„A normál súly van kisebbségben” – Exkluzív interjú Prof. Dr. Bedros J. Róberttel a magyarokat fenyegető elhízásjárványról és a kiút lehetőségeiről

Magyarország Európában elsők között, világszinten a negyedik legelhízottabb nemzet. A statisztikák megdöbbentőek: a magyar felnőtt lakosság kétharmada, több mint 60 százaléka túlsúlyos vagy elhízott, amely azt jelenti, hogy hazánkban már a normál testsúlyúak vannak kisebbségben. Tény, hogy az elhízás nem csupán esztétikai kérdés, hanem súlyos népegészségügyi probléma, amely évente mintegy 200 milliárd forintos nemzetgazdasági terhet jelent. A legriasztóbb azonban, hogy a járvány már a gyermekeinket is elérte, mivel minden negyedik magyar kisiskolás érintett. Mit rontunk el? Miért vall kudarcot a „mozogj többet” parancsszó? Van kiút? Prof. Dr. Bedros J. Róbertet, a Dél-budai Centrumkórház Szent Imre Egyetemi Oktatókórház főigazgatóját, c. egyetemi tanárt, a PTE Obezitológiai Tanszék vezetőjét, a Magyar Obezitológiai és Mozgásterápiás Társaság (MOMOT) alapító elnökét kérdeztük.

Mi hajtja a sikeres orvost, kórházvezetőt arra, hogy tanszéket, társaságot, kongresszust tartson az elhízásról, gyermekek elhízásáról?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Köszönöm a kérdést. A válaszom rendkívül egyszerű, mivel az orvosi hivatás és a kórházvezetői munka alapja a problémafelismerés és a stratégiai cselekvés. Az a felismerés hajt, hogy egy olyan népegészségügyi katasztrófa kellős közepén állunk, amelynek súlyát a társadalom még mindig nem méri fel teljes mélységében.

Amikor orvosként és vezetőként nap mint nap szembesülök az adatokkal, nem tehetem meg, hogy nem cselekszem. Látnunk kell, hogy Magyarországon a felnőtt lakosság körében a normál súly van kisebbségben. Európában az elsők között, globálisan a negyedik legelhízottabb nemzet vagyunk. Ez a járvány évente 200 milliárd forintjába kerül a magyar társadalomnak. De a pénz csak az egyik tényező. Az elhízás önálló kockázati tényezője többek között pl. a diabétesznek, a szívelégtelenségnek, számos rosszindulatú daganatnak és a mentális betegségeknek is. A pandémia alatt világosan láttuk, hogy az elhízott betegeknek 48%-kal nőtt a halálozási esélyük a koronavírus-fertőzés következtében.

Régóta tudjuk, hogy az elhízás (obezitás) nem csak esztétikai probléma, nem akaratgyengeség, hanem egy komplex, krónikus betegség. Egy olyan betegség, amelynek genetikai, környezeti, fiziológiai és kulturális okai is vannak. És ha ez egy betegség, akkor azt tudományos alapokon kell kezelni. Ezért alapítottam meg 2007-ben a Magyar Obezitológiai és Mozgásterápiás Társaságot (MOMOT). A célunk az volt, hogy az elhízást, – amely már akkor is járványszerűen terjedt -, tudományos szempontból tanulmányozzuk, és kidolgozzuk az eredményes kezelés lehetőségeit. Ez nem egy hobbiklub, ez egy rendszerépítés. Szakmai irányelveket dolgoztunk ki, megírtuk a „Klinikai obezitológia” című egyetemi tankönyvet, és létrehoztuk az Országos Obezitológiai Centrumot a Szent Imre Egyetemi Oktatókórházban, megalapítottam a Pécsi Tudományegyetem Obezitológia Tanszékét is, amelyet vezetek.

