„Ahogy élünk, abból következik, mennyire leszünk betegek” – nemzetközi hírű idegsebész a Mandinernek

A hát- és derékfájás mondhatni népbetegséggé vált, a fiatalabb korosztályokban is egyre többen szenvednek tőle. Mi lehet ennek az oka?

Komplex kérdés. A derékfájás ugyanis nem egyetlen indokra vezethető vissza, hanem összefoglaló jelensége sok problémának. Ezek egy része összefügg az életmódunkkal, más része nem feltétlenül, mert a fájdalom mondjuk fejlődési rendellenesség következménye; ez utóbbi a ritkább. De az nyilvánvaló,

Rengeteg olyan dolgot teszünk, ami alapvetően nem kedvez a gerincünknek, azon belül is a deréktájéknak, ám amennyit az életmóddal rontani tudunk az állapotán, ugyanannyit javítani is tudunk rajta. A megelőzés, ahogy általában minden, a testünkkel-lelkünkkel kapcsolatos dolog esetében, itt is kulcskérdés.

Hogyan tehetjük ezt meg?

Úgynevezett gerinctudatos életmóddal. Természetes, hogy bizonyos élethelyzetekben nem tudjuk kikerülni a terhelést, például ha költözködünk, elkerülhetetlen, hogy felemeljünk egy-két ládát, bútordarabot, De kisebb valószínűséggel történik baj, ha ezt is felkészülve tesszük.

Azaz hogyan?

Az egész mozgásszervrendszerünkben az izmok extrém fontosak. Vagyis aki gyerekkorától jó izmokat épít fel, esélyesen kevésbé lesz derékfájós. És most nem a versenysportra gondolok elsősorban, ami sokszor meglehetősen egyoldalú, és kihasználja a szervezetet. Hanem mondjuk a testalkat mellett a vázizomzatot is jól karbantartó, rendszeres úszásra. 

És mivel a szervezetünkben minden mindennel összefügg, ami jó a gerincünknek, az lesz jó a többi szervrendszerünknek, többek között az emésztésünknek és – a mozgás során kitáguló tüdőnk révén – a légzésünknek is.

Vagyis a gyerek lehetőleg ne a szobájában kuksoljon, hanem mozogjon minél többet. A kisebbekre még van ráhatásunk ez ügyben, de hogyan vegyük rá a kamaszainkat és a sor végén magunkat, akik gyakran eleve ülőmunkát végzünk?

A kamaszoknál, leegyszerűsítve két dolog működik. Az egyik, amiről az előbb beszéltünk, hogy már korábban megismertetjük egy olyan sporttal, mozgásformával, amit szeret – akkor ki fog menni tizenhat évesen is focizni meg kosarazni a haverokkal. A másik a társaság, közelebbről a szülői példa. Ha a tizenéves számára születésétől fogva természetes, 

akkor lehet, hogy egy ideig lázadozni fog, de később maga is ezt az utat követi majd. Az ülőmunka kérdése már keményebb dió, de még egy banki vagy postai fiók szűkebb terében is tudunk tenni ezt-azt a gerinctudatosság – és így a derékfájdalom potenciális elkerülése – érdekében.

Például mit?

Mindenképpen meg kell próbálni kihasználni a törvény adta lehetőséget, miszerint az ülőmunkát végző alkalmazott óránként néhány percre elhagyhatja a munkaállomását – már a mosdóig vagy a kávéért való oda-vissza séta sokat jelenthet a vérkeringésünk, az izmaink átmozgatása tekintetében. Emellett ülés közben is végezhetők bizonyos gyakorlatok, így a fej- és lábkörzés. A székre lehetőség szerint tegyünk egy, a statikus helyett a dinamikus ülést elősegítő kis körpárnát, és figyeljünk oda az egyenes hátra is. A labda alakú térdeplők vagy az ergonomikus szék használata szintén nem úri passzió. Az ergonomikus munkahelynek vannak egyéb szabályai; mekkora monitoron dolgozik az ember, az milyen távolságra van tőle, hol helyezkedik el az egér, a billentyűzet stb. Ezek elsőre talán apróságnak tűnnek, de nagyon nem mindegy, hogy relaxált vagy kényszertartásban vagyunk egész nap – utóbbi nemcsak derék-, de könnyen fej- és nyakfájdalmakhoz is vezethet. Az pedig könnyen belátható, hogy ha valaki valamilyen okból nem érzi magát jól, az kihat a teljesítményére, így a megfelelő körülmények megteremtése a munkáltató érdeke is.

