfogadhatatlannak találta és akcióba lépett – miközben amúgy más egyetemeken a csökkenés jóval kisebb volt.
Így a Kaliforniai Egyetem különféle trükkökkel megint megpróbálta elérni, hogy több kisebbségi diákja legyen; például első körben úgy alakította felvételit, hogy preferálta a szegényebb diákok felvételét –
Miután például az egyetem jogi karán létrehoztak egy specializációt a kritikai faji tanulmányok számára, amely azt volt hivatott kimutatni, hogy a jog minden területét áthatja a rasszizmus, 2002-ben minden fehér jelentkezőt elutasítottak – holott a a fehérek felvételi pontszáma átlagosan magasabb volt, mint a feketéké. Majd az egész egyetemre elkezdtek felvenni mindenkit, aki osztálya legjobb 4 százalékában benne volt, függetlenül felvételi eredményüktől, remélve, hogy így több kisebbségi diák jut be.
Mindez nem vezetett eredményre, ezért végül az egyetem az egész, tudáson és tehetségen alapuló felvételi rendszert átalakította úgy, hogy a szubjektív és „kontextuális” tényezők a „holisztikus szemlélet” nevében többet számítanak, mint a tudás. Az egyetem elnöke, Richard Atkinson által 2001-ben javasolt „komprehenzív eljárás” azt jelentette, hogy elkezdték különféle szempontok szerint átsúlyozni, átszámolni a tudásalapú felvételin elért pontszámokat.
Hiába éri el például valaki a maximum 1600 pontot: ha stabil, kétszülős családból érkezett, fehér és elitgimnáziumba járt, akkor csak 1100 pontot kap; viszont a 900 pont többnek is számíthat akár, mint az 1600, ha az illetőt csak egyik szülője neveli, nem elitgimiből érkezett és otthon nem az angol a beszélt nyelv.
Az egyetem direkt bátorította a diákokat, hogy felvételi esszéjükben hangsúlyozzák nehéz körülményeiket. Mindezt azzal magyarázta, hogy
2002-ben előfordult, hogy a Kaliforniai Egyetem felvett egy hispán lányt 940 ponttal, de elutasított egy koreai diákot, akinek 1500 pontja volt. Utóbbiról nehezen mondható, hogy ne lenne kisebbségi amerikai mércék szerint, de az amerikai baloldal a fehér többségnél jobban teljesítő ázsiaiakat nem tekinti kisebbségnek, mert nem fér bele a kisebbségekről alkotott képébe.
A koreai ráadásul még csak gazdag családból sem érkezett, mivel ő maga pénzelte elvált, rákkal küzdő édesanyját. Az UC zászlóshajója, a Berkeley 2002-ben 374 diákot vett fel 1000 pont alatt – szinte mindegyikük színes bőrű volt –, és 3218-at olyan diákot utasított el, akinek 1400-nál több pontja volt. Az UCLA-n 3,6-szor valószínűbb volt, hogy felvesznek egy feketét, és 1,8-szor valószínűbb, hogy felvesznek egy hispánt, még rosszabb felvételi eredményeik ellenére is, mint egy fehéret.
Így nem jött be a pozitív diszkrimináció
Mindezt az egyetem a „holisztikus” szemléleten túl azzal magyarázta, hogy úgyis mindenki magasan kvalifikált, akit felvesznek, s hogy azon belül kicsit jobb, vagy kicsit rosszabb, az már mindegy. A radikálisabb egyetemi igazságosságbajnokok szerint a szegényebb diákoknak sosem volt lehetőségük kifejleszteni a szükséges képességeket, ezért máshogy kell mérni őket, de
Az egyetemi vezetés magyarázata szerint a kisebbségi diákok olyannyira tartanak attól, hogy igazolni fogják a sztereotípiákat, hogy tényleg rosszabbul teljesítenek. Ebben az esetben azonban később kellene jobban teljesíteniük az egyetemen – ezzel szemben a vizsgáikon még rosszabbak az eredményeik.
