„Talán egyedüliként a hasonló művek közül önvizsgálatot, bűnbánatot, vezeklést is hordoz. Sokkal több egy puszta versnél és dallamnál, valóban a sorsunk és összetartozásunk, büszkeségünk és reményünk benne van, s noha – Trianon óta még kissé le is lassítva – mélabús gyászéneknek hangzik, ezzel ünnepelünk: az ország születésnapját; elbukott, de céljaikban utólag mégis beteljesülő forradalmainkat; győztes sportolóinkat.
Augusztus 20-án egy énekesnő valamelyik rendezvényen kezében cigarettával, ülve, állítólag hamisan énekelte el, aminek nagy visszhangja kerekedett. Nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem a felvételt, tartva attól az idegen kifejezéssel szekunder szégyenérzetnek nevezett jelenségtől, amikor kívülállóként magam jövök zavarba, annyira kellemetlen a jelenet. A hölgy elérte, amit polgárpukkasztásból akart: egy szubkultúra buborékjából néhány napra az országos média reflektorfényébe került. Ilyenkor felsorakozik a mára megkövesedett két tábor: a nemzetiek háborognak, a globalisták mentegetik a performanszt.
Az év nagy részében a művészetbe, adott kulturális keretek közötti önkifejezésbe sok minden belefér. Egy színdarabban az efféle betét jellemezhet szereplőt, tükröt tarthat, különféle asszociációkat kelthet. A nemzeti ünnepen azonban mindenképpen gúnyolódásnak, provokációnak hat. Vannak dolgok, amikkel nem viccelünk. Nem véletlen, hogy kocsmai összezördülésnél egymás édesanyjának emlegetése a legdurvább ingerlés. Augusztus 20-án a Himnusz parafrázisa ehhez hasonló. Amiképpen karácsonykor vagy húsvétkor sem ildomos vallásgyalázó cikkekkel, filmekkel előállni. (Mégis megtörténik.)”