Az iszlám még nem nőtt fel

„Az iszlám hatszáz évvel a kereszténység után lépett színre, és hátrányát mindenfajta értelemben őrzi ma is. Ahol ma tart az iszlám, ott tartott a kereszténység hatszáz éve. Európa dzsihádját nagy földrajzi felfedezéseknek hívták, a conquistador mögött kereszttel lépdelő jezsuita térítési szándékai nagyjából olyan békések voltak, mint a mai kelet-londoni imámoké. A középkori kereszténység éppen úgy ráterpeszkedett az egyes ember életére, és éppen úgy zsebkendőnyi területet sem hagyott az egyénnek, mint manapság az iszlám. A vallásháborúk katolikusai és protestánsai ugyanazzal a kíméletlenséggel irtották egymást, mint a mai szunniták és síiták. A kereszténység vadhajtásai, a különféle szekták és extrém protestáns felekezetek pontosan úgy tiltották a táncot, a zenehallgatást, a művészetek és tudományok űzését, mint manapság a vahabiták és más szélsőséges iszlamisták.

Csakhogy a nyugati világban az erjedés lassan megkezdődött. Az empirizmus, a racionalizmus, a reneszánsz, a felvilágosodás, majd a különféle politikai ideológiák, jelesül a liberalizmus, a különféle szocializmusok lassan lebontották a monolitikus egyházi hatalmat. Nem mondom, hogy örülök neki, csak tényként jelzem, hogy a nyugati világban a vallás visszaszorult a magánélet ösvényei közé, a világi és az egyházi életet szétválasztották, és az emberek mindenütt individualisták, az egyház közösségformáló ereje megszűnt. Ezzel szemben az iszlám serényen őrzi mindazt, amit hatszáz éve még Európa is vallott.

A hatszázéves fázisletolódás ordító különbségeket mutat a két kultúrkör között. Ha jobban megfigyeljük, a keresztény és az iszlám világ még ideig-óráig sem fért meg egymással a világban, csakis akkor volt béke, ha valamelyik fél felülkerekedett, és átmenetileg vagy véglegesen nem háborgatta az alávetettet a maga birodalmában. Annál több példánk akad évszázadokon át húzódó háborúkra, egymást kölcsönösen kiirtani igyekvő politikai hadviselésre, a másik vallását, hiedelmét a föld színéről is eltörlő erőszakos cselekedetekre.”