Egy 2004-es tanulmány minden ilyen ideologikus magyarázatot elsöpört: Richard Sander, a Kaliforniai Egyetem szóban forgó jogi iskolájának professzora arra az eredményre jutott, hogy az alacsonyabb követelménnyel felvett jogászhallgatóknak kisebb az esélye az egyetem befejezésére – ily módon a pozitív diszkrimináció lehet, hogy időlegesen növeli az egyetemi sokszínűséget, de csökkenti a jogászszakma sokszínűségét. Minthogy a kutatás alapjaiban veszélyeztette az egész progresszív egyetemi rendszert, Sandert rögtön kiátkozták, kutatását pedig szakmaiatlannak kiáltották ki annak ellenére is, hogy egyébként a faji egyenlőség és a rasszizmusellenes küzdelem elkötelezettje volt, meggyőződésében pedig liberális. (Sander könyvet írt kutatásából: Mismatch: How Affirmative Action Hurts Students It's Intended to Help, and Why Universities Won't Admit It, 2012)
Ráadásul az a kérdés is felmerül, hogy miért is kell hátránynak kezelni, ha valaki nem elitegyetemre jár, hanem egy átlagos, vidéki college-ba? Illetve kérdés az is, hogy a felvételiző diákok mindent megtettek-e sikerükért? Csakhogy semmi nem irritál jobban egy pozitívdiszkrimináció-pártit, mint a felvetés, hogy a tanulmányi teljesítmény egyéni erőfeszítések, egyéni felelősség kérdése is.
Egy 2012-es tanulmány (az Arcidiacono-kutatás) is arra jutott:
Ehhez képest az amerikai kormány dollármilliókat költ felzárkóztatásra, kisebbségiek részvételére a tudományos kutatásokban, és a kisebbségiek faji preferálása szinte az egész amerikai felsőoktatásban bevett szokás. Az Arcidiacono-kutatás szerint a fekete diákok fele a Duke Egyetemen egyszerűen szakot váltott, amikor szembesült a bevezető tárgyakkal például kémiából; így hiába voltak többen például az egyik évfolyamon a fehéreknél, mégis a fehérek voltak többen a végzősök között. Erre persze további magyarázata van a pozitív diszkrimináció advokátorainak: miszerint az előadói termek is rasszizmussal hátráltatják a kisebbségi diákokat. A kutatás ellen a Duke Egyetemen például virrasztással tiltakoztak a fekete diákok.
Az egyetemi adminisztráció sztereotípiák megerősítésével vádolta a saját kutatóit, azonban ezzel fordítva ültek a lovon: a kutatás pusztán épp az ilyen sztereotipikus csoportban gondolkodás hátrányait mutatta ki, ami szerint diákok például bőrszín szerinti csoportja fontosabb kategória, mint a diákok egyenkénti, személyes teljesítménye.
Mikroagresszió
Ez az osztálytermi rasszizmus a „mikroagressziókban” jelenik meg az aggódók szerint.
Val Rast oktatásügy professzor, területe elismert szakértője és rengeteg kisebbségi, külföldi diák egykor mentora ellen például tüntetést tartottak az UCLA-n, miután osztályában egymással kezdtek vitatkozni az áldozatiság különféle módszertanainak hívei, s miután Rast az „indigenous” (bennszülött) kifejezést, amit egy diákja nagy betűvel írt, átjavította kicsire. Úgyszintén rasszizmussal vádolták meg, amiért egy szigorúbb idézési-lábjegyzetelési stílust követelt meg egy enyhébb helyett.
Kitört a hisztéria, s az egyetemi vezetés ebben az esetben is megadta magát: társtanárokat rendelt a professzor mellé, egyikük a mikroagresszió teljesen tudománytalan, ellenben ideologikus „tudományának” szakértője, Daniel Solórzano volt. Később az egyetem kinevezett egy bizottságot az egész szak átvizsgálására, s a bizottság egyik tagjának megtették az egyik vezető Rust-ellenes tüntetőt.
s egy szót sem ejtett a diákok pocsék íráskészségéről, rossz felkészültségéről. Az egyetemi vezetés nem védte meg professzorát, s amikor Heather Mac Donald arról érdeklődött a dékánnál, hogy mit gondol Rustról, az nem válaszolt egyenesen.
