A kritikákra az MTA agresszívan reagál, mellőzve a tudományos párbeszédet, és ultraliberális sajtóorgánumok szolgálatait igénybe véve lejárató kommunikációt folytat. Lentner Csaba írása.
A Polgári Szemle társadalomtudományi folyóirat 21. évfolyamának 4–6. lapszámában „A Magyar Tudományos Akadémia megújításáért II.” címmel szakcikket tettem közzé. Nemzetközi tudománymetriai adatbázisok alapján kiszámítottam, hogy az MTA teljes tagsága jelentősen gyengébb teljesítményt nyújt, mint egy nemzetközi, hasonló státuszú és korösszetételű aktív kutatói állomány. A nemzetközi átlag 39%-án állnak, vagyis az átlagszínvonal mintegy egyharmadán. Tehát az átlagos világszínvonaltól is kétharmad választja el őket. Fontos hangsúlyozni, hogy tudományos deficitjük nem a világ legjobbjaihoz viszonyítva áll fenn, hanem „csak” az átlaghoz képest.
A társadalomtudományi területek akadémikusainak teljesítményelmaradása még súlyosabb. A jogász-, közgazdász-, irodalom- és nyelvtudományok akadémikusainak lemaradása 88%-os, míg a filozófusokból és történészekből álló II. akadémiai osztályé 75%-os. Az adatok a magyar társadalomtudományi akadémikusok teljesítményének jelentéktelenségét mutatják a nemzetközi térben. Ennek következménye, hogy Magyarország világszinten mért versenyképessége és oktatásunk színvonala is csorbul.
Részletes statisztikai számítások igazolják, hogy egy magyar akadémikus az elmúlt tíz évben átlagosan 0,4 olyan cikket írt (elméletileg), amely világszinten is számottevő lenne. Ez azt jelenti, hogy 25 év alatt sikerülhet egy igazán világszínvonalú publikáció elkészítése, a mögötte álló kutatási eredmények bemutatásával, amely már nemzetközi mércét is jelenthetne.
A mérce a nemzetközileg legmagasabban minősített szakfolyóiratokat (TOP 1%) jelenti, vagyis azokat, amelyeket a világban a legtöbben hivatkoznak, és bennük azokat a cikkeket, amelyekben a magyar akadémikusok vezető szerzőként szerepelnek. Az ezen a területen mért színvonal – ha képesek lennének teljesíteni – Magyarország versenyképességét és előrehaladását is szolgálná.
A társadalomtudományok akadémikusainak nemzetközi reputációja azonban még a teljes akadémikusi állományénál is gyengébb (beleértve az élő és élettelen természettudományok képviselőit is). A közgazdászokból és jogászokból álló IX. osztály átlagos teljesítménye mindössze 0,26 tanulmány, vagyis egynegyed cikk tíz év alatt. Ez azt jelenti, hogy 40 évre lenne szükségük ahhoz, hogy olyan cikket írjanak, amelyet a TOP 1%-ban szereplő, kiemelkedő nemzetközi folyóiratok idéznek. Más szóval: ennyi idő kellene ahhoz, hogy olyan minőségű kutatómunkát végezzenek, amellyel a legkiválóbb nemzetközi mezőnybe bekerülhetnének.
Megjegyzem, a társadalomtudomány másik meghatározó ága, az irodalom- és nyelvtudomány, ennél is gyengébben teljesít: e terület akadémikusai átlagosan mindössze 0,11 kiemelkedő nemzetközi cikket írnak tíz év alatt. Ez alapján 100 évre lenne szükségük ahhoz, hogy egyetlen világszínvonalú irodalomtudományi közleményt megjelentessenek. Eszerint 1925 óta a magyar irodalomtudósok nemzedékei várhatták volna a mostaniaktól, hogy legyen legalább egy világszinten ismert cikkük – ám ez sem sikerült.
Felmentsük-e őket azzal, hogy az angol gyepet is állítólag négyszáz évig kellett locsolni, mire a fogalommá vált, igazi angol gyep lett belőle?
A Polgári Szemlében közzétett dolgozatomban igazoltam, hogy az oktatás- és tudománypolitika által elvárt nemzetközi kutatásokba való bekapcsolódási képességük (kollaboráció) katasztrofálisan gyenge. Pedig ez a képesség növelhetné az egyetemi képzés hatékonyságát, valamint a nemzetközi oktatási és kutatási térbe való beágyazódást.
Az akadémikusok nemzetközi tudományos vérkeringésben való aktivitása – vagyis a külföldi tudósokkal közösen írt, kimagasló minősítésű folyóiratokban megjelent írásaik és az ezek mögött álló kutatások – a közgazdasági-jogi, illetve a történelem- és irodalomtudományok területén működő akadémikusok esetében gyakorlatilag nem mérhető. Az utóbbi tíz évből ilyen cikkek nem láthatók.