Ez esetben is minden mindennel összefügg?

Igen. Az orvoslásban is egyre inkább ebben hiszek: 

Ezért kínálunk mi is itt, a klinikán komplex kezelést, amely során az orvosspecialista és más szakemberek egyenrangú félként, közösen vesznek részt a kezeléssel kapcsolatos, a páciens számára legoptimálisabb döntések meghozatalában. Kéthetente van egy úgynevezett fájdalomboardunk, ahol gerincsebész, ortopéd szakorvos, radiológus, gyógytornász együtt gondolkodik a komplexebb esetekről, sőt, még pszichológus bevonására is van lehetőségünk. A lényeg, hogy a beteg ne fusson felesleges köröket, hanem a lehető leghamarabb a neki legjobb kezekbe kerüljön. És hogy ne arról szóljon a történet, hogy rögtön kés alá küldjük: attól, hogy valakinek kalapács van a kezében, nem biztos, hogy minden szög.

Ez a fajta komplexitás mennyire jellemző az itthoni egészségügyben?

Akadnak biztató jelek. 

A probléma inkább a napi ellátásban van. Itt az az ismert és kissé becsontosodott rendszer, hogy a háziorvos a panasz alapján beutalót ad egy bizonyos fajta szakrendelésre, majd ha a beteg ott nem jár sikerrel, egyesével a következőkre. Mire összeérnek a szálak, és kiderül a baj forrása, rengeteg idő telik el, ami akár állapotrosszabbodáshoz is vezethet.

Mi lenne a megoldás?

A hatékonyabb kommunikáció. Öt évig dolgoztam Svájcban a szakellátásban, ma is járok ki műteni, és nagyon működőképesnek látom az ottani rendszert. Aminek az egyik alappillére, hogy a háziorvos aktívan részt vesz a betegei mindennemű kezelésében. A beteg pedig olyannyira megbízik a háziorvosában, hogy ha például adok egy idegsebészeti véleményt, miszerint operációra van szüksége, a legtöbbször az a zsigerből jövő válasz, hogy rendben, de előbb megbeszélem az orvosommal. A szak- és háziorvosok is folyamatos, aktív kapcsolatban vannak, a döntéseket közösen hozzák meg, hiszen míg előbbiek a szakterületet, utóbbiak az adott pácienst ismerik jobban.

Visszatérve a derékfájáshoz, mit tegyünk, tehetünk akkor, ha már megtörtént a baj, és együtt kell élnünk vele? Nemzeti sportként kapkodjuk marokszámra a fájdalomcsillapítókat?

Nyilván akut fájdalom esetén nem kell szenvedni, be szabad venni a gyógyszert. A klasszikus, tehát nem neurológiai tünetekkel is járó derékfájdalmak esetén ez egy, maximum két hétig lehet járható út. Ha utána is megmaradnak a tünetek, viszont feltétlenül neki kell állni a kiváltó okok felderítésének – vagy az állami, vagy a ma már nem feltétlenül elérhetetlen árakkal dolgozó magánellátásban. A lényeg, hogy nem szabad belenyugodni a fájdalmak időleges enyhülésbe, 

Esetenként még egy műtét is elkerülhető, ha időben felkeresünk mondjuk egy gyógytornászt, aki első lépésben megnézi a tartásunkat, a járásunkat, kikérdez a sportolási szokásainkról, de még azzal kapcsolatban is tud tanácsot adni, milyen eszközöket és hogyan érdemes használni egy konditeremben, és melyek a kifejezetten károsak. 

Tartós derékfájdalom esetén még tovább kell menni, akkor már mindenképpen javasolnék  röntgent és MR-vizsgálatot is. És igen, sajnos kiderülhet, hogy csak a műtét tud segíteni, de ettől sem kell félni, ma már profi eszközökkel, alacsony rizikóval tudunk gerincbetegségeket operálni. Jó példa erre a gerincsérv, ami ha valakinek kiszakad, és megnyomja az ideget, az akár neurológiai tünetet, átmeneti bénulást is okozhat, egy egyórás műtéttel azonban tökéletesen orvosolható. Ami nem azt jelenti, hogy a betegnek, megelőzvén a kiújulást, ezzel ne lenne többé dolga.

Ahogyan a megelőzés, úgy a javulás-gyógyulás kulcsa is a saját kezünkben van?

Igen. Ahogy mondtam az előbb, a testünk jelzéseit tudnunk kell olvasni. Vagy még konkrétabban: a saját testünkért elsősorban mi vagyunk a felelősek. A fiatalabb generáció kezdi ezt megérteni azzal együtt, hogy az orvos nem autószerelő, akihez elmegyünk, mert leszakadt a kipufogónk, és egyszerűen kicseréli egy újra

A táplálkozásunkon, a gyógytorna betartásán, a súlyunkra való odafigyelésen, csak ismételni tudom magam, nagyon sok múlik. És lehet, hogy nem hangzik túl jól, de a legtöbbször igaz: ahogy élünk, abból fog következni, mennyire leszünk betegek. Vonatkozik ez a lelki betegségekre is. Régi közhely, de igaz: az emberi egészség alapja test és lélek egyensúlya.

Az egyén felelőssége tehát a legnagyobb, de társadalmi szinten hogyan lehetne ezt elősegíteni?

Öt gyermekem van, abból három éveken át Svájcban járt általános iskolába. Ott például teljesen természetes, hogy édességet senki nem visz az iskolába, helyette a szülők zöldségeket, müzliszeletet, esetleg szendvicset csomagolnak az uzsonnásdobozba. Ezt mi is megtehetjük amellett, hogy Magyarországon részletes, kidolgozott programok állnak rendelkezésre a tudatos táplálkozással, rendszeres mozgással kapcsolatos iskolai szemléletformálásra – ha elkezdjük a gyakorlatba is átültetni ezeket, előbb-utóbb kézzelfogható eredményei lesznek. 

És mondok még egy érdekes, abszolút nem pénzfüggő és általam követendőnek látott példát. Svájcban az is teljesen természetes, legalábbis abban a kis, Zürich melletti faluban, ahol laktunk, százszázalékosan az volt, 

és másnap reggelig kis túlzással rá sem néztek. A gyerekek meg, mint mi annak idején a nyolcvanas években, csapatostul fel-alá járkáltak meg bicikliztek az utcákon.

Elég idillinek hangzik, miért költöztek haza mégis?

A legkisebb gyerekünk hároméves volt, amikor meghoztuk ezt a nem könnyű döntést. Egyrészt mert úgy éreztük, itt a határpont, ha kint maradunk, a gyerekek olyan mértékben integrálódnak, hogy onnan csak nagy traumák árán vezet visszaút. És hiába éreztük fantasztikusan magunkat, egy befogadó környezetben, tele új barátokkal, 

sok rossz példát láttam rá életemben, ahogyan ez az érzés még a második generációt is végigkíséri, és ezt nem szerettük volna. 

Persze, nem tagadom, szerencsések vagyunk, mert volt is hova megérkeznünk. Egy nagy és szerető család várt minket, akkor még négy tettre kész nagyszülővel, sajnos azóta az édesapám (Entz László érsebész professzor – a szerk.) meghalt. És nyilván az is közrejátszott, hogy a Mind Klinika, aminek az élére hívtak és vártak, egy abszolút nyugati színvonalú intézmény. Aminek a vezetése mellett megtehetem, hogy a sokéves kórházi éjszakai és hétvégi ügyeleteket elhagyva végre többet legyek a családommal. Ennél – igyekezvén meghálálni a feleségem sokéves kemény munkáját és áldozathozatalát is –, jelenleg nincs számomra fontosabb.

Nyitókép és fotó: Molnár Anikó