Mindeközben a teljesítményre berendezkedett ázsiai diákok inkább hallgatnak, az átlag jelentkező pedig, aki azt hitte, tanulni jön az egyetemre, meglepődik, hogy a fekete és hispán diákok grandiózus küzdelmének közepén találja magát az állítólag minden porcikájában rasszista akadémiai élet ellen.
Ehhez képest az UCLA adminisztrációja még azt is felvetette, hogy a fehér és ázsiai diákoknak „kultúraközi kompetenciafejlesztésre” van szüksége, ami egyszerűen nevetséges.
A nemi erőszak mítosza
Magányos meló egy amerikai egyetemen a nemierőszak-ügyi krízisközpontban telefonosnak lenni, és várni a segítségre szorulók hívásait. Hívások ugyanis nincsenek. De ez
hanem azt, hogy a helyzet még rosszabb, mint gondolták, ugyanis senki nem meri bevallani, mi történt vele.
A feminista mítosz szerint a női hallgatók egyötöde-egynegyede lesz ugyanis áldozata nemi erőszaknak vagy szexuális zaklatásnak egyetemi évei végére. Ha ez igaz lenne, az viszont nagyon durva lenne: nincs olyan bűncselekmény, főleg nem ilyen súlyos, aminek egy adott népesség 20-25 százaléka áldozata lenne. 2016-ban a legerőszakosabb amerikai városban, Detroitban a mindenféle bűncselekmények áldozatainak aránya összesen 2 százaléka volt a népességnek. Ráadásul az egyetemeken a nők ma már többségben vannak.
Hogy jött akkor ki a feministáknak a 20-25 százalék? Hát úgy, hogy a nyolcvanas években nem voltak megelégedve azzal, hogy amikor kutatásaikhoz kifaggatták a nőket, hogy voltak-e nemi erőszak áldozatai, nagyon kevesen válaszoltak igennel. Így aztán Mary Koss, az Arizonai Egyetem egészségügy professzora kitalált egy másik módszertant:
Mindezt annak ellenére, hogy azoknak a nőknek, akiket ő erőszak áldozatainak kategorizált be, 73 százaléka azt mondta neki, hogy nem erőszakolták meg. Koss „áldozatainak” 42 százaléka saját akaratából újra lefeküdt „támadójával”.
Azóta minden hasonló feminista kutatásban kimutatható ez a szakadék a kutatók és a kutatás alanyainak percepciója közt, még számos, ezredforduló után vagy akár az előző években készült kutatásban is. A Virginiai Egyetemen készült, 2000-os tanulmány szerzői szerint „sajnos” csak a szerintük erőszak áldozatává vált nők 23 százaléka gondolja maga is úgy, hogy erőszak áldozata lett volna, s még számos ilyen tanulmányt fel lehet sorolni. A kutatók ugyanis egyre távolabb vannak attól, amit józan ésszel erőszaknak nevezünk.
A Stanford Egyetemen 2016-ban 33 szexuális erőszakot követtek el egy felmérés szerint, ami valószínűtlenül magas szám – ugyanakkor az egyetem egyiket sem jelentette a rendőrségnek, még akkor sem, ha volt „gyanúsítottjuk”. Ez azért van, mert az ilyen esetek többnyire nem számítanak erőszaknak a jog szerint. Persze
a gondolati kör tehát bezárult.
