„Jézus és az alvilág között kellett döntenem” – Száva Lajos a Mandinernek

Sok történetet olvashatunk a Száva család múltjáról, viselt dolgaikról és önről mint egykori maffiavezérről is.

A mi családunkról sokan tudnak sokfélét. A rendszerváltás után Magyarországon beköszöntött a vadnyugat, rendszeresek voltak az autós robbantások, az utcai lövöldözések és mindenféle brutális alvilági leszámolások. Elsők között alapítottunk meg a családdal egy őrző-védő, magánnyomozó céget, amit aztán nem csak szórakozóhelyek vettek igénybe, hanem vállalkozók és üzletemberek is. Az egész országban olyan körbetartozások voltak, hogy folyamatosan kérték a védelmünket. Elég sok behajtást végeztünk akkoriban, de azt hiszem, azért lehettünk olyan sikeresek, mert mi az igazság oldalán álltunk. A sértett felet támogattuk, és igyekeztünk a bajba jutott embereknek segíteni. 

Ehhez képest mégis jó néhány évet a börtönben töltött.

Az őrző-védő cég megalapítása után igyekeztünk minél több legális üzletet folytatni, ilyen volt például a Forma-1, aminek a vonatkozó jogait sikerült megszereznem, a vendéglátást és az őrzést-védést így kizárólagosan mi láttuk el. Ez legális bevétel volt, de így is hatalmas összegekről beszélünk.

Amikor leültettek, 5 év börtönbüntetést kaptam első bűntényesként. Abban, hogy lecsuktak, semmi meglepő nem lett volna, ha egy bizonyított eljárás keretében történik, úgy még el is tudtam volna fogadni. Viszont állítom, hogy egy feltételezés alapján ítéltek el, és fosztottak meg minden vagyonomtól. Amikor bekerültem, ezt nem tudtam feldolgozni, teljesen szétestem.

Milyen egy szétesett Száva Lajos?

Törtem-zúztam a börtönben mindent. Lelkileg padlóra kerültem, pánikbeteg és depressziós voltam, gyógyszereket kellett szednem. Odáig fajult a dolog, hogy ön- és közveszélyesnek nyilvánítottak, ezért egy-két napos megszakításokat leszámítva nyolc hónapot magánzárkában töltöttem. Ott már csak azon gondolkodtam, hogy mi értelme ennek az egésznek, mi lehet az élet értelme. Próbálkoztam a tudományban, a filozófiában és minden másban válaszokat keresni, de nem találtam. Akkor még  nem tudtam hinni Istenben. Úgy gondoltam, az életem addig is teljesen jól működött: sikeres voltam, én alakítottam a dolgaimat, és nem volt ehhez szükségem semmilyen istenre. Most már persze úgy gondolom, ahogy a Márk: 8,36- ban meg van írva, hogy  „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”.

Minek köszönhető a pálfordulás?

Azt gondolom, Isten ismer engem, és tudta azt is, hogy csak akkor fogadom őt a szívembe, ha előtte teljesen összetör. Szerintem ezért engedte meg, hogy ilyen rossz állapotba kerüljek, majd elküldte Takács Ferenc börtönmisszióst személyesen hozzám, akit előtte úgy felkészített, hogy választ kaphattam a kérdéseimre. Ezután Feri kezdett el nekem beszélni Jézusról és arról, mennyire szeret engem az Úr, és hogy az én bűneimet is meg tudja bocsátani. Az evangélium megragadott, és eljutottam egy általános hitre, vagyis megtértem, de nem születtem újjá. Akartam a javakat, amik a hittel jártak, de nem adtam át életem minden területét Jézusnak.

Úgy gondoltam, hogy ha kimegyek a börtönből, újra megalapozom az életem, és ha majd lesz anyagi biztonságom és megfelelőek a körülmények, akkor követni fogom őt. Meg aztán a nőügyeimről sem akartam lemondani… Szóval Isten javait akartam, de még önmagamban bíztam, én akartam hozni a szabályokat.

És most már nem szeretné maga hozni a szabályokat?

