Krasznahorkaitól azt is megtudják a svéd olvasók, hogy a magyarok hajlamosak dicsőségesnek látni történelmüket, ami „több mint nevetséges...”

Melyikünk ne mondott  volna már veszekedés hevében szerelmének valami abban a pillanatban megbánt undokságot? Ki ne gondolta volna már hirtelen dühében, amikor kutyapiszokba lép az utcán, vagy fél órája köröz autóval, hogy végre parkolóhelyet leljen, hogy „elviselhetetlen” ez a város?
Az ország, a világ, az egész élet…

Remélem persze, hogy olvasóink között akadnak szép számmal olyanok, akik bölcs derűjüket mindig megőrzik, sorok írója sajnos nem tartozik közéjük.
Hanem megannyi jogos düh és oktalan indulatunk közepette is, hát persze, hogy szeretjük feleségünket, városunkat, országunkat. 

Talán így van ezzel Krasznahorkai László is, bár ő erősen álcázza.

Azt mondja régi svéd beszélgetőpartnerének, Cecilia Hanssonnak, a Svenska Dagbladet című nagy példányszámú svéd napilapba, hogy Magyarországon hatalmas tanulatlan tömeg él, mi több: rengeteg seggfej (skitslövar).

Ráadásul hazánkban a helyzet reménytelen – így aztán ő többnyire nem is itthon él.

A svéd napilapolvasók zöme nem tud sokkal többet a magyarországi mindennapokról, mint a magyar olvasók legtöbbje az északi ország hétköznapjairól.
Nekünk beugorhatnak a mind nyomasztóbb közbiztonsági krízisekről szóló híradások a svéd nagyvárosokból, avagy aki ilyesmire kiváncsi annak a tavalyi év káprázatos Harriet Backer tárlata Stockholmban. S persze mindannyiunk szívében ott él Ingmar Bergman, esetleg Sven Nordqvist a Findusz zseniális szerzője vagy Svedenborg, esetleg egy énekes vagy sportoló, akiről én sajnos még nem is hallottam.

Mindenestre az emberek ritkán mennek Svédországba, pedig gyönyörű hely, káprázatos természeti tájakkal és Stockholm lenyűgöző múzeumszigetével, s színes házaival.

Na most, az egyszeri svéd se tud sokkal többet rólunk, néhány művészt, talán sportolót, ha megnevez, már szép,  és még annyit talán mégis, hogy a NATO tagságuk  elhúzódásában a két ország politikai konfliktusának szerepe volt – s ennyi épp elég, hogy rezonáns legyen arra, ha rosszakat hall az országról, ami tele van seggfejjel.

Pláne, ha egy szakértő szidja a magyarokat: egy magyar.

Hát hiszen, ha nem így lenne, miért mondaná? Nem tudjuk, miért mondta, nem tudjuk, miért gondolja. Annyi bárdolatlanság, gonoszság van ezekben a szavakban, hogy én nem is szeretném tudni.

Sok jó művészt fel tudok sorolni, akik zsidóztak, magyaroztak, saját országukat csepülték vagy épp totalitárius eszme szolgálatába által, ettől még jelentős alkotók voltak, ebbe a sorba illeszkedik Krasznahorkai is.

Ettől még végtelenül visszataszító, amit mond, már amennyire egy szamárság visszataszító lehet. 

Annyiban pedig unalmas is ez a kórság, hogy  koronként visszatérő  internacionális divat közérdeklődés fókuszában lévő emberek egy szűk halmazában, hogy a saját országát, polgártársait csepülje,  úgy tűnik olyasfajta perverzió ez, amelyre még piaci igény is van – hiszen megjelent az interjú –, ahogy mondjuk a guminőkre vagy a kényszerevős videósztárokra s akadnak vevők.

Bárcsak lenne rá mód, hogy ide csábítsuk a Dagbladet minden olvasóját, hogy eltöltsön pár napot ezen a felemelő „reménytelen” tájon és találkozzon sok jó magyarral (velünk, seggfejekkel), s árnyalhassa a véleményét.

Krasznahorkaitól azt is megtudják a svéd olvasók, hogy a magyarok hajlamosak dicsőségesnek látni történelmüket, ami „több mint nevetséges, a magyar történelem csak vereségekből áll”. 

Ha így van, s még megvagyunk, akkor az önmagában dicső dolog, de a régmúlttal nem foglalkozva, az talán feltűnhetett a kitűnő írónak is, hogy az oroszok kimentek, a kommunizmusnak vége, Magyarország szabad.

Volnánk itt sok millióan, akik ezt győzelemnek érezzük.

Hanem Krasznahorkainak, Magyarország stockholmi hírmondójának, aki szerint itt elveszett generációk élnek,  nincs  nincs remény, s hatalmas a műveletlen csürhe, hadd idézzek megfontolásra egy bölcs mondatot, Krasznahorkaitól, az írótól: „a pokolba tényleg a gyűlöleten át vezet az út”.

***