Az egyetemek saját nyomozóapparátust és módszertant fejlesztettek ki, a néha előforduló „szexuális erőszak” kapcsán etikai bíróságok elé idézik a gyanúsítottakat, akiket akár még ki is rúgnak az egyetemről – miközben gyakran semmi törvénytelenséget nem követtek el az illetők. Például a csetüzenetek bizonyítják, hogy a hölgy, aki utólag szexuális erőszakot kiált, többször is igencsak saját beleegyezésére került „támadója” ágyába. 2018-ban 79 amerikai bíró indított eljárást az egyetemek saját nyomozásai és tárgyalásai ellen.
Arról van ugyanis szó, hogy az „egyetemi szexuális erőszak” mítosza nem bizonyítékokon alapszik, hanem politikai meggyőződésen, ami
Egyszerűen a feministák biztosra veszik, hogy létezik „campus rape culture”, és ennek fő bizonyítéka a szemükben az, hogy az állítólagos eseteket az állítólagos áldozatok nem jelentik.
A való életben az amerikai egyetemek e tekintetben is a világ legbiztonságosabb helyei között tarthatóak számon. Az egész erőszakmítosz mögött annyi van, hogy az egy generációval korábbi feministák még azért a laza, hedonista, egyéjszakás kalandokkal teli egyetemista aranyéletért küzdöttek a felszabadítás jegyében, amelyet a mostani feministák már elnyomónak érzékelnek. Emögött az a Joanna Williams által kifejtett nézet rejlik, hogy
amit tesznek, azért a férfiak a felelősek. Heather Mac Donald szerint viszont „ha egy Harvard-diák nem érti, hogy sokat inni és fizikai kontaktusba kerülni egy fiúval egy partiban nagy valószínűséggel alkalmi szexhez fog vezetni, akkor rossz egyetemen van, ha egyáltalán való egyetemre”.
Az egyetemek azt a „megoldást” választották, hogy fantasztikus tudatosságnövelő kurzusokat kínálnak a diákoknak – némelyik ráadásul egyenesen kötelező. A New York Egyetemen Alissa LeFoss „szexpert” zavarba ejtő intim tippekkel látja el diákjait, például a biztonságos leszbikus orális szex latex-kellékeit illetően. A Brown Egyetem diáktanácsadó irodája teljes komolysággal világosítja fel a hallgatókat azt a kérdést illetően, hogy „miként vigyek szexjátékokat a kapcsolatomba?”, professzionális módon kategorizálva a szexjátékokat. A Harvard 2017-es Szexhetén a meleg hallgatói szervezet „Szexjátékok 101: Érezd azokat a jó rezgéseket” címmel tartott workshopot.
Az egyetemi bürokrácia sosem teszi fel magának a kérdést:
És azt sem fontolják meg, hogy a „következmények nélküli szex” önellentmondás: ha más nem, a nők esetében némi érzelmi következményei biztosan lesznek az egyéjszakás kalandoknak is.
Mindenesetre Heather Mac Donald szerint ha kötelezővé tennék, hogy minden egyes esetet jelentsenek az egyetemek a rendőrségnek, akkor az egyetemi szexuális erőszakot a küzdelmei középpontjába helyező mozgalom – amelynek episztemológiáját a MeToo-mozgalom is átvette – másnapra érdeklődés hiányában megszűnne.
Az egyetemi bürokrácia
A kisebbségekért, nőkért, LMBTQ-diákokért való, illetve a hagyományos akadémiai követelmények, a férfiak és a nemi erőszak ellen való küzdelem az egyetemi adminisztrációkat is jelentősen felduzzasztotta.
Mindenkit – a frissen felvett alkalmazottakat, a frissen kinevezett dékánokat, látogató hivatalosságokat – lenyűgöz a Kaliforniai Egyetem elnöki hivatala adminisztrációjának mérete – írta a Commentaryba Nathan Glazer szociológus, a Berkeley tanára 1965-ben. Már akkor egyre több olyan alkalmazottja volt az egyetemnek, akik a hallgatói ügyekkel foglalkoztak.
Miután 2007-ben egymilliárd dollárral csökkentették a Kaliforniai Egyetem állami költségvetését, és 2012-ben újabb 250 millió dollár csökkentést jelentettek be (egyébként az egyetem költségvetése 34 milliárd dollár), a Kaliforniai Egyetem San Diego-i alegyeteme (UC San Diego)
250 ezer dolláros éves kezdőfizetéssel (az amerikai átlagfizetés 40-50 ezer dollár között van évente), 60 ezer dolláros költözési, 13 500 dolláros lakhatási támogatással és minden utazási költség korlátlan állásával – írja Heather Mac Donald.
Hozzáteszi: míg 1998 és 2006 között a Kaliforniai Egyetem hallgatóinak aránya 33 százalékkal nőtt, a főállású tanári állomány 25 százalékkal, addig az adminisztráció létszáma 125 százalékkal növekedett. A Kaliforniai Egyetemen az említett időszakban, 1998 és 2006 közötti időszak elején a magasabb pozíciójú menedzserek és a professzorok aránya 1:2,1 volt, a végén pedig 1:1,1. Azaz az adminisztratív állomány magasabb pozíciójú része tett ki annyi embert, mint a professzorok összesen. Az egyetem azt állította, hogy ez az egyetem által fenntartott kórházak és kutatóintézetek miatt van, de ha ezeket leszámoljuk, akkor is 125 százalékos növekedést kapunk.
A Kaliforniai Egyetem gigahálózatának, tíz alegyetemének egyikén, az UC San Diegón az alábbi esélyegyenlőséggel, sokszínűséggel foglalkozó hivatalok, pozíciók vannak, és akkor semmilyen más hivatalról, például Tanulmányi Osztályról nem beszéltünk, és nem beszéltünk a többi kilenc alegyetemről:
„A Kancellári Sokszínűségi Hivatal; helyettes alkancellár az méltányosságért; segédalkancellár a sokszínűségért; a szakok méltányossági tanácsadói; a végzős sokszínűségi koordinátorok; a személyzeti sokszínűségi összekötő; a hallgatói sokszínűségi összekötő; a végzős hallgatók sokszínűségi összekötője; a sokszínűségi főhivatalnok; a sokszínűségi kezdeményezések fejlesztéséért felelős igazgató; Az Egyetemi Diverzitásért és Esélyegyenlőségért Felelős Hivatal; A Gender Identitás és Szexuális Orientációs Ügyekért Felelős Bizottság; a Nők Helyzetéért Felelős Bizottság; a Közérzet, Kultúra és Befogadás Kampusztanácsa; a Sokszínűségi Tanács; a Kultúraközi Központ; a Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű Erőforrások Központja; és végül a Nők Központja”.
Egy másik UC-campuson, az UC Davisen 28 hivatal, testület és hasonlók foglalkoznak sokszínűségi, melegügyi, egyenlőségi és hasonló kérdésekkel, többek között: „Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transzgender, Queer, Interszex és Aszexuális Erőforrás Központ; Az Afrikai Diaszpóra Diákok Sikerközpont; Chicanx és Latinx Diákok Sikerközpont; Őslakos Amerikaiak Akadémiai Sikerközpont; Közel-Keleti/Dél-Ázsiai Diákhivatal; Női Erőforrás és Kutatási Központ; Dokumentumok Nélküli Diákok Központja (azaz: illegális bevándorló diákok központja); Retention Initiatives; az Oktatási Lehetőségek és Bővülés Szolgáltatásainak Hivatala; Elsőgenerációs Diákkutatók Központja”.
A professzorok, tanárok felvételekor úgyszintén egyre gyakrabban jelennek meg a felkészültséggel kapcsolatban nem lévő követelmények. A leggyakrabban használt felvételi sztenderd nem a „legjobban kvalifikált”, hanem a „határeset, de kvalifikált”.