De mindez mit sem ér, ha nincsenek szakemberek. A legnagyobb áttörésnek azt tartom, hogy hosszas előkészítő munkával megteremtettük a hazai obezitológus licencképzés feltételrendszerét és ezt követően a világon elsőként, 2014-ben elindult az önálló obezitológia oktatása. Miért volt erre szükség? Azért, mert fel kellett emelnünk ezt a területet a kuruzslás szintjéről a tudomány szintjére. Amíg egy betegségnek nincs saját szakorvosa, saját tanszéke, saját tudományos társasága, addig a rendszer és a társadalom sem veszi komolyan. A mi motivációnk az, hogy lebontsuk a stigmatizációt, és intézményesítsük a küzdelmet. A kongresszusok, mint a hamarosan következő XX. Jubileumi Kongresszus, ennek a tudományos munkának az elemei.

Bár sok szó esik erről a médiában, ezek így foglalhatóak össze egy mondatban: “egyél egészséges ételeket és mozogj”, előbbire sokaknak nincs pénze, utóbbira sokak nehezen rávehetőek. Velük mit lehet tenni?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Ez egy kiváló és kegyetlenül őszinte kérdés. Pontosan ez a leegyszerűsítés – „egyél kevesebbet, mozogj többet” – az egyik oka annak, hogy évtizedek óta vesztésre állunk ebben a küzdelemben. Ez a mondat ugyanis áthárítja a teljes felelősséget az egyénre, miközben tudomást sem vesz arról a társadalmi-gazdasági valóságról, amelyben az egyén él.

Nézzük a tényeket. Az „egyél egészséges ételeket” felszólítás nem tartalmaz semmilyen konkrétumot, iránymutatást. Számos kutatás, köztük a KSH és más elemzések is, egyértelműen kimutatják, hogy az elhízás szoros összefüggésben áll az alacsonyabb jövedelmi és iskolázottsági státusszal. Miért? Mert a tápanyagokban gazdag, friss zöldség és gyümölcs, a sovány húsok drágábbak, mint az ugyanannyi energiát adó, feldolgozott, cukorral és zsírral telített, kalóriadús ételek. A hátrányos helyzetű családok pénzügyi korlátokba ütköznek. Ez nem választás kérdése, hanem gazdasági kényszer.

A probléma másik fele a motiváció, hogy „sokak nehezen rávehetőek” a mozgásra. Ez sem egyszerűen akaratgyengeség. Az életmódváltás egy rendkívül nehéz, göröngyös út. Tele van kudarcba fulladt újévi fogadalmakkal. Az emberek belefásulnak a küzdelembe, nem érzik a gyors eredményt, és motiválatlanná válnak. Ráadásul, ahogy említettem, az alacsonyabb státuszú rétegek gyakran több műszakban, létbizonytalanságban élnek. Számukra az edzésterv készítése, az edzésre szánt idő és energia kigazdálkodása nem motivációs, hanem erőforrás kérdése. Nincs mentális kapacitásuk még ezzel is foglalkozni.

Mit lehet tenni? A válasz az, hogy a probléma nem oldható meg kizárólag egyéni szinten. A kulcs az úgynevezett obezogén környezet megváltoztatása. Ez egy olyan kifejezés, ami leírja azt a világot, ahol az egészségtelen választás a könnyebb, az olcsóbb, az alapértelmezett. A megoldás tehát a környezet és a társadalmi normák megváltoztatása.

A szakirodalom ezt „lifestyle drift”-nek, vagyis „életmód-központú elsodródásnak” nevezi. Ez az a csapda, amikor a valójában társadalmi-gazdasági gyökerű problémára (egyenlőtlenségek, élelmiszeripar marketingje) kizárólag egyéni viselkedés-központú válaszokat (oktatás, egyéni felelősség) adunk. Ez az egyén hibáztatásához vezet, és garantálja a kudarcot.

A megoldásnak tehát rendszerszintűnek kell lennie: a kormányzat, az élelmiszeripar, a kereskedelem és az egészségügy együttes fellépése szükséges. Olyan stratégiák kellenek, amelyek „kevésbé támaszkodnak az egyének tudatos döntéseire”. Ilyen az élelmiszerek só- és cukortartalmának ipari szintű szabályozása, a gyerekeknek szóló egészségtelen ételreklámok tiltása, az egészséges élelmiszerek ártámogatása vagy ÁFA-csökkentése, és a biztonságos, ingyenes sportolási lehetőségek megteremtése minden településen. Olyan környezet kell, ahol az egészséges választás nem luxus, hanem a legkönnyebb választás.

