Él még bennünk a pesti srácok életösztöne? Tudunk még jövőt választani?

„Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt«” – írja Márai Sándor arról a dacról, amivel a pesti srácok nekifeszültek a túlerőnek, a Szovjetuniónak, a történelem hideg valóságának. Nekünk pedig kötelességünk minden évben felidézni az ő elszántságukat, hogy egy lánctalpak nélküli Budapesten is megértsük, mit is jelent a szabadság. 

Ötvenhatról mindig nagyon könnyű és nagyon nehéz írnom a családi érintettség okán. Gyermekkoromtól belém ivódtak október történései, ismerem a szereplőket, a helyszíneket, a családi elbeszélésekből érzékelhetővé vált az események tragikus súlya is. És egyúttal rendkívül nehéz is írnom minderről, hiszen családunk sorsa egybefonódott az elvérző szabadságharccal. Nagy­szüleim a Corvin közben éltek 1956-ban, nagypapám a szemklinika forradalmi bizottságát vezette, nagymamám öccse pedig a körútra néző tankelhárító löveget kezelte, és hősi halált halt a szovjet ellentámadás idején. Nagyapám orvosi karrierjét a megtorlás kettétörte, a gyermekét gyászoló dédapámat be­börtönözték. A gyászt pedig mélyre zárva kellett hordozni évtizedekig, enyhülést csak a rendszerváltozás hozott. 

Mégis makacsul hiszek abban, hogy az ő áldozatvállalásuk nem volt hiábavaló. Ahogy Pongrátz Gergely harca, Brusznyai Árpád életbátorsága, Mansfeld Péter mártíromsága sem öncélú volt. A pesti srácok hősiessége sem pillanatnyi, ellobbanó ellenállás volt. Lehet, hogy a világpolitika szempontjából érthetetlen a túlerővel való dac. Márait továbbolvasva: „Nem érti ezt az a sok ember, / Mi áradt itt meg, mint a tenger?” És valóban, ötvenhat nem észérvekkel megközelíthető jelenség: a mozgatóerő a szívekben dolgozott. Lényege csak így érthető, érezhető meg.