Kiket a múzsák egyesítettek: Jókai Mór és Laborfalvi Róza házassága

Laborfalvi Róza 1817 áprilisában született Benke Judit néven. Követve szülei példáját, ő is a színészi pályát választotta. Pompás tragikának tartották a kritikusok, kiemelve termetét, klasszikus szépségét, mély, búgó hangját és „a nagy, fekete, beszélő szemeit.” Az újságok szerint színésznőként egyáltalán nem volt pozőr és mesterkélt: „Ábrázolásai mindig nemes egyszerűséggel bírtak: 

Ő volt a „tragédiák szemefénye”, aki feltámasztotta a színpadokon Zrínyi Ilonát, Gertrúdot, Bornemisza Annát és a magyar történelem más dicső nagyasszonyait. Laborfalvi 19 éves volt, mikor házasságon kívüli gyermeke született a kor ünnepelt színészétől, idősebb Lendvay Mártontól, és 31 esztendős, mikor 1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban találkozott a 23 éves Jókai Mórral. 

Az már csak az utókor pátosza, hogy ott ismerték meg egymást. Jókai ugyanis az Életképek újságírójaként a színház világával is foglalkozott, amelynek Laborfalvi volt az egyik ékköve, így ismernie kellett a színésznőt. Még ebben az évben, augusztus 29-én házasodtak össze, a frigyről pedig a következőképp írt a Budapesti Divatlap: „Jókai Mór, bajtársunk, a kedvelt művésznőt, Laborfalvi Rózát nőül vevé. Nagyon természetese frigy, miután tudva van, hogy költészet és színművészet a legközelebbi rokonságban állnak egymással.” A folytatásban a cikk szerzője odaszúrt a házasságot ellenzőknek: „Ti, kik az illy házassági kötéseket – a hóbortosnak nevezett poéták és komédiások iránti előitéletből, fitymálni, itélgetni szoktátok – gondoljátok meg, hogy 

A kritika az átlag „kommentelőknek” szólt, de azt is tudni lehet, hogy Petőfi Sándor is ellenezte a házasságot, és Jókai édesanyja sem örült a frigynek. 

Mindez bántotta Laborfalvit, aki 1849 novemberében a levert forradalom után bujkáló Jókainak a következőt írta egyik levelében: „Kedves egyetlenem! Mi jól esik lelkemnek, hogy egyszer szabadon és nyíltan írhatok, neked kedves jó Móricom. Oly sok panaszom van, anyád igen méltatlan irántam, nem is akartam meg írni de gondoltam – te sokkal okosabb vagy, hogy sem ez téged nagyon nyugtalanitana –, én egészen ki ismertem –, 

Azt mondja – én döntölek szerencsétlenségbe –, nálam nélkül most te nyugottan ülhetnél otthon, de minden bajodat én okoztam.”  Jókai Mór hosszú évtizedekkel később arról beszélt, hogy házasságuk a levert forradalom utáni bujkálás időszakában kapott biztos alapokat: „Miskolcon és a Bükkségben történt, ahová a forradalom lezajlása után menekültünk. Ott kötött minket erősen össze hosszú időre a balsors, ott találtunk résztvevő, segítő, jó emberekre, kikre mindig hálásan emlékezénk” – fogalmazott Jókai. A forradalom leverése után „nejének szerető gondossága megmenté őt a nemzetnek.” Kétségtelen, a színésznő minden követ megmozgatott, hogy Jókait rehabilitálják. Laborfalvi lánya aztán 1861-ben, csupán 25 évesen elhunyt, kislányát, Rózát pedig örökbe fogadta a Jókai házaspár, amely 1873-ban Balatonfüreden ünnepelte ezüstlakodalmát. 

A jeles napon így köszöntette őket a Pesti Napló: „Ők, kiket a szerelem és múzsák egyesítettek, látták a nemzet pusztulását, látták feltámadását, együtt éreztek mindig a nemzettel.” Laborfalvi a biztos hátteret jelentette Jókainak, mindent alárendelt annak, hogy nyugodtan alkothasson. A később elterjedt pletykákkal ellentétben nem igaz, hogy bezárta a balatonfüredi villájuk dolgozószobájába az írót, az viszont tény, hogy megteremtette az alkotáshoz szükséges hátteret. 1883-ban, mikor Laborfalvi színészi karrierjének ötvenedik évét ünnepelték, Jókai a következőt mondta: 

 mint ahogy ülnek a Memnon szobrok.” Díszebédet is adtak a balatonfüredi villában, ahol a jeles eseményhez méltó fogásokat kínáltak a vendégeknek. Volt karfiolleves, fogas tatármártással, velős puffancs zöldborsóval, francia vesepecsenye, dámvad szarvasgombával, stíriai kappan, hozzájuk pedig csömöri és sashegyi borok. Laborfalvi Róza 1886 novemberében hirtelen rosszul lett. Az akkor 69 éves, visszavonult színésznő tüdőgyulladást kapott, és bár az orvosok mindent megtettek, nem volt remény. Órákkal a halála előtt még arra kérte az ágyánál virrasztó Jókait, hogy tegye el számára a lapokat, mert valamennyit elolvassa majd, ha felépül. Aztán a fáradt és elcsigázott író lefeküdt aludni egy kicsit, ám éjjel egykor felébresztették, mert érezni lehetett, közel a vég. „Gyújtsatok gyertyát, mert nem látok!” – ezek voltak Laborfalvi Róza utolsó szavai…

Halála után az újságok hosszan méltatták a színésznőt, és nem felejtették el megemlíteni, hogy „családjában szerető nő és anya volt.” A Nemzet című lap pedig ezekkel a sorokkal indokolta, miért érez együtt az ország Jókaival: „Jókai és a nemzeti szellem közt annyi érintkezési pont van – és ez érintkezési pontokat ő teremtette –, hogy Jókai fájdalma szükségkép átrezeg a nemzet szívébe. Ami neki sajog, az a nemzetnek is. 

Habár hosszú évekkel később nevelt lányuk, Jókai Róza hárpiának írta le Laborfalvit, mondataiban benne volt a keserűség, amiért Jókai kizárta az örökségből. Jellemző módon Laborfalvi Róza sírhantjára még egy olyan koszorút tett 1886-ban, amelynek szalagján csak ennyi állt: a legjobb anya… Laborfalvitól meleg szavakkal búcsúztak a lapok, kiemelve: „Jókai zsenije az otthon meleg légkörében fejlett ki, s ott nyerte szinte páratlan ruganyosságát és színpompáját: azon otthon légkörében, melyet Laborfalvi Róza teremtett számára.” Jókai hosszú időre az alkotásba temetkezett felesége halála után. Élete vezérfényeként írt feleségéről, akivel 38 évig élt együtt, pedig sokan egy hónapot sem adtak a házasságuknak…

Nyitókép: Laborfalvi Róza és Jókai Mór. A kép 1873-ban készült. Fotó: MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye

Következik: Jókai a párbajhős