A gyerekek elhízása feltehetően korrelál egy mentális veszedelemmel: a fantáziát megölő videojátékok előtt ülnek és/vagy a közösségi médiacsatornákon. Itt orvosi feladattal állunk-e szemben vagy sokkal inkább pszichológiai és pedagógiai feladattal, illetőleg kormányzati felelősséggel a szülők felvilágosításáért? (Persze van mindennapi tornaóra, de ennek ellenére számos túlsúlyos gyereket látni.)

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Kiválóan látja a probléma összetettségét. A válaszom az, hogy itt nincs „vagy-vagy”. A gyermekkori elhízás egy klasszikus interdiszciplináris probléma, ahol az Ön által felsorolt területek felelőssége nem felcserélhető, hanem összeadódik. Az orvos egyedül itt tehetetlen.

Először is, a korreláció a képernyőidővel valós. A túlzott képernyőhasználat – legyen az videojáték, telefon vagy internet – egyértelműen hozzájárul az ülő életmódhoz, és ezen keresztül a súlygyarapodáshoz. Különösen veszélyes a képernyő előtti étkezés, a nassolás, mert ilyenkor a gyermek észrevétlenül fogyaszt hatalmas kalóriamennyiséget.

De nézzük a felelősségi szinteket:

Orvosi feladat? Kétségtelenül. Az elhízás egy betegség, amely már gyermekkorban is súlyos fizikai szövődményekkel járhat. Az esetek csupán elenyésző hányadában van a háttérben egyértelmű endokrin, genetikai vagy szervi ok. Az orvos feladata ezeket kiszűrni, a fizikai állapotot monitorozni, és a szülőt a megfelelő lépések (pl. életmódváltás, dietetikus) felé terelni.

Pszichológiai feladat? A legmagasabb mértékben az. A kutatások szerint az esetek elsöprő többségében, 85-90%-ban, nem szervi ok, hanem rossz környezeti minták és pszichológiai problémák állnak a háttérben. A két leggyakoribb pszichológiai ok:

A szülői minta. Ez a legerősebb faktor. A statisztikák önmagukért beszélnek, mivel, ha az egyik szülő elhízott, a gyermek esélye az elhízásra 40%, ha mindkét szülő, akkor ez az esély 80%. A gyermek azt a mintát követi, amit otthon lát, mit esznek, hogyan kezelik a stresszt, hogyan viszonyulnak a mozgáshoz.

Az érzelmi evés. A pszichológiai dinamika gyakran már csecsemőkorban elkezdődik. A szülő, szeretetből vagy kompetenciahiányból, minden problémára (fáradtság, félelem, unalom) etetéssel reagál. Az ételt – főleg az édességet – jutalmazásra és vigasztalásra használja. A gyermek így azt tanulja meg, hogy az érzelmi szükségleteit evéssel kell kielégítenie. Később a szorongást, a stresszt, a magányt evéssel fogja kezelni.

Pedagógiai és kormányzati feladat? Igen. Az iskola-egészségügynek, a védőnőknek és a pedagógusoknak kulcsszerepe van a prevencióban. A kormányzat felelőssége pedig a szülők felvilágosításának és az olyan nemzeti megelőzési programoknak a támogatása, mint a WHO COSI programja, amely a gyermekkori elhízást monitorozza.