Pedig éppen ezek lennének azok a nemzetközi kooperációban megírt tanulmányok, amelyeket a világ legjobb (TOP 1%-ban szereplő) folyóiratai idéznének, beépítenének saját tudományos kutatásaikba, és ezáltal Magyarország tudományos tekintélyét is növelhetnék.
A leírtakból adódik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia az Alaptörvénnyel ellentétesen működik. Nem tölti be azt a magas szintű tudományművelési feladatot, amelyet a jogalkotó ráruházott. Sőt, az akadémikusi választási és pályázati rendszerében sem a tudományos teljesítmény az elsődleges szempont.
Dolgozatom bemutatását követően a Magyar Tudományos Akadémia vezetősége a honlapján közzétett egy, az akadémikusi teljesítményeket bemutató elemzést.
Bár ne tették volna. A „faék egyszerűséggel” megírt dolgozat számos módszertani hibát tartalmaz. Más, a valós képet torzító adatbázissal dolgozik, ellentétben a Polgári Szemlében megjelent tanulmányommal. Ráadásul az elemzés háttere is tisztázatlan. Az ilyen akadémiai ellenválaszok, a mögöttük meghúzódó félremagyarázások, valamint az ellenzéki sajtó felheccelése a rendszerkritikát megfogalmazó, nem akadémikus kutatók ellen tovább rombolják a magyar tudomány hitelességét.
Mondhatom, hogy az akadémikusok vagy máig nem ismerik fel teljesítményhiányuk súlyos problémáját, és nem gondolnak bele annak következményeibe, vagy szánt szándékkal hárítják a felelősséget.
Ebben a mára már kritikus helyzetben felmerül a kérdés: „Ura-e” egyáltalán a helyzetnek az Akadémia elnöke? Az Akadémia működését illetően várhatunk-e tőle érdemi javulást? Képes-e házon belül is eleget tenni a felelősségét firtató akadémikusi lobbicsoportok követeléseinek – pontosabban, meddig tud közöttük lavírozni? És vajon megfelelő tárgyalópartnere a Kormánynak?
Két kulcsfontosságú részletet kell kiemelni az MTA „házilag készített” tanulmányából.
1. A szerzők leírják, hogy „számos bölcsész- és társadalomtudományi területen a kutatók eredményeiket könyvekben, monográfiákban adják közre. A bölcsész- és társadalomtudományokban a folyóiratok gyakran nem érhetők el nemzetközi adatbázisokban (nyelvük is sokszor magyar), és a folyóiratcikkekkel azonos értékű publikációk születnek könyvfejezetek formájában.”
Ezért az akadémikusok és az MTA titkárságának munkatársai összeadták a tudományos, lektorált folyóiratcikkeket és könyvfejezeteket, majd ezeket hasonlították össze az egyes életkori csoportok esetében. Ők maguk állapítják meg, hogy az MTMT-ben nyilvántartott tudományos művek mintegy háromnegyede nem szerepel a nemzetközi adatbázisokban, mivel magyar nyelven íródtak, és ezek nagyobb része a bölcsész- és társadalomtudományokhoz tartozik.
2. A tanulmány készítői továbbá „magyarázzák a bizonyítványukat” azzal, hogy „a bölcsészet- és társadalomtudományok esetében nem elemeztük az akadémikusválasztás évéig kapott hivatkozások számát sem a könyvek, sem pedig a folyóiratcikkek és könyvfejezetek tekintetében. Egyrészt ezen publikációk jelentős hányada nem szerepel a WoS/Scopus adatbázisokban, ahonnan automatikus adatimportra van lehetőség, mint a természettudományok esetében. E tudományterületeken a szerzők a hivatkozásokat jellemzően manuálisan gyűjtik és rögzítik, így előfordulhat, hogy a nagyobb adatfeltöltésre és tisztításra a jelölést megelőzően kerül sor. Másrészt a hivatkozási adatok alakulását befolyásolhatja, hogy a bölcsészet- és társadalomtudományokhoz számos, egymástól eltérő publikálási szokásokkal bíró tudományterület tartozik (például a pszichológia területének publikációs szokásai a természettudományokéhoz állnak közelebb).”
Nemes egyszerűséggel hozzáfűzhetem máris, hogy ha így készítették el a „kiválóságotokat” bemutató elemzést, akkor az nem ér semmit – legalábbis az általam feltárt problémákra semmiképpen sem ad választ.
