A posztorbáni forgatókönyvet kár lenne újra lejátszani, már egyszer kipróbáltuk. Az én életem legszebb évei estek erre a 8 rohadt esztendőre.
„Őrült beszéd, de van benne rendszer”, mondja Polonius a Hamletben. Ezt forgatta ki Esterházy Péter a haldokló szocializmus kaotikus viszonyaira alkalmazva: őrült rendszer, de van benne beszéd.
Mostanra pedig megértük, hogy van egy normális rendszer, de van benne őrült beszéd.
Ez utóbbit a hajdani őrült rendszerben gyökerezők biztosítják számunkra: időnként fölbukkannak leamortizálódott, önjelölt vagy egyszerűen csak izgága alakok – politikusok, politológusok, művészek, közéleti figurák –, és nagy szentenciáikat közzéteszik. Ezeknek lényege mindig az: a konzervatív, nemzeti, keresztény Magyarország vállalhatatlan, kiirtandó képződmény, és akik ezért dolgoznak, azokat el kell söpörni – nevesítve most leginkább Orbán Viktort, mint ennek a műfajnak az elmúlt évtizedekben messze legsikeresebb képviselőjét –, s amit ajánlanak helyette, az kuszaságok, fantazmagóriák, embertelen rezsimek kliséinek gyűjteménye. Hivatkozásuk torz alapja pont az a demokrácia, szabadság, egyenlőség, tolerancia stb., aminek személyiségük és eddigi munkásságuk teljességgel az ellentéte, s amit épp lerombolni készülnek.
Fleck, Kéri, Ágh, Lendvai, Tóta W. – hosszasan sorolhatók az e táborba tartozók, a feles többséggel alkotmányozástól a lesajnált, fogatlan konzervatívok szavazatainak megvonásáig vagy hulláik platóra szórásáig.
Ehhez az egynemű kórushoz tartozik egy bizonyos Bruck Gábor; nem az egyéniség a fontos, mert olyan nincs mögötte, hanem a jelenség. Teljesen egyformák a gyűlöletben, a toposzokban, a stílusban, a pusztítás kizárólagosságában.
Jellemzőjük, hogy pillanatok alatt lecserélik az előző tökéletes kihívót, és teljes mellszélességgel felsorakoznak az éppen felkínált ellenzéki megváltó mögé. Bruck, aki jó eséllyel másfél évvel ezelőttig nem hallott Magyar Péterről – ha mégis, Varga Judit férjeként bizonyára kizárólag a leghitványabb jelzőket gondolta róla –, most már tőle várja a víziót, „a reményt, hogy lehet egy másik Magyarország”.
Ezt is ajánljuk a témában
Az ismert pszichológus, kampányszakértő szerint a miniszterelnök „már csak a múlt”, Magyar Péternek pedig az a dolga, hogy „víziót és reményt adjon, hogy lehet itt egy másik Magyarország”.
A „másik Magyarország” – visszatérő jelmondat. Nekünk is van erről tapasztalatunk: számunkra a „másik Magyarországot”
a mindenkori hazaárulók, a Habsburg-bérenc labancok, károlyisták, Kun Bélák, moszkoviták, a Lenin-fiúk, a miniszterelnökeink kivégzői, a hazafiak eltiprói jelentik.
Ismerjük őket, nem kérünk belőlük. Mindig ugyanolyanok. Egyetlen reménységük – s ezt meg-meglovagolják – a kollektív felejtés lehet.
Igénytelenségükre és az építés helyett mindig a pusztítást zászlajukra tűző mentalitásukra jellemző gondolkodásukat így önti szavakba Bruck: „Nekem mindegy, hogy Magyar Péter vagy egy krokodil teszi”. Ugyanő egyébként 2020-ban a Népszavában azt írta, hogy „a kormánypárti szavazók primitív krokodilagyúak”. (Érdekes, vajon miért kattant be neki pont ez a hüllő; roppant életszerű Magyarországon, hogy mindenkinek van otthon buta kis házi krokodilja, ezért az ostobaságról erre a nílusi állatra asszociál.)
Ezt is ajánljuk a témában
A pszichológusból lett kampánytanácsadó karrierje Demszky Gábor mellett kezdett felívelni, és még az SZDSZ eltűnése után is képes volt befolyásos maradni az ellenzéki térfélen.
Hogy mi baja van Orbánnal, az részben kiderül egy korábbi gondolatfolyamából: „Kulturálisan fundamentalisták, elitellenesek és idegenkednek a nagyvárosi kultúrától. A család és a vallás autoritását akarják visszaállítani. Kereszteshadjáratot folytatnak a család mint intézmény megmentéséért.”
Ezt ugyan Amerikáról írta, de vállaljuk mi is. Igen, pontosan ez a cél, és erre kapja 15 éve a kétharmadokat a Fidesz.
(Idevehetjük az e kérdésben hasonlóan gondolkodó mindenkori nemzeti radikális párt 6-15 %-át. Ez markáns társadalmi többség, amivel ezek a nagy demokraták nem bírnak megbarátkozni.)
Természetesen a történelem nem lefutott, egyirányú utca, mindig lehet „másik” Magyarország, de az vajon milyen és miben más? Sajnos-hál’istennek a fiatalok nem tudják, mi a diktatúra. Amikor a rockkoncerten kormányellenes rigmusok és jelszavak skandálóinak nem a bankszámlája hízik, hanem a hátán a hurkák a Kádár-kolbásztól, és nem a sok-sok televízió-rádió-internetes felület valamelyikén fejtik ki nézeteiket, hanem a bezárt szobájuk sarkában kucorogva várják, hogy csak a továbbtanulásról kell-e lemondaniuk, vagy a személyes szabadságról is.
Nem nagyon tudják, mi lehetett volna másként, ha a Hornok, Gyurcsányok, Gönczök, az SZDSZ és MSZP világa marad.
Valami tökéletes idea lebeg a szemük előtt, bár annyira nem lebeg, hogy meg is fogalmazzák. Mit szeretnének? Ha a rendőrség úgy viszonyulna a tüntetőkhöz, mint 1986-ban, 2006-ban vagy 2025-ben?
Bruck Demszky Gábor, Medgyessy Péter és Dobrev Klára egykori tanácsadója volt; ez valóban egy másik Magyarország, ami szerencsére a történelem szemétdombján végezte.
Egy felmérés szerint a miénk talán a legpolarizáltabb társadalom az EU-ban, amiben nagy szerepük van ezeknek a mindig „másikat” akaróknak.
Nem újkeletű a probléma; már Attila halálakor egymásnak estek a hunok, az Árpád-korban mindig akadt egy testvér, nagybácsi, törvénytelen fiú, aki idegen seregeket gyűjtött a hatalomra jutása érdekében. Kuruc-labanc, nemzeti-globalista töréspontok szelik ketté az országot.
Lediktátorozzák a kínosan demokratikus Orbánt, aki a legvadabb gyurcsányizmus tombolása idején is háromigenes népszavazással próbálkozott – akkor mondtuk, ugye, hogy „menjél, Feri, a p.ba” (copyright by Horn Gábor), de egyelőre nem ment –, majd megvárta a soron következő parlamenti választást, hogy ott elsöprő győzelmet aratva kormányra kerüljön.
Ezek a „másikosok” igyekeznek elhinteni, hogy nem kell bízni a választásokon többséget kapó kabinetben – s akkor tényleg nem is fogunk bízni, elfelejtve, hogy mi szavaztuk meg őket.
Minden politikus gazember” – ez megnyitja az utat a hatalomátvételhez, ami természetesen nem Magyar Péter vagy a Tisza Párt tényleges döntési helyzetét jelenti majd.
Manapság egy-egy ember, cég vagyona, befolyása meghaladja az államokét. A komplett magyar országgyűlés, sőt az EP tagjainak fizetését is néhány milliárdos könnyedén kiköhögi. Mi is tartaná vissza őket a befolyásszerzéstől; de hát nem is tartja, még csak el sem titkolják, hány brüsszelita kap apanázst például Soroséktól.
Idehaza megy a hangulatkeltés, hogy a kormány lop. Ez annyira alapvetés, hogy bizonyítani sem kell, hiszen mindenki tudja. Mellékes, hogy nőtt a nemzeti vagyon (reptér, MOL, Vodafone, aranytartalék), és hogy Budapest például tényleg gyorsan lenullázott, a közbeszédben mégsem a balosok lopnak. Pedig ennek aztán bőven vannak előzményei 1945-től kezdve, beleértve még az olyan relatív közeli dátumokat is, mint 2002; a „jóléti rendszerváltás” szlogennel győztes Medgyessyék az első Orbán kormány tartalékait gavallérosan kiosztották, aztán visszakoztak, jött a koalíciós feszültség, puccs, hazugság, csőd, terror, megszorítások, hatalmas választási bukta.
Ilyen, ugye a posztorbáni forgatókönyv; kár lenne újra lejátszani, ha már egyszer kipróbáltuk.
Az én életem legszebb, legaktívabb évei estek erre a 8 rohadt esztendőre.
Okos ember a más kárán tanul, mérsékeltebb képességűek legalább a sajátjukon. És csak az egészen elvetemültek szeretik újrajátszani a történelem legsikerületlenebb fejezeteit.
A „másik Magyarországot”.
Nyitókép: Képernyőkép/Youtube-videó
A békediktátum sebe még mindig vérzik – de van okunk a reményre.
Az energetikai infrastruktúra fejlesztése már régóta tervben van, sőt, erre kért forrást az Orbán-kormány is, ám jogállamisági viták miatt nem kapott. Magyar Péterék most ezt leporolva mehetnek végig a programon, amit még az előző kabinet küldött ki Brüsszelbe.
Talán minden eddigi vezető bukásánál csúnyább.
Görög Márta kijelentette, „Magyarország készen áll arra, hogy aktív és konstruktív partnerként vegyen részt a munkában”.
Nagy Attila Tibor szerint az segíti a Tisza-kormány magas támogatottságának megtartását, hogy az első hónapban még nem vágott bele egyetlen komoly reformba sem.
„A hír szent, a vélemény szabad”.
A Fitch Ratings szerint ez vár a magyar gazdaságra a Tisza-kormány alatt.
Úgy tekintett a kultúrpolitikára, mint hosszú távra építő tevékenységre, mely a pillanatnyi változásoktól némi függetlenséget követel meg.
Miközben Zelenszkij Európa és az Egyesült Államok bevonásával képzeli el a diplomáciai rendezést, Trump már inkább kétoldalú tárgyalás felé terelné Kijevet és Moszkvát. Putyin egyelőre nem látja értelmét a találkozónak.