És itt érkezünk el a kérdésében rejlő paradoxonhoz: a mindennapi tornaóra. Jogosan veti fel, hogy látjuk az eredménytelenséget. A mindennapos testnevelés bevezetése logikus és helyes népegészségügyi lépés volt. De önmagában miért nem elég? Egyrészt azért nem, mivel a táplálkozás és a családi minta hatását nem tudja ellensúlyozni. Másrészt nem, mert léteznek adminisztratív „kiskapuk”, mivel sokan hoznak egy egyesületi igazolást az év elején, de aztán senki nem ellenőrzi, hogy valóban sportolnak-e. De van egy ennél sokkal mélyebb, pszichológiai oka is a kudarcnak, ami a célcsoportot, a túlsúlyos gyerekeket illeti. Egy kutatás világosan kimondja: „a túlsúlyos gyerekek nem akarnak mozogni, mert kicsúfolják őket”. Az a testnevelésóra, ahol mindenkinek egyformán kell teljesítenie, ahol a túlsúlyos gyermek látványosan lassabb és ügyetlenebb, a megbélyegzés (stigmatizáció) és a megaláztatás színterévé válik. A gyermek számára a mozgás nem örömforrás lesz, hanem a szorongásé. Ezzel a program éppen az ellenkezőjét éri el, mert a gyermek egy életre megutáljaa mozgást. A megoldás a differenciált, a pszichológiát is figyelembe vevő, nem érdemjegyen, hanem elfogadáson alapuló gyógytestnevelés és mozgásprogram lenne.

Vajon magyar kórházakban egészséges ételeket adnak?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Nem kerülgethetem a forró kását, mivel évtizedekig ez volt a magyar egészségügy az egyik legnagyobb hitelességi kérdése. Teljesen jogos a felvetés, hogy hogyan várhatjuk el a betegektől az egészséges táplálkozásra való áttérést, ha éppen a gyógyító intézmény – a kórház – a betegsége alatt erre a legrosszabb példát mutatja? A múltbeli helyzetet mindannyian ismerjük, a közösségi médiában terjedő képek magukért beszéltek, mivel a szegényesnek és rossz minőségűnek, „ehetetlennek tűnő” ételek, a fehér kenyér, a parizer nem éppen az egészséges diéta zászlóshajói. E diétás szisztéma a lehető legalacsonyabb költségvetésből a pusztán a kalóriabevitelre korlátozódott, figyelmen kívül hagyva azt a tudományos tényt, hogy a minőségi táplálkozás kulcsfontosságú a gyors gyógyulásban. Éppen ezért örömmel és nagy reményekkel jelenthetem ki, hogy ez a korszak véget ért. 2025-ben egy forradalmi átalakulás kezdődött a magyar kórházi étkeztetésben. A cél már nem csupán az ételek megváltoztatása, hanem egy komplex, egészségtudatos, a betegek gyorsabb felépülését szolgáló rendszer kialakítása.

A kormányzat felismerte a probléma gyökerét. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) jelentős finanszírozási növekedést épített a rendszerbe. Míg korábban az átlagos napi keret 1500 forint körül mozgott, addig ez az összeg 4000 forintra emelkedett. A Magyar Kórházszövetség kongresszusán bejelentett havi 12.5 milliárd forint biztosítja a minőségi váltás anyagi fedezetét. A reform lényege a „finom, egészséges és magyar” élelmiszer. A cél, hogy friss, magyar gazdáktól származó zöldségek, gyümölcsök, húsok és tejtermékek kerüljenek az asztalra. Ezzel több vitamint és kevesebb tartósítószert kapnak a betegek. Ez a modell nemcsak a betegeknek jobb, de a helyi gazdaságot is támogatja. Ez nem csak etetés, ez gyógyítás. A minőségi étel csökkenti a kórházi tartózkodás idejét és a szövődmények esélyét. A kórház így az egészségfejlesztés aktív szereplőjévé válik.

Összefoglalva, a múlt kritikája jogos volt, de a jelen már a minőségi változásról és egy 21. századi, gyógyulást támogató étkeztetésről szól.

Miképp hat a gyermekkori elhízás a későbbi évekre?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Ez a probléma legtragikusabb része. A társadalom még mindig hajlamos a gyermekkori elhízást egyfajta esztétikai problémaként, „cuki kis hurkaként” kezelni, amit a gyermek „úgyis kinő”. A helyzet az, hogy nem növi ki! A gyermekkori elhízás egy időzített bomba, amely a felnőttkorra aktiválódik, és drámaian lerövidíti a várható élettartamot.

A hatás két fő területen jelentkezik: a fizikai és a pszichoszociális következményekben.