1. Az akadémikusok jellemzően olyan platformokon publikálnak, amelyek kizárólag magyar nyelvűek, és ezt sem ők, sem az elemzés készítői nem veszik észre. Pedig éppen ez a probléma – erre hívtam fel a figyelmet a Polgári Szemle cikkében is: olyan helyeken publikálnak (ha egyáltalán publikálnak), amelyek csak magyar nyelven jelennek meg. Így semmilyen módon nincs nemzetközi láthatóságuk, következésképp a dolgozatok szerzőinek sem lesz súlya, kutatásaik pedig „a fiókban maradnak”, vagy jobb esetben a tanszéki könyvtárban porosodnak. Mindenesetre a nemzetközi térben mért versenyképesség szempontjából ezek a könyvek és könyvfejezetek nem sokat érnek.
Tulajdonképpen Magyarországon belül is alig olvassa őket valaki. Tipikus példái e publikációs típusnak a 60., 65., 70., 75., 80., 85., 90. és 95., illetve 100. születésnapokra készült akadémikusi tiszteletkötetek, valamint a jobbára kisebb fajsúlyú szubkultúra-konferenciák tanulmánykötetei.
A tudományművelést belterjességként értelmező mentalitás legfrissebb iskolapéldája, hogy egy A besorolásúnak (azaz vezető tudományosnak) szánt hazai folyóiratnak több akadémikus szerint kötelessége lenne közölni egy gyászbeszédet. Természetesen az elhunytról a megfelelő fórumokon meg lehet emlékezni – erre valók az adott tudományterület bulletinjei, hírlevelei.
2. A Polgári Szemle dolgozata elsősorban a nemzetközi mezőnyhöz hasonlítja a magyar akadémikusokat, és a nemzetközi folyóiratokban megjelent cikkeiket elemzi. Ezzel szemben az MTA-s közlemény kizárólag a nem akadémikus magyar kutatókhoz viszonyít, és az akadémikusoknak tulajdonít kimagasló eredményeket. Ez aggályos, hiszen egyáltalán nem átlátható módszertannal készült, és végkövetkeztetései nem bizonyított állításokat tartalmaznak.
Sőt, mindez teljes mértékben ellentmond a Polgári Szemlében közölt elemzésem 6. számú ábrájában foglaltaknak. Ellentmond, mert számításaim szerint a magyar akadémikusok teljesítménye alig haladja meg a nem akadémikus magyar kutatókét — nemhogy nagyságrendekkel jobb lenne. Szomorúan jegyzem meg, hogy az irodalom- és nyelvtudományi osztály akadémikus tagjainak teljesítménye még a hazai átlagos szintet sem éri el.
Mi áll a probléma hátterében? Az, hogy az akadémiai belső elemzés lényegében „kilóra” méri az akadémikusok teljesítményét. Az idézett szövegből egyértelműen kiderül, hogy bár a lektorált folyóiratokat vették alapul, azok minősítése között nem tettek különbséget – tehát egyenrangúnak számították a nemzetközi, legmagasabb rangú (Q1-es) cikkeket a negyedosztályú (D-besorolású) magyar nyelvű közleményekkel.
Én ezzel szemben kizárólag azokat a kutatási eredményeket vettem figyelembe, amelyek megfelelő tudományos minősítésű folyóiratokban jelentek meg, és amelyeket a nemzetközi tudományos közösség is elismer. Kutatásomban a módszertant részletesen bemutattam, míg az MTA belső elemzése – amely talán eredetileg belső használatra készült, ám mégis nyilvánosságra hozták – csak hiányosan és nem egyértelműen tárja fel az alkalmazott elemzési hátteret.
Még egyszer: az MTA közleménye nyíltan kimondja, hogy kizárólag az akadémikusok publikációinak mennyiségével foglalkozik, a minőséggel pedig egyáltalán nem. Vagyis az Akadémia „kilóra” méri az akadémikusok teljesítményét.
Nem arra összpontosít, hogy milyen színvonalú periodikákban jelentek meg az akadémikusok írásai – akár rangtalan kiadóknál, akár nem minősített nemzetközi lapokban, sőt akár hazai, szinte „szamizdat” jellegű folyóiratokban is megjelenhetnek. Még az említett gyászbeszéd is tudományos publikációnak számíthatott volna, ha egy A kategóriás folyóirat közli.
3. Az akadémiai elemzés arra sem mutat rá, hogy mekkora a publikációk hatása, illetve idézettsége – ehelyett alig tartható kifogásokra hivatkozik. Nem állja meg ugyanis a helyét az az érvelés, miszerint azért nem közlik az idézettségi adatokat, mert azokat az adott akadémikus (vagy jelölt) nem folyamatosan, hanem „hullámokban” tölti fel az MTMT felületére.
Akár folyamatosan, akár egyszerre tölti is fel valaki a hivatkozásait, legkésőbb a jelölés előtti időpontban látszania kellene az MTMT-ben – mint hivatalos tudományértékelő adatbázisban –, hogy a jelöltre összesen mennyi hivatkozás érkezett, legyen az sok vagy kevés.
Az az érv sem állja meg a helyét, miszerint azért nem foglalkoznak az idézettséggel, mert az aldiszciplínák hivatkozási szokásai eltérőek a bölcsész- és társadalomtudományokban. Az adott szakterületen dolgozó kutató nyilván tudja, hol találja kollégái friss publikációit – akár könyvfejezet, akár folyóiratcikk formájában –, tehát megtalálja és idézi is azokat.
Továbbá, ha valaki ritkábban, de egy-egy nagyobb terjedelmű könyvet publikál, és az valóban jelentős monográfia, akkor azt a következő műve megjelenéséig sokan fogják idézni. Az idézetek így egyetlen műre koncentrálódnak, nem oszlanak el több folyóiratcikk között – a szerző összesített idézettsége azonban így is magas lesz.
Bár az elemzés közöl egy ábrát a könyvek idézettségéről, még a legtöbbet hivatkozott művek sem érik el a 80 idézést, ráadásul ezek hivatkozásainak összetételét sem ismertetik. Egymást hivatkozzák esetleg? Nem derül ki.
Egyébként a társadalom- és bölcsészettudományok esetében is a nemzetközi WOS és Scopus adatbázisokat kellett volna alapul venni az MTA elemzésében. Hiszen nemzetközi szinten a bölcsész- és társadalomtudományokban is ezeket tekintik mérvadónak; ezek alapján ítélik meg, milyen egy akadémikus nemzetközi reputációja. Kérdéses, miért kerüli meg az Akadémia ezeket az adatbázisokat az elemzésében. A rangsor összeállításakor miért nem ezeket a nemzetközi cikkeket, könyveket és könyvfejezeteket vették alapul? Azért talán, mert a társadalom- és bölcsészettudományok területén alig van nemzetközi megjelenés, illetve kevés az olyan munka, amely érdemi nemzetközi hatást vagy visszhangot vált ki.
A PhD-fokozattal rendelkezők „lesajnálása” az akadémiai belső elemzésben disszonánsan hat. Mint már utaltam rá, a tudományos teljesítmény ma már nemzetközi térben mérhető, és a PhD-fokozatot szerzők jellemzően elmozdultak a nemzetközi platformok irányába. Egy minőségi nemzetközi folyóiratban jóval nehezebb publikálni, mint egy akadémikus születésnapjára készült tanulmánykötetben. Márpedig így a kevesebb sokszor többet ér a tudományos minőség szempontjából.
Felsejlik tehát az MTA-elemzés egy olyan értelmezése is, hogy az „akár kilóra” mért akadémikusi teljesítményeket a kevesebb, de minőségileg magasabb színvonalú, nemzetközi folyóiratokban megjelenő, nem akadémikus — tehát PhD-fokozattal rendelkező — szerzők közleményeihez hasonlítja. Ha ez valóban így van (sajnos a részletes módszertant nem ismerjük), akkor feltételezhető, hogy a nem akadémikusok inkább a kevesebb, de jobb minőségű publikációkra törekednek, míg az akadémikusok inkább a mennyiségre helyezik a hangsúlyt.
Továbbá a magyar bölcsész- és társadalomtudós kutatók nemzetközi idézettsége már pusztán a könyvek és könyvfejezetek alapján is látható lenne, hiszen ezek idézettségének beszámítására is léteznek egységes, nemzetközi indexek. A Scimago rendszerében nemcsak folyóiratok szerepelnek, hanem könyvsorozatokat is besorolnak a rangot jelző Q1–Q4 negyedekbe (például a Brill kiadó sorozatai), így a könyvfejezetekre is érvényes lehet a Q-besorolás. Ez azt jelenti, hogy egy könyvfejezet is növelheti a szerző nemzetközi rangját — feltéve, hogy rangos kiadónál jelenik meg.
Ha olyan helyen jelenne meg… De nem. Megjegyzem, egy egyetemi tanársegéd is képes publikálni egy Q2-es szintű Brill-sorozatban. Az akadémikus miért nem?
Sőt, a Web of Science-nek (WOS) van egy külön Book Citation Indexe, amelyben a könyvfejezetek is szerepelnek. Kérdés, hogy az akadémiai elemzés miért nem terjed ki erre is. Esetleg az MTA tagjai ezen a téren is gyengén állnak?
Egy jó példát azért találtam — hogy ne lehessen politikai elfogultsággal vádolni —: a közgazdász Csaba László könyvfejezeteinek idézettségét a Book Citation Index is mutatja, ami üdítő kivétel, legalábbis ezen a részterületen.
Továbbá a Google Scholar ugyanúgy indexeli a könyvfejezeteket, mint a folyóiratcikkeket. Ezért egy tudós összes idézettségében és nemzetközi láthatóságában a könyvfejezetek is megjelennek, hiszen a nemzetközi idézettségszámító rendszerek ezeket is nyilvántartják. Vagyis ha az akadémikusok olyan könyvfejezeteket írnának, amelyek nemzetközileg rangos kiadóknál jelennek meg, azoknak ugyanúgy láthatónak kellene lenniük az idézettségi mutatókban. Nyomuknak lennie kellene, akárcsak a folyóiratcikkeknek.
1. Az MTA kommunikációs jelentésében „rendszertipikusnak” nevezett, 80 éves vagy annál idősebb akadémikussal nem az a probléma, hogy ebben a korban már nem termel annyit, hogy ma idézzék, hanem az, hogy húsz évvel ezelőtt — amikor 60 éves volt — sem idézték.
Megjegyzem: éppen a bölcsész- és társadalomtudományi területeken lehet olyan időtálló munkákat létrehozni, amelyeket ma is bőven idéznek, még ha régebbiek is. Ráadásul bőven lett volna idejük — különösen a rendszerváltás utáni 15 évben — külföldön publikálni, de ezt akkor sem tették meg, és most sem teszik. Így pedig nem is fogják őket hivatkozni. Mert nincs mire.
Mi tehát egy „rendszertipikus” akadémikus életteljesítménye? Ha nincs kimutatható teljesítmény, akkor miért akadémikus?
A most fiatalabb akadémikusok esetében pedig nem is kérdés, hogy miért probléma, ha őket sem idézik érdemben. A gond nem az életkorukkal, hanem a teljesítményükkel, valamint a tudománypolitikához és a tudományos teljesítményméréshez való hozzáállásukkal van.
Arra, hogy a mai átlagakadémikust már húsz évvel ezelőtt sem idézték, és hogy a nemzetközi térben való láthatatlanság nem friss keletű probléma, bizony nem egyedül én hívom fel a figyelmet. Példaként álljon itt a közgazdaságtudomány területe. Jeles szerzők már régóta, újra és újra komolyan figyelmeztetnek e tudományág hazai provincialitására, valamint a magyar közgazdaságtan önértékelése és nemzetközi megítélése közötti eltérésre.
Valentinyi Ákos – külföldön nagy karriert befutott közgazdász – már évtizedekkel korábban, a Budapesti Könyvszemle hasábjain világosan leírta, hogy a magyar közgazdászok szűk, a világtól lényegében elzárt hazai piacon tevékenykednek; a magyar közgazdaságtannak nincs nemzetközi reputációja, és nem képes leküzdeni a szakadékot, amely elválasztja a nemzetközi szinttől. Valentinyi már akkor sem átallott a hivatkozások és a publikációk számával érvelni! (lásd: Valentinyi Ákos: A tudomány piaca és a hazai közgazdaságtan. Budapesti Könyvszemle, 12. 2000.)
2. Nagyon jellemző, hogy a nemek szerinti statisztikát ismét elhallgatja az Akadémia. Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán került elő a magyar sajtóban, hogy az ő sikere, magasra jutása csupán „hiba a mátrixban” – és éppen abban az évben, amikor díjazták, az Akadémia új tagválasztásán 26:0 volt az arány a beválasztott férfiak javára.
Minden tisztelet megilleti a két magyar Nobel-díjas tudóst, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy Karikó Katalin a kutatói pályáját – tudománypolitikai kényszerűségből – Magyarországon feladta, míg Krausz Ferenc lényegében el sem kezdte azt. Az MTA részéről velük takarózni meglehetősen visszatetsző és álságos.
Nem is beszélve arról, hogy éppen Karikó Katalint az Akadémia is csak 2022-ben választotta tiszteleti taggá, miután már világhírnévre tett szert. Igaz, a Nobel-díjat csak 2023-ban kapta meg, de emlékszünk a sajtóban megjelent magyarázkodásra: hogy a svéd akadémia lassan dönt, miután mindenki meglepődött azon, hogy 2022-ben nem ő lett a díjazott.
Vagyis:
Ad 1. Nem arról van szó, hogy a Magyar Tudományos Akadémia jó előre felfedezte volna őt, és meglátta benne az egyszeri, megismételhetetlen tudományos teljesítményt. Ahogy a szegedi kutatóintézet vezetése sem látta meg a tehetségét, amikor 1985-ben létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották kutatói állásából, és így az ország elhagyására kényszerült. A svéd akadémia viszont felismerte a világszínvonalú tudását, és elismerte őt – a Magyar Tudományos Akadémia által hangoztatott „alacsony idézettsége” ellenére is.
Ad 2. A jelenlegi akadémikusok közül, akik – sok esetben valóban alacsony idézettségük ellenére – kerültek be az Akadémiára, vajon hányan igazolták az évek során egy Karikóéhoz mérhető tudományos áttöréssel, hogy jogosan kaptak helyet ott? Pedig számos alulidézett tag már hosszú ideje tagja az MTA-nak.
Neveket kérünk! Hiszen aki valóban kiemelkedő, annak nincs mit szégyellnie: emelt fővel vállalhatja ország-világ előtt a teljesítményét.
Nem lehet szó nélkül hagyni az akadémiai „házi elemzésben” szereplő, Karikó Katalinra utaló sértő „alacsony idézettségű” megjelölést, hiszen Nobel-díjasunk közel húszezer nemzetközi hivatkozással rendelkezik, miközben a több évtizede akadémikusként jegyzett magyar kutatók jó része ennek alig az egy ezrelékét éri el.
Ám legyen – ki lehetne egyezni abban, hogy nagyon kevés idézettséggel is válasszanak be új akadémiai tagokat, csak előbb legyenek világhírűek, lehetőleg Nobel-esélyesek!
Az elmúlt száz évben Magyarországon végzett kutatásokért ez mindössze egyetlen tudósnak, Szent-Györgyi Albertnek sikerült – 1937-ben. Közel száz éve. Azóta nem.
Hát nem lehangoló? Nem a kimagasló teljesítményű magyar kutató hiányzik, hanem a magyar akadémiai légkör demoralizáló, tehetséget romboló.
3. A nepotizmust taglaló kritikámra álságos válasz az, hogy „legalább adnak a látszatra” az Akadémián, és van érvényben valamilyen összeférhetetlenséginek tűnő szabályzat, amely szerint a jogilag legalizált családtag közvetlenül nem ajánlhatja rokonát vagy hozzátartozóját.
Csakhogy az ördög a részletekben rejlik. Már azon a ponton, hogy egyáltalán kik indulhatnak, kiknek van esélyük összegyűjteni a megválaszthatóság feltételéül szolgáló három akadémikusi ajánlást, erős lobbi működik: akadémikustársak körében azok próbálják érvényesíteni befolyásukat, akik családtagjaikat, barátaikat vagy üzletfeleiket szeretnék bejuttatni.
Ezt követően pedig ismét csak a szűk akadémikusi kör szavaz az előzetes listára felkerült jelöltekről – tehát a folyamat egyáltalán nem transzparens. Nem a tudományos közösség racionális döntésén alapul, hanem sokkal inkább klubtársak iránti szimpátián, egy nagyon szürke zónában mozogva.
Éppen ezért javasoltam az akadémiai reformok során, hogy a jövőben a 17 ezres köztestület válassza meg az új akadémikusokat, egy átlátható, szakmai alapú előszűrést követően.
Ha a nepotizmus gyanúm mégsem lenne megalapozott, az Akadémia nagyon könnyen cáfolhatná azt – ha van mit. Nézzük meg a családi és intézményi összefonódásokat az új és a régi tagok között egy-egy választási időszakban, majd vizsgáljuk meg a valamilyen módon kapcsolódó új tag teljesítményét. Ha az valóban kiemelkedő a saját jelölti mezőnyéhez és a jelöltté sem emelkedő kutatótársaihoz viszonyítva, akkor elfogadható, hogy rokonsági fok ellenére bekerült. Nyilvánvalóan, aki kiemelkedő, annak nincs mit szégyellnie: emelt fővel vállalhatja ország-világ előtt a teljesítményét.
Ebben a belterjes, ugyanakkor nem teljesítménycentrikus közegben ékes példája annak, hogy mit gondol egy évtizedek óta akadémikus tag – az akadémiai önmeghatározás szerint rendszerspecifikus akadémikus –, és hogy mennyire elvesztette a kontrollt az akadémiai működés reális megítélése felett, az Élet és Irodalom által leközölt akadémikusi véleménycikk.
A neve nem fontos, mert a rendszer lényegét szeretném bemutatni egy rendszertipikus tag szemszögéből. A 32 éve MTA-tag szerző teljesen kirekesztő és „elitista” módon leírja, hogy egyedül az a kör hiteles (akadémikusok, MTA-doktorok, szakbizottságok vezetői), akik „közvetlenül vagy közvetve ismerik egymást. Ők a magyar tudomány elitje, amelynek tagjai bíznak egymásban, együttműködnek, hitelesítik egymást.”
Ezzel a következtetéssel az akadémikus gyakorlatilag azt állítja, hogy az évtizedek óta küzdelmesen és gondosan épített, az objektivitás megteremtésére törekvő teljes tudományértékelési-tudománymetriai rendszer hibás, mert végső soron csak az számít, ki kit ismer, mennyire képes vagy hajlandó vele együttműködni, illetve mennyire tudnak klikkekbe szerveződni.
A polgári oldalon megfogalmazódó kritikai hangvételnek ez az akadémikusi vélemény akár alátámasztása is lehet, hiszen mi is azt állítjuk, hogy nem a tudományos teljesítmény számít az akadémikusi és más pályázati eljárásoknál, hanem az ismeretség — ahol korlátlanul érvényesül a „mi kutyánk kölyke” effektus.
Ebbe beleférnek a rokoni szálak, az üzleti és más érdekkapcsolatok is. Ugyanakkor a más világnézetű, más szellemiségű, illetve más tudományos nézeteket valló akadémiai pályázók eleve kizártak az MTA-ba való bekerülésből. Ez már nem a „mi kutyánk kölyke” esete, hanem a despotikus rendszertípus ismérveit magán viselő akadémikus önleleplező vallomása az akadémikussá válás körülményeiről.
De hogy ismét ne vádolhassanak politikai elfogultsággal, megemlítem, a nevezett személyről a másik oldalon állók is hasonló kritikát fogalmaztak meg: „Elfogadhatatlan azonban, amilyen vehemensen és destruktívan fordul azok ellen, akik nem az ő nézeteit képviselik, miközben egy szükségszerűen sokszínű szellemi műhely őrangyalaként mutatja be magát. Ez a szerepvállalás egymagában nem emlékeztetne az egykor büszkén vállalt és általában jól ismert munkásőri szerepére. Munkásőrmúltja, habitusa azonban szerepet játszhat a régmúlt időkre emlékeztető, a cikkében is nyíltan bemutatott diktatórikus akadémiai kinevezési folyamatokban. A főnökével való egymásra találásban. Mindez főleg azért aggaszt, mert [ezen akadémikus] cikkéből kitűnik: a Kádár-korszak privilegizáltjai visszacsempészték az Akadémiába a diktatúra akadémiai szempontból egyik legkárosabb eszközét: azt, hogy a jó káder elvtársak döntötték el a legfelsőbb berkekben, zárt ajtók mögött, melyik diszciplínának melyik ága tiltott, tűrt vagy támogatott.” (Bitó László: A Filozófiai Kutatóintézet őrangyala, Népszava, 2010. január, 137. évf., 11. szám)
Az általam – és mások által is – mélyelemzésnek alávetett akadémikus H-indexe egyébként 8, és alig 500 hivatkozása található az MTMT-ben. Vagyis a munkáira az elmúlt bő fél évszázadban, egészen pontosan 57 év alatt, mindössze mintegy félezer hivatkozás érkezett.
A fennálló akadémiai rendszert kritizálók közül például – pusztán az összehasonlítás és a probléma érzékeltetése céljából – az ugyancsak nem akadémikus Pokol Béla professzornak a H-indexe 28, és 3385 hivatkozást jegyeznek a tudományos munkáira. Nekem, az Akadémiát teljesítményhiány szempontjából bírálónak, közel ötezer hivatkozásom van, H-indexem pedig 35.
Akadémikusunk külföldön megjelent szakcikkeire mindössze 31 hivatkozás érkezett, Pokol professzoréra 117, míg szerény személyem munkáira 1130. Szép számmal akadnak olyan akadémikusok is – főként a társadalomtudományok területén –, akiknek igazolt tudományos teljesítménye nem éri el a Magyar Tudományos Akadémián kívül lévő, különösen a kirekesztett magyar, nemzeti gondolkodású kutatókét.
Jellemző azonban, hogy a nemzeti oldal tudósai többnyire az Akadémián kívül maradnak, míg a liberális oldal képviselői az Akadémia falain belül találhatók. Sajnos az akadémiai kör befolyása az egyetemi oktatásban és a PhD-képzésekben is érezhető. Emlékezzünk csak vissza Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának PhD-védése körüli hisztériára és a lejárató kampányra – ami korántsem egyedüli eset. Az érdemi funkciók nélkül maradt MTA, valamint teljesítményhiányos tagsága és háttéremberei előszeretettel helyezik át tevékenységüket a doktori iskolákba és a politikai közéletbe.
Az akadémikusunk által tálalt esettanulmány – tekintsük önvallomásnak – szempontjából lényeges, hogy éppen egy olyan akadémikus „szedi le a szentelt vizet” tudóstársairól, aki életének már közel felét az Akadémián töltötte akadémikusként, extra jövedelmeket élvez, és láthatóan különösebben nem „izgatja”, hogy régóta nincsenek a mai értelemben vett rangos publikációi és hivatkozásai. Túlnyomórészt harmadrangú (C szintű) kiadóknál publikál, többnyire olyan periodikákban, ahol magyar a szerkesztő.
Ezt a modern, tudományos publikációs gyakorlatot és a teljesítménycentrikus kutatói életutat elvető álláspontját egy ellenzéki lapban még meg is erősíti.
Tehát nem tévedünk, ha továbbra is azt állítjuk, hogy a magyar akadémikusok teljesítménye és teljesítménycentrikussága sok kívánnivalót hagy maga után. A problémák és a hatékony tudományos munka fontosságának felismerése előtt már évtizedek óta akadályok tornyosulnak.
Ezt maga „típusakadémikusunk” is elismeri, amikor kijelenti: „Már évek óta nem vagyok hajlandó alávetni magam a szerkesztőségek terrorjának, következésképp tanulmányaimat és köteteimet online jelentetem meg.”
Álláspontom szerint ezzel kivonja magát az érdemi, transzparens és ellenőrzött tudományos életből. A mesterséges intelligenciára (MI) is ellenségesen tekint: „Az MI a szellem csodája és egyszersmind klímakatasztrófája.” „Nagy átlagban középszerű szerzők ChatGPT-vel íratják a dolgozataikat, a szerkesztőségek pedig azokat MI-val bíráltatják.” Egyértelmű, hogy itt a fiatalabb, PhD-fokozattal rendelkező kutatókra utal – ami a fiatal tudósgeneráció nyílt megsértése.
A PhD-fokozatot szerzettekről – mintegy 17 ezer köztestületi tagról – rendszertipikus akadémikusunk így vélekedik: „Zömük a kötelező PhD-n kívül nem vitte sokra, publikációs teljesítményük olykor siralmas.” Majd sokunkat leminősítve hozzáteszi: „A köztestület jelenlegi formájában ballaszt.”
Ez bizonyos értelemben igaz is, hiszen valóban nem számít a 17 ezres köztestületi tagság az Akadémia életében – nincs érdemi funkciónk. Igaz, van egy köztestületi igazgató, aki az Akadémiával kapcsolatos kritikák sok esetben durva hangvételű ellenpontja.
A magyar tudományos élet fejlődésének lényege pedig az lenne – és ez mutatná meg a tudomány, egy tudós igazi hatását –, hogy egy adott publikációt, írásba foglalt kutatási eredményt hogyan ismerik el olyanok, akiknek semmilyen személyes ismeretségük nincs hozzá. Csak a minőségi tudományos folyóiratokban olvasott gondolatok ragadták meg őket annyira, hogy azokat átvegyék, és a tudóst elismerve hivatkozzanak rá.
A Magyar Tudományos Akadémiát belülről, a jelenlegi akadémikusok által már nem lehet megreformálni. A kritikákra az MTA agresszívan reagál, mellőzve a tudományos párbeszédet, és ultraliberális sajtóorgánumok szolgálatait igénybe véve lejárató kommunikációt folytat.
A tudománymetriai elemzésekkel bemutatott akadémikusi teljesítményhiányra félrevezető módon válaszol. A túlméretezett, mintegy 150 fős hivatali apparátus és a 365 fős akadémikusi testület csupán a fentebb bemutatott, gyenge lábakon álló érvekkel próbál védekezni. Provinciálisan lekicsinylik a nemzetközi tudománymetria eredményeit, holott ez jelenti a jelent – és ez marad a jövő is.
Noha a tudomány nemzetközi, a tudós nemzeti karakterű.
Az Akadémia új vezetőit és tagjait a jövőben az MTA közel 18 ezres köztestületi tagsága válassza meg, a nemzetközi standardoknak megfelelő követelményeket teljesítők köréből.
A szerző közgazdászprofesszor
Nyitókép: MTI/Oláh Tamás
A Központi Statisztikai Hivatal csütörtökön közli a harmadik negyedéves GDP-adatokat. A Mandiner által megkérdezett elemzők vegyes képet festenek Magyarország gazdaságáról, de abban egyetértenek, hogy már látszik a fény az alagút végén.
Minden eddiginél frissebb és részletgazdagabb adatokkal teli gimnáziumi rangsorral jelentkezik az MCC az Oktatási Hivatallal együttműködve. Mitől jó egy iskola? Hol van egy gimnázium lelke? S miért hősök a pedagógusok? Többek között erre igyekeztek választ adni a MCC-OH Országos Gimnáziumi Rangsora kiadvány sajtótájékoztatóján.
Függetlenül attól, hogy kisebb vagy nagyobb a felfedezés jelentősége, mindig a tudományon van a hangsúly.
Lentner Csaba főszerkesztő, közgazdászprofesszor döbbenetes adatokkal illusztrálta a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szerinte alaptörvényellenes működését.
Már mintegy ezer jelölés érkezett a különböző kategóriákban.
Nem az számít, ha valaki felnégyeli az ördögöt, hanem az, hogy nem volt elég éles a bicskája? Horváth K. József írása.
Szentkirályi Alexandra frakcióvezető is reagált Pintér Béla komoly dilemmákat felvető darabjára, melyben egy Schmidt Máriára hasonlító karaktert bottal agyonvernek.
Fordult a kocka.
