Magyar Péter „másik Magyarországát” már ismerjük és köszönjük, nem kérjük

„Őrült beszéd, de van benne rendszer”, mondja Polonius a Hamletben. Ezt forgatta ki Esterházy Péter a haldokló szocializmus kaotikus viszonyaira alkalmazva: őrült rendszer, de van benne beszéd.

Ez utóbbit a hajdani őrült rendszerben gyökerezők biztosítják számunkra: időnként fölbukkannak leamortizálódott, önjelölt vagy egyszerűen csak izgága alakok – politikusok, politológusok, művészek, közéleti figurák –, és nagy szentenciáikat közzéteszik. Ezeknek lényege mindig az: a konzervatív, nemzeti, keresztény Magyarország vállalhatatlan, kiirtandó képződmény, és akik ezért dolgoznak, azokat el kell söpörni – nevesítve most leginkább Orbán Viktort, mint ennek a műfajnak az elmúlt évtizedekben messze legsikeresebb képviselőjét –, s amit ajánlanak helyette, az kuszaságok, fantazmagóriák, embertelen rezsimek kliséinek gyűjteménye. Hivatkozásuk torz alapja pont az a demokrácia, szabadság, egyenlőség, tolerancia stb., aminek személyiségük és eddigi munkásságuk teljességgel az ellentéte, s amit épp lerombolni készülnek.

Ehhez az egynemű kórushoz tartozik egy bizonyos Bruck Gábor; nem az egyéniség a fontos, mert olyan nincs mögötte, hanem a jelenség. Teljesen egyformák a gyűlöletben, a toposzokban, a stílusban, a pusztítás kizárólagosságában.

Jellemzőjük, hogy pillanatok alatt lecserélik az előző tökéletes kihívót, és teljes mellszélességgel felsorakoznak az éppen felkínált ellenzéki megváltó mögé. Bruck, aki jó eséllyel másfél évvel ezelőttig nem hallott Magyar Péterről – ha mégis, Varga Judit férjeként bizonyára kizárólag a leghitványabb jelzőket gondolta róla –, most már tőle várja a víziót, „a reményt, hogy lehet egy másik Magyarország”. 

A „másik Magyarország” – visszatérő jelmondat. Nekünk is van erről tapasztalatunk: számunkra a „másik Magyarországot”

Ismerjük őket, nem kérünk belőlük. Mindig ugyanolyanok. Egyetlen reménységük – s ezt meg-meglovagolják – a kollektív felejtés lehet.

Igénytelenségükre és az építés helyett mindig a pusztítást zászlajukra tűző mentalitásukra jellemző gondolkodásukat így önti szavakba Bruck: „Nekem mindegy, hogy Magyar Péter vagy egy krokodil teszi”. Ugyanő egyébként 2020-ban a Népszavában azt írta, hogy „a kormánypárti szavazók primitív krokodilagyúak”. (Érdekes, vajon miért kattant be neki pont ez a hüllő; roppant életszerű Magyarországon, hogy mindenkinek van otthon buta kis házi krokodilja, ezért az ostobaságról erre a nílusi állatra asszociál.)

Hogy mi baja van Orbánnal, az részben kiderül egy korábbi gondolatfolyamából: „Kulturálisan fundamentalisták, elitellenesek és idegenkednek a nagyvárosi kultúrától. A család és a vallás autoritását akarják visszaállítani. Kereszteshadjáratot folytatnak a család mint intézmény megmentéséért.”

(Idevehetjük az e kérdésben hasonlóan gondolkodó mindenkori nemzeti radikális párt 6-15 %-át. Ez markáns társadalmi többség, amivel ezek a nagy demokraták nem bírnak megbarátkozni.)

Természetesen a történelem nem lefutott, egyirányú utca, mindig lehet „másik” Magyarország, de az vajon milyen és miben más? Sajnos-hál’istennek a fiatalok nem tudják, mi a diktatúra. Amikor a rockkoncerten kormányellenes rigmusok és jelszavak skandálóinak nem a bankszámlája hízik, hanem a hátán a hurkák a Kádár-kolbásztól, és nem a sok-sok televízió-rádió-internetes felület valamelyikén fejtik ki nézeteiket, hanem a bezárt szobájuk sarkában kucorogva várják, hogy csak a továbbtanulásról kell-e lemondaniuk, vagy a személyes szabadságról is.

Valami tökéletes idea lebeg a szemük előtt, bár annyira nem lebeg, hogy meg is fogalmazzák. Mit szeretnének? Ha a rendőrség úgy viszonyulna a tüntetőkhöz, mint 1986-ban, 2006-ban vagy 2025-ben?

Bruck Demszky Gábor, Medgyessy Péter és Dobrev Klára egykori tanácsadója volt; ez valóban egy másik Magyarország, ami szerencsére a történelem szemétdombján végezte.

Nem újkeletű a probléma; már Attila halálakor egymásnak estek a hunok, az Árpád-korban mindig akadt egy testvér, nagybácsi, törvénytelen fiú, aki idegen seregeket gyűjtött a hatalomra jutása érdekében. Kuruc-labanc, nemzeti-globalista töréspontok szelik ketté az országot. 

Lediktátorozzák a kínosan demokratikus Orbánt, aki a legvadabb gyurcsányizmus tombolása idején is háromigenes népszavazással próbálkozott – akkor mondtuk, ugye, hogy „menjél, Feri, a p.ba” (copyright by Horn Gábor), de egyelőre nem ment –, majd megvárta a soron következő parlamenti választást, hogy ott elsöprő győzelmet aratva kormányra kerüljön. 

Ezek a „másikosok” igyekeznek elhinteni, hogy nem kell bízni a választásokon többséget kapó kabinetben – s akkor tényleg nem is fogunk bízni, elfelejtve, hogy mi szavaztuk meg őket.

Manapság egy-egy ember, cég vagyona, befolyása meghaladja az államokét. A komplett magyar országgyűlés, sőt az EP tagjainak fizetését is néhány milliárdos könnyedén kiköhögi. Mi is tartaná vissza őket a befolyásszerzéstől; de hát nem is tartja, még csak el sem titkolják, hány brüsszelita kap apanázst például Soroséktól.

Idehaza megy a hangulatkeltés, hogy a kormány lop. Ez annyira alapvetés, hogy bizonyítani sem kell, hiszen mindenki tudja. Mellékes, hogy nőtt a nemzeti vagyon (reptér, MOL, Vodafone, aranytartalék), és hogy Budapest például tényleg gyorsan lenullázott, a közbeszédben mégsem a balosok lopnak. Pedig ennek aztán bőven vannak előzményei 1945-től kezdve, beleértve még az olyan relatív közeli dátumokat is, mint 2002; a „jóléti rendszerváltás” szlogennel győztes Medgyessyék az első Orbán kormány tartalékait gavallérosan kiosztották, aztán visszakoztak, jött a koalíciós feszültség, puccs, hazugság, csőd, terror, megszorítások, hatalmas választási bukta. 

Ilyen, ugye a posztorbáni forgatókönyv; kár lenne újra lejátszani, ha már egyszer kipróbáltuk.

Okos ember a más kárán tanul, mérsékeltebb képességűek legalább a sajátjukon. És csak az egészen elvetemültek szeretik újrajátszani a történelem legsikerületlenebb fejezeteit.

A „másik Magyarországot”.

Nyitókép: Képernyőkép/Youtube-videó