Fizikai következmények

A legfontosabb tény az elhízás perzisztenciája, miszerint – a statisztikák szerint – az elhízott gyermekek körülbelül 60-80%-a, az elhízott serdülők pedig szinte garantáltan elhízott felnőttek lesznek. A folyamat gyakran már 6-9 éves korban rögzül. A valódi dráma az, hogy olyan krónikus betegségek jelennek meg náluk fiatal felnőttkorban, amelyeknek normál esetben évtizedekkel később kellene.

Már gyermekkorban megjelenhet a fiatalkori inzulinrezisztencia, amely egyenes út a 2-es típusú cukorbetegséghez. Ehhez társul a magas koleszterinszint és a köszvény. A folyamatos terhelés miatt már fiatalon kialakul a magas vérnyomás, az érelmeszesedés, ami drámaian megnöveli a korai szívinfarktus és a stroke kockázatát. Nagyon gyakori a zsírmáj kialakulása, ami felnőttkorra akár májzsugorhoz is vezethet. Az epe fokozott koleszterin-telítettsége epekövességhez vezet. Az ízületek (térd, csípő) a folyamatos túlterhelés miatt korán elkopnak (arthrosis). Az elhízás bizonyítottan növeli számos daganattípus, mint a vastagbél-, emlő- és veserák kockázatát felnőttkorban. A kutatások egyértelműek: aki gyermekként elhízott és felnőttként sem változtat, átlagosan tíz évvel rövidebb életre számíthat.

A közbeszédben ezeket „kockázatként” emlegetik. Én azt mondom, hogy a gyermekkori elhízás nem a felnőttkori betegségek kockázati tényezője, hanem a felnőttkori betegségek nulladik stádiuma. A zsírmáj, az inzulinrezisztencia már a 10 éves gyermek szervezetében ott van, nem 40 évesen kezdődik.

A pszichoszociális következmények

A fizikai hatásokkal párhuzamosan, sőt, gyakran azokat megelőzve, súlyos mentális terhek is jelentkeznek. Az elhízott gyermeket csúfolják, kirekesztik. Ez alacsony önértékeléshez, szorongáshoz, súlyos depresszióhoz vezethet. A gyermekkori ártalmas élmények – mint a súly miatti folyamatos bántás vagy a szülők által alkalmazott étellel vigasztalás – bizonyítottan hozzájárulnak a felnőttkori mentális zavarok és a felnőttkori elhízás kialakulásához. Az evés az egyetlen örömforrás vagy stresszkezelő mechanizmus marad. Egy ördögi kör alakul ki, amelyből felnőttként már rendkívül nehéz kitörni.

A gyerekek egymástól rengeteget tanulnak, érdemes-e velük beszélni erről? Mit tehet az orvos?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Ez két, egymással szorosan összefüggő kérdés. A válaszom mindkettőre az, hogy a szerepük kulcsfontosságú, de a módszereknek radikálisan meg kell változniuk. Igen, a gyerekekkel nemcsak érdemes, hanem kötelező beszélni erről. A társas tanulás az egyik leghatékonyabb eszközünk, különösen a serdülő korosztálynál, akiket már nehezebben ér el a szülői vagy tanári szó. Az iskolai egészségfejlesztési programoknak le kell menniük az ő szintjükre, a játékos tanulás az alsósoknak, tudatos döntéshozatal és közösségi felelősségvállalás a felsősöknek. Meg kell tanítani nekik, hogy az egészség „menő”, és hogy ebben egymást is tudják támogatni.

A másik kérdés, hogy mit tehet az orvos. Az orvos – a gyermekorvos, a háziorvos és a védőnő – az elsődleges védelmi vonal. A szerepe jóval túlmutat a receptek felírásán. Az orvos feladata a rendszeres testsúly- és testmagasságmérés, és a BMI rögzítése a percentilis görbéken. Ha egy gyermek a 85-95. percentilis között van (túlsúlyos) vagy 95. felett (elhízott), az orvosnak kötelessége ezt jelezni, nem pedig elhallgatni a szülő előtti tapintatból. Ahogy említettem, ki kell zárni a ritka (kb. 5%-os) hormonális vagy genetikai okokat. Hirtelen, indokolatlan hízás vagy társuló tünetek esetén a gyermeket kell küldeni. Nem „fogyókúrát” kell javasolni, mert az gyermekkorban veszélyes lehet. Hanem életmódváltást az egész családnak. Ez magában foglalja a cukros üdítők azonnali elhagyását, a zöldség-gyümölcs fogyasztás növelését és a napi 60 perc aktív mozgás bevezetését.

