„Bátorság, édesem!” – Így éltem túl a strasbourgi támadást

2018. december 11. 21:44

Gacsályi Sára
Mandiner

Egyik percben az Európai Parlamentben, a következőben Strasbourg főterén tömegpánikban, rákövetkezőben egy sötét csigalépcsőn bujkálva. Ilyen volt testközelből a strasbourgi lövöldözés.

Senkinek nem kívánom az érzést, amikor

azt sem tudja, miért, de egy tömeg részeként rémülten rohan.

Jobban mondva, tudja: néhány dörrenést hallott, de arról már fogalma sincs, mi adta ki a hangot, mi történt előtte és utána, vagy éppen jogos-e félnie.

Strasbourgban átéltem ezt, épp hátrahagyva az Európai Parlamentet, amikor a város főterén, a karácsonyfától alig néhány méterre állva dörrenéseket, majd sikolyokat hallottam, és annyit láttam, hogy rengeteg ember futni kezd, ahogyan bír.

A pulzusom megugrik, egy pillanatig hezitálok, majd rohanni kezdek én is. Azonnal végigfut bennem a gondolat: mi van, ha nincs semmi? De ennél jóval erősebb a gondolat: mi van, ha van valami?

A szomszéd utcáig futok, ahogy csak bírok.

Mellettem egy nő babakocsit tolva rohan

– sokk ide vagy oda, észreveszi az ember, hogy van, aki nála nehezebb helyzetben van. Ahogy az utcák szerteágaznak, egyre kevesebben vagyunk a közterületen. Velem van egy barátnőm, ez segít. 

Próbálom magamat csitítani, hogy csak semmi pánik. Lehet, hogy csak petárdázott egy hülyegyerek és tömegpszichózis lett belőle. Akárhogyan is, egy dolog biztos: lehet bármi, és a gondolat nem túl megnyugtató.

Végül egy közeli utca kapualjába húzódok, majd be a házba. Sötét lépcsőház, két emeletig csak egy csigalépcső. Állok, lihegek, próbálom kitalálni, mégis, mit kellene ilyenkor tenni. Jó döntés itt menedékbe húzódni? Ahhoz még túl közel vagyok. Ki kellene menni az utcára? Onnan jöttem, és amit ott tapasztaltam, nem szeretném újra átélni.

Végül a másik oldalt lévő pizzázóba futok. Itt senki nem tud semmit, néhány ember eszi a pizzáját, a pincérnő furcsa pillantásokkal méreget. Lerogyok egy asztalhoz, megnézem mennyire van ide a szállásom: háromnegyed óra gyalog, a belvároson át. Telefonálok egy percet, hátha megmondják, mit kell ilyen helyzetben tenni. Nem mondják meg, csak még nagyobb a pánikállapot.

Végül úgy döntök, villamosra szállok: épp arra próbálok, amiről mindenkit leszállítanak. Leáll a tömegközlekedés. Újra elindulok kifelé, mindegy merre, csak távolodjak a belvárostól. A rendőrök most már terelik az embereket az úton – feltehetően ugyanazok a sárgamellényesek, akik korábban az én igen nagy hátizsákomba is belenéztek, kb. négy teljes másodperc erejéig. Az egyik egyenruhás úriembert megkérdezem, mi történt, de csak annyit mond:

„még nem tudom, csak bátorság, édesem!”.

Innentől kezdve ez az új mantra: rendőrsziréna közben, tömegben lépdelve, teljes tanácstalanságban. „Courage, ma chérie” – ennyit ismételgetek. A buszok üresen állnak, az autók nem mozdulnak, állnak. Összerezdülök minden meglátott nagyméretű hátizsáktól és kellemetlenül érzem magamat a tömegben – de mint a lépcsőházban kiderült, egyedül is.

A biztonságvesztés egy olyan szintjét tapasztalom, amit még soha.

Meglátok egy zöld táblás taxit és bevágódok:

mindegy, mennyiért, mindegy, milyen úton, csak vigyen innen minél távolabb.

A taxi nem indul: a híd még le van zárva, de nemsokára mehetünk. Gyenge nyelvtudással magyarázkodás: arra ne menjünk, ott rossz dolgok vannak, akármi is, inkább onnan elfelé menjünk. Végül beleegyezik, menjünk.

A taxiban picit könnyebb, minden megtett kilométer segít. Összeszedem magamat annyira, hogy tudjak írni az embereknek: élek, minden rendben van velem, vélhetőleg most már rendben is lesz. Furcsa, magyarázkodásszerű mondatok ezek, hiszen az esély még mindig megvan, hogy csak a tömegpsziché játszik velem is, és semmi veszélyes nem történt. A tényeket azért jó megosztani.

Hazaérek, addigra breaking news, hogy mi történt. Lövöldözés történt Strasbourg karácsonyi vásárán, tőlem alig ötven méterre. Egy halott, sok sebesült, eddig.

Kérdezgetnek, hogy minden rendben-e. Kifejezik a sajnálatukat, hogy át kellett ezt élnem. Szeretve viccelődnek, hogy úgy tudják, nem haditudósítónak álltam. Kérik, hogy írjak erről cikket.

Cikket írtam, ha nem is összeszedettet – az még várat magára. Egyelőre jó összekucorodva a szállásom padlóján ülni,

hálásnak lenni, hogy itt ülhetek. Meg mindenért.

Hallgatom kicsit a szirénákat, igyekszem felfogni. A többi még várat magára.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/140023