Már a matematika sem elég sokszínű
Az identitáspolitikának köszönhetően már a természettudományok, a technológiai területek, a mérnöki képzések és a matematika is támadás alatt van, amiért nem elég sokszínű, és nagy rajtuk a nyomás, hogy több nőt, feketét és hispánt mutassanak fel soraik közt. Ennek érdekében a diverzitás egyre többször kifejezett előny az álláshirdetésekben. Az egyetemeken pedig például arra biztatják a professzorokat az orvosi szakokon, hogy ne annyira „tényalapú” teszteket írassanak – ha nem teszik meg, azt kockáztatják, hogy „fehérként viselkednek” („acting white”), ahelyett, hogy megértenék – 2015-ös UCLA-jelentés –
Sok más módszer van még a formális, számszerű egyenlőség kikényszerítésére az identitáspolitika részéről, ami azon az előfeltételezésen alapszik, hogy ha nem lenne rasszizmus, diszkrimináció és szexizmus, akkor minden tudományos területen egyenlő lenne a nemek, kisebbségek aránya. Ez az előfeltételezés azonban – mutat rá Heather Mac Donald – teljesen megalapozatlan.
Az olyan erények promotálása, mint az udvariasság és a kemény munka, a Pennsylvaniai Egyetemen és a San Diego-i Egyetemen kitört kisebbfajta felkelések szerint azonos a gyűlöletbeszéddel. A két egyetem egy-egy professzora közölt ugyanis egy cikket 2017-ben, amely azt merte feltételezni, hogy a kultúrák talán mégsem egyenlőek – legalábbis nem egyenlő mértékben készítik fel gyermekeiket arra, hogy produktívak legyenek egy fejlett gazdaságban.
A két tudós szinte kiírta magát a tudományos életből, és természetesen rögtön rasszistának kiáltották ki őket, holott egyébként a nyugati kultúrát és a fehér munkásosztályt sem hagyták kritika nélkül. De
A rossz viselkedésért való egyéni felelősség és a rossz viselkedési minták választásának kérdése fel sem merül, ez eretnekség. De mi van – teszi fel a szerző a kérdést –, ha a progresszív identitáspolitikusok elemzése téves, és a kulturális hatások elemzése közelebb visz az igazsághoz?
A posztmodern tananyag
A Kaliforniai Egyetemen
Ilyen a Gender, faj, nemzet és egészség, ami feminista szempontból tekint az egészségügyre, vagy a Küzdelmes életek: kisebbségek a többségi kultúrában, de van kurzus A trauma, gender és hatalom kritikai perspektívái vagy épp Kultúraközi gender-változatok a harmadik nemtől a transzneműségig címmel is.
Ráadásul egyre több egyetemi vezető kerül ki azok közül a diáksegítő alkalmazottak közül, akik sosem tanítottak vagy kutattak. Mielőtt például Judy Sakaki a Sonoma State University elnöke lett, azelőtt diáksegítő munkatárs volt a Kaliforniai Egyetemen, minimális akadémiai és tanítási tapasztalattal.
2011-ig az UCLA angol szakának diákjai számára kötelező volt felvenni egy kurzust Chaucerről, kettőt Shakespeare-ről és egyet Miltonról – mind a hármuk alapvető klasszikusa az angol irodalomnak. Ekkor azonban
és változtattak a tananyagon: ezentúl ezek a kurzusok választhatóak lettek, kötelező lett viszont felvenni hármat a Gender, faj, etnikum, rokkantság és szexuális tanulmányok; a Birodalmi, transznacionális és posztkoloniális tanulmányok; a műfaji tanulmányok, interdiszciplináris tanulmányok és kritikai elméletek; illetve a kreatív írás közül.
Az eset tipikus a mai amerikai felsőoktatásban, melynek jellemzői: „a narcizmus, az áldozatiság rögeszméje, és a fáradhatatlan szándék arra, hogy a múlt komplexitását leegyszerűsítsék az identitás és az osztály kategóriáira”. Ma a tudománypolitikában az elnyomás tanulmányozása a menő, lehetőleg posztmodern szempontok alapján, olyannyira, hogy a „difference” kifejezést már felváltotta a jóval ezoterikusabb „alterity”.
A Columbia Egyetemen egy fiatal lány feltette a kérdést:
„A problémám lényegében az, hogy ez fenntartja a fehér felsőbbrendűséget és rasszizmust. Ez rasszista tananyag. Ki ez a Mozart, ki ez a Haydn, ezek a felsőbbrendű fehér emberek? Nem nők, nem színesbőrűek” – fogalmazott.
Ez nem egy félőrült diák marginális véleménye, hanem a meghatározó hozzáállás az amerikai felsőoktatásban. A kortárs egyetemi bürokrácia célja ugyanis úgy látja magát, mint ami heroikus harcot vezet a fehér, heteroszexuális férfiak által uralt, rasszista, szexista és elnyomó nyugati civilizáció ellen, így a világot is elnyomókra, elnyomottakra és utóbbiak szövetségeseire osztja.
A magyarázat az, hogy a humántudományok területén a „kritikai gondolkodás” az elsődleges. Csakhogy a filozófia és más humántudományok mindig is kritikaiak voltak a szó eredeti értelmében, azaz reflektáltak az emberre, a társadalomra, a világra, s kritikával is bőven illeték.
ami a nemek, osztályok és „fajok” közti, sokszor csak elképzelt hatalmi viszonyokat kritizálja egyedül, semmi mást, s például saját magára sem reflektál. A posztmodern feminizmus maga a kritikai gondolkodás – a posztmodern feminizmus kritizálása viszont nőellenes szexizmus.
A Yale Egyetem fő célja például – ahogy Peter Salovey elnök mondta egyik évben az elsősöknek – az, hogy „megtanítsák őket felismerni a téves narratívákat”. A baj csak az – szögezi le Heather Mac Donald –, hogy a téves narratívák leleplezésének programja már önmagában téves narratíva. A posztmodern felfogás szerint persze nem létezik ideológiamentes narratíva, de mindez a probléma szempontjából irreleváns: a diákok nem kapják meg azt a tudást, ami alapján egyáltalán bármit felismerhetnének és kritizálhatnának.
Pedig
és átadni az évszázadok alatt felgyűlt, hagyományos tudást, aminek alapján szabad vitákat rendeznek – például épp a valódi kritika nevében.
***
Az egyetemkritika főbb művei
Az egyetemkritikának nagy hagyományai vannak az Egyesült Államokban. A főbb művekből kitűnik, hogy a problémák legalább az ötvenes években kezdődtek, ha nem hamarabb. Ezekről ír William F. Buckley God and Man at Yale: The Superstitions of „Academic Freedom” című,1951-es kötetében, amelyben a Yale Egyetemen töltött diákéveinek tapasztalatát foglalja össze, a Yale szekuláris, vallásellenes, kollektivista, egyben individualista felfogását kritizálva. Ide tartozik Allan Bloom filozófus The Closing of the American Mind: How Higher Education Has Failed Democracy and Impoverished the Souls of Today's Students című, 1987-es bestsellere; Bloom a nyolcvanas évek amerikai egyeteminek morális relativizmusát bírálja. A legújabbak közt van Ben Shapiro, a DailyWire jobboldali hírportál alapítójának Brainwashed: How Universities Indoctrinate America's Youth című munkája (2004). Aztán ott van a 2009-es The Politically Correct University: Problems, Scope, and Reforms című kutatás kötete, amely a konzervatívok egyetemi alulreprezentáltságát vizsgálja. Végül ide sorolhatók a konzervativizmussal nem vádolható Joanna Williams feminista szerző és oktatásügyi szakértő két kötete is, a Consuming Higher Education Why Learning Can’t Be Bought (2012) és az Academic Freedom in an Age of Conformity (2016). Természetesen nem feledkezhetünk meg Roger Scruton 2015-ös esszéjéről, az End of University-ről sem. A konzervatív gondolkodás számára az egyik legfontosabb, az egyetem eszméjéről írt munka John Henry Newman 1852-es esszéje, a The Idea of A University.