De a legnehezebb feladat az orvos számára nem a BMI kiszámítása, hanem a kommunikáció. Az orvos gyakran egy kommunikációs háromszögben találja magát: orvos, szülő, gyermek. Sok orvos ösztönösen kerüli a témát, mert fél a szülői konfliktustól. A szülő gyakran védekezik, hárít („a másik nagyszülő ágán is mindenki ilyen volt”, „csak cuki hurkái vannak” stb.).

Eközben a gyermek, maga a páciens, passzív hallgatóként ül a két felnőtt között. Az orvosnak tehát diplomatikusnak kell lennie, mivel a szülővel partneri, nem vádló hangot kell megütnie (elismerve, hogy a szülő is jót akar), miközben a gyermeket is bevonja a beszélgetésbe, az ő életkorának megfelelő szinten. Azt a „rossz hírt”, hogy „a gyermekük egy krónikus betegség felé tart”, úgy kell közölni, hogy az együttműködést és ne ellenállást váltson ki. Ez egy külön szakma. Pontosan ezért van szükség az obezitológus licencképzésre, ahol ezt a speciális kommunikációt is tanítjuk.

Mi a személyes felelősség, mi a társadalmi felelősség?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Ez a vita lényege. A válaszom az, hogy ez egy hamis dilemma. A kettő nem kizárja, hanem feltételezi egymást. A probléma az, hogy évtizedekig kizárólag a személyes felelősségre fókuszáltunk, és ezzel elfedtük a társadalmi felelősség hiányát. Túl gyakran stigmatizáljuk az elhízott embereket és a problémát kizárólag egyéni életmódbeli kudarcként, akaratgyengeségként könyveljük el. Ez a szemlélet teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a makrokörnyezeti tényezőket, amelyekről már beszéltünk, a társadalmi egyenlőtlenségek, az egészségtelen élelmiszerek agresszív marketingje, és az egészséges választás magas költsége. A szakirodalom ezt nevezi „életmód-központú elsodródásnak” (lifestyle drift). Ez az a csapda, amikor a politika és a közbeszéd, amelynek a mélyben fekvő társadalmi okokat (pl. szegénység, ipari lobbi) kellene kezelnie, „elsodródik” a felszínes, egyéni viselkedésre (oktatás, személyes felelősség) fókuszáló megoldások felé. Miért? Mert ez olcsóbb és látványosabb. Könnyebb azt mondani, hogy „fuss többet”, mint átalakítani az élelmiszeripart. Természetesen a személyes felelősség létezik. Az egyén felelős a döntéseiért, az egészségkultúrájáért. De a társadalmi felelősség az, hogy megteremtsük annak a lehetőségét, hogy az egyén felelős döntést tudjon hozni. Jelenleg az „obezogén környezetben” az egészségtelen választás az olcsó, a gyors, a könnyen elérhető és az agyonreklámozott. Az egészséges választás drága, időigényes és nehezen elérhető. Ebben a helyzetben az egyénnek hatalmas energiával kell szemben úsznia az árral. A társadalmi felelősség az, hogy megfordítsuk ezt a képletet. Tegyük az egészséges ételt olcsóbbá. Tegyük a mozgást könnyen elérhetővé. Korlátozzuk az egészségtelen ételek marketingjét. Ha ez a környezet megvalósul, akkor és csak akkor van morális alapunk számonkérni a személyes felelősséget az egyén döntésein.

És legfőképp küszöbön a MOMOT XX. Jubileumi Kongresszusa. Látom, hogy Professzor úr elszánása heroikus, de összességében a jóléti társadalom trendje megfordítható?