Amikor személyes kapcsolatban kerültem Jézussal, egy azonnali természetcserén mentem keresztül. Rájöttem, hogy Isten nem lesz partner az alkudozásban, de már nem is akartam, hogy az én akaratom teljesüljön. Fantasztikus élmény volt átélni ezt az újjászületést.

Hogyan zajlott ez az egész?

Megtértem a börtönben, volt egy általános hitem, így tudtam, hogy egy bűnös ember vagyok és akartam a változást. Egyszer bibliaolvasás közben az Úr néhány igén keresztül olyan erővel szolt hozzám, hogy rögtön imádkoznom kellett. A mosdóba mentem – mert a börtönben csak ott lehettem egyedül –, és letérdelve könyörögtem. Kértem Istent, hogy ha létezik, mutasson bizonyítékot, és tegyen engem alkalmassá, hogy követni tudjam őt. Olyan érzés volt, mintha nem is én imádkoznék, mert nem a saját szavaimat használtam. Felszabadító volt az egész, hiszen tudtam, hogy ez csak Isten lehet. Éreztem a Szentlélek jelenlétét.

Csak Isten kegyelmének köszönhetem, hogy örömmel tudtam őt választani. 

Miután elfogadta Istent és, felteszem, vele együtt a keresztyén értékrendet is, nem volt bűntudata a múlt miatt?

Amikor visszamentem az ágyamhoz, mintha színes fényképeket láttam volna, úgy elevenítette meg a Szentlélek a bűneimet, egész gyermekkoromtól kezdve. Olyanok is voltak köztük, amiket rég elfelejtettem, vagy azt sem tudtam, hogy bűn volt. Több órán át zajlott ez: előttem volt egy kép, annyit mondtam „bocsásd meg Uram”, és már jött is a következő. Aznap letettem a bűneimet, így később nem volt miért bűntudatomnak lennie. Új ember lettem. Átéltem a bűnbocsánat örömét és teljes bizonyosságot nyertem, hogy Isten létezik, mert ilyet csak ő tud csinálni.

Belül ezek szerint sok minden változott. Látható volt ez a váltás a külvilág számára is?

Hát persze. Kezdjük azzal, hogy egyik napról a másikra meggyógyultam. Olyan azonnali testi-lelki gyógyulás volt ez, hogy a gyógyszereimet sem kellett tovább szednem. Ezt is egy krisztusi csodának tartom. De ahogy mondtam, a természetemet is kicserélte az Úr, olyan dolgokat tettem, amit korábban soha, de tényleg soha nem tettem volna.

Tud erre konkrét példát mondani?

Például tudtam az ellenségeimért imádkozni, már nem akartam bosszút állni senkin, békés és barátságos lettem. Jó példa az is, hogy korábban nem tudtam beilleszkedni, soha nem mentem volna el takarítani, mert bár kötelező volt, én rangon alulinak éreztem. Miután átadtam magam az Úrnak, ez is megváltozott, önként jelentkeztem és jó szívvel mentem takarítani, mert úgy éreztem, ezzel is az Urat szolgálom. Ilyen csodákat éltem meg, életem legjobb időszaka volt. Ha belegondolunk, az, ahogyan kikerültem, az is egy csoda tulajdonképpen.

Mi volt benne a csoda?

Az, hogy kedvezménnyel kerültem ki, vagyis korábban szabadulhattam, mint hittem. Ez nem tűnt lehetségesnek, egyrészt mert a bírói végzés kizárta, másrészt mert a korábbi problémás magatartásom – a takarítás és más feladatok megtagadása – miatt rengeteg fegyelmit és egyéb büntetést kaptam. Aztán ahogy megváltoztam, a magaviseletem jobb lett, a takarításért meg olyan sok dicséretet kaptam, hogy azok kiegyenlítették a fegyelmiket. Mire eddig eljutottam, hoztak egy törvénymódosítást, ami által megkaphattam a kedvezményt. A parancsnok behívatott magához, azt mondta, látja rajtam a változást, és támogatja, hogy hamarabb hazamehessek.  De ehhez idővel sok mindennek össze kellett játszani, az egész egy összetett csoda volt.

„Amióta kijöttem a börtönből, az Urat akarom szolgálni”

Hogyan fogadta a környezete, hogy keresztyén ember lett?

A családom végig kapcsolatban állt velem, tudták, hogy milyen rosszul voltam eleinte a börtönben. Később, amikor megtértem és találkoztunk a beszélőn, látták, hogy mennyire boldog vagyok, és ezt nem tudták hova tenni. Kérdezősködni kezdtek, én pedig örültem, hogy beszélhetek nekik Istenről. Mikor meséltem nekik a hitemről, arról hogy én már rájöttem: függő lények vagyunk, Isten nélkül értelmetlen az élet, és nélküle semmi nem ér semmit, el tudták nekem hinni.

Nagy kijelentés ez egy egykori alvilági vezetőtől. Az ismerősi köre mit szólt az új énjéhez?

Sokan akartak segíteni, de szabadulásom után én már nem akartam közösséget azokkal az emberekkel.

Jól ismertem a világ csábítását, de arra is rájöttem, hogy a szíveket csak Isten tudja megelégíteni. Különös hála van a szívemben, hogy a kilenc testvérem is többnyire megtért már.

A tágabb környezete is könnyen elfogadta ezt a váltást?

Miután kikerültem, többen azt hitték, hogy újrakezdem az üzletet, a hit pedig csak valamilyen börtönbeli kapaszkodó volt. Azt mondták, nem nekem kellett volna megtérni, hanem a gátlástalan bűnözőknek. Persze szerintem minden embernek van honnan megtérni, akkor is, ha nincsenek olyan „látványos” bűnei, mint nekem voltak.

Azt mondta az interjú elején, hogy a múltban is jó ember volt. Ha a régi életében jó volt, miért kellett azt hátrahagyni?

Azok a dolgok világi szemmel voltak jók. Akkor is tettem sok helyes dolgot, például segítettem másoknak, csak most már inkább a rászorulóknak segítek, nem az újgazdagoknak. Én a múltban is az igazság oldalán álltam, de földi szemmel néztem az ügyeket. Sok minden belefért: a nagy embereket, ha úgy alakult, le kellett csapni, különben ők csaptak volna le engem.

Mivel telnek így a napjai?

Amióta kijöttem a börtönből, az Urat akarom szolgálni. Rendszeresen olvasom és tanulmányozom a Bibliát, sokat  járok a börtönbe és más helyekre, hogy Istenről és a velem történtekről beszéljek. A YouTube-on több videó is van erről, például „Az alvilágtól Krisztusig”.  Szeretném megmutatni másoknak azt is, a Biblia mennyire hiteles, hogy a Szentírásban választ találhatnak a kérdéseikre. Rengeteg jó olvasmány van, ami közelebb vihet Istenhez, például  Werner Gitt tanításai és más értékes dolgok is – szeretek ezekkel foglalkozni. Nagyon szeretek ilyenekről beszélni, mert fontosnak tartom, hogy minél több helyen bizonyságot tegyek, vagy például elmondjam azt, hogy a tudomány és a Bibliában leírtak szerintem egyáltalán nem zárják ki egymást. Többek között ezek miatt is dolgozom egy könyvön, amiben az életemről és a hitemről írok.

Milyen érzés visszajárni a börtönbe?

Örömmel kapcsolódtam be a börtönmisszióba, ugyanoda járok vissza, ahol én is voltam. Szeretek oda menni, mert ismerem az ott lévők helyzetét, és meg tudom nekik mutatni, hogy ha nekem sikerült, nekik is van esélyük. És nagyon vicces szituációk is adódtak már ott, Istennek tényleg jó a humora. Egy alkalommal, amikor a börtönben szolgálatot végeztem, összetalálkoztam egy ismerős arcú, szintén szolgáló testvérrel. Nem tudtam beazonosítani, hogy honnan ismerem, de mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült: amikor elítélt voltam, ő felügyelőként az őrzőm volt. Azóta én szabadultam, ő pedig teológiát végzett és leszerelt. Végül aztán együtt hirdethettük az evangéliumot a raboknak.

***
Fotó: Földházi Árpád