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Köszönöm az elismerő szavakat, de ez a küzdelem nem „heroikus”, hanem szükségszerű. A MOMOT XX. Jubileumi Kongresszusa valóban egy fontos mérföldkő, egyfajta tudományos csúcstalálkozó. Ha megnézi a kongresszus fő témáit, pontosan látja, hol tart ma a tudomány: „legújabb kezelési stratégiák”, „farmakoterápiás újdonságok”, „gyermekkori obezitás: megelőzés és kezelés”, „az obezitás pszichoszociális vonatkozásai”. Ez mutatja, hogy a magyar obezitológia élvonalbeli tudomány, amely komplexitásában kezeli a problémát. Hogy a trend megfordítható-e? Őszintének kell lennünk. A globális adatok nem biztatóak. A WHO európai régiójának 53 államából jelenleg egyik sem tart azon cél felé, hogy 2025-re megállítsa az elhízás növekedését. Az európai felnőttek 59%-a túlsúlyos vagy elhízott. A trend tehát sajnálatosan növekvő, de megfordítható, egy azonnali, össztársadalmi akcióval. Meg kell értenünk, hogy az elhízás az egyik legsúlyosabb társadalmi teher. A mi munkánk, a MOMOT és az obezitológus képzés is azt szolgálja, hogy legyenek szakemberek, akik tudományos alapokon kezelik a már kialakult betegséget. De a valódi győzelem a prevencióban lenne, amelyhez a kormányzat, az ipar és az egyén együttes, összehangolt mozgósítása szükséges.

Esetleg még egy mondat arról, hogy a módosabb társadalmi osztály nyugaton talán már lelt megoldást: élethosszig injekciózhatja magát a dán GDP-t felemelő szerrel vagy konkurenseivel.

Prof. Dr. Bedros J. Róbert: Ez egy provokatív, igen lényeges felvetés, amely az obezitológia jelenlegi legnagyobb etikai dilemmájára világít rá. Valóban egy gyógyszeres forradalom zajlik a szemünk előtt. Az új típusú, GLP-1 receptor agonista alapú gyógyszerek forradalmi áttörést hoztak. Ezek a szerek a bélhormonok hatását utánozva szabályozzák az étvágyat, és olyan mértékű testsúlycsökkenést (átlagosan 14-20%-ot) képesek elérni, amit korábban csak sebészeti beavatkozással láttunk. Ez a jó hír. Tudományosan ezek a szerek igazolják azt, amit mi a MOMOT-ban régóta mondunk, az elhízás hátterében súlyos biológiai, hormonális okok állnak, nem csak akaratgyengeség. Ez önmagában is segít a stigmatizáció lebontásában. És itt jön a „de”, amely a kérdésében is benne van. Ezek a gyógyszerek nem csodaszerek. Nem helyettesítik az életmódváltást, csupán annak hatékony kiegészítői lehetnek, orvosi felügyelet mellett. Sajnos hatásuk csak addig tart, amíg a beteg használja őket. A legnagyobb probléma azonban az, amit Ön is sugall, amely a társadalmi egyenlőtlenség. Ezeknek a gyógyszereknek az ára rendkívül magas. Ez egy újabb szakadékot teremt. A társadalom kettészakad, mivel a tehetősek „megvásárolják” a biológiai megoldást, miközben a szegényebb rétegek, akiknél – ahogy beszéltük – az elhízás amúgy is sokkal gyakoribb, maradnak a „mozogj többet” szintű, stigmatizáló tanácsoknál. Ez etikai szempontból is komoly dilemma, mivel mint az obezitológia hazai szervezetének vezetője, nem támogathatok egy olyan jövőképet, ahol a gyógyulás a bankszámla függvénye. A mi célunk továbbra is a mindenki számára elérhető prevenció és az életmódváltás. Ezek a gyógyszerek fontos eszközök az orvos kezében a súlyos, társbetegségekkel küzdő pácienseknél (az ajánlások szerint 30-as BMI felett, vagy 27-es BMI felett társbetegségekkel), de soha nem helyettesíthetik a társadalmi felelősségvállalást és az egészséges környezet